2017. január 23., hétfő

Elégedettség otthon


Én egy rend-és munkamániás családban nőttem fel. Amióta az eszem tudom, az én szüleim mindig pakoltak, takarítottak, rakodtak. A portán mindig rend volt, apukám, aki sokat dolgozott, ha hazajött, otthon folytatta. De én nem szerettem ezt.
Fárasztó volt.
Én magam nem is vagyok rendes, nálam nem állnak élén a dolgok, de erről már többször írtam. És persze nem dicsekvésként mondom, hanem csak tényként. Nem azt képviselem, hogy kupinak és rendetlenségnek kell lenni, de azt sem, hogy mindennek ragyognia kell, közben pedig a gyerekek meg a család, a kedvtelések elfelejtődnek.
Amikor elkezdtem a saját családról, a házról álmodozni, valahogy sosem gondoltam arra, hogy majd takarítanom kell meg főzni, esetleg ezer programra hordani a gyerekeket, meg mindenféle elfoglaltságunk lesz majd. Jó bulinak tartottam az egészet.
Most is annak tartom :), csak másképpen tekintek rá.
Fiatalkoromban és még most is.... nagyon szeretettem a lakberendezéssel kapcsolatos újságokat, blogokat, sokáig olvasgattam és nézegettem is. Aztán megismerkedtem Csilla barátnőmmel, aki dolgozik is a Lakáskultúrának, és olyan romantikus volt, ahogy beszélt róla... Még most is szeretem, csak azon kezdtem el gondolkodni, hogy ez nem a valóság. Amit egy ilyen házban látunk, a tökéletesség látszata, a szépség harmóniája (ez nagyon fontos), de nem igazi, élettelen. Mostanában, amikor ránézek egy-egy ilyen házra, szobára, az  jut eszembe, hogy szép, szép, de nem szeretnék itt élni, mert mi van akkor, ha leesik egy morzsa a földre? (Én sem szeretem ha leesik, de leesik, és menni kell feltakarítani.)
Tinédzserként tervezgettem a saját házamat, hogy hogy fog majd kinézni, milyet szeretnék... de persze nem olyan lett. Mert az ember egy tökéletes életet, tökéletes házat és tökéletese családot szeretne, de aztán rá kell jönnie, hogy semmi sem olyan tökéletes, mint ahogy elképzelte. 
Hosszú ideig éltem a szüleimmel, amit ma már bánok, de akkor kényelmesnek tűnt. Nem a szüleim miatt, hanem magam miatt. Az ember nem tanul meg teljesen önálló lenni, ha mindenben segítenek neki, támogatják őt. Legalábbis nehéz.
De én féltem megmozdulni, azt gondoltam, hogy ha kilépek az ÉLETbe, akkor rosszabb lesz, és jobban féltem be-és felvállalni dolgokat. 
Valószínűleg nem tett volna jót nekem, ha korán házasodok meg. Később értem meg, túl varászlatos világban éltem (egy olyanban, amit én elképzeltem), és nem biztos, hogy azt sikerült volna jól megélni. 
Az, hogy később házasodtam, nem jelent nekem semmi mínuszt az életemben, mert a boldog emberek közé tartozom. Elégedett vagyok az életemmel, akkor is, ha néha panaszkodom nektek. :) De tényleg szeretem a jelenlegi életemet, azt amit ad, amit kínál, és ez jobb minden álomnál, tervnél, amit valaha is elképzeltem, pedig higgyétek el, hogy nekem van ám fantáziám! :)
Nem mondom, hogy nem "álmodozom" néha, hogy milyen jó lenne mondjuk egy igazi régi házban élni (régi a házunk, nagyon régi), ahol nagy a kert (nagy a kert, tényleg nagy), ahol lenne sok állat (van),  és szép helyen lakunk (ez is megvalósult). Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mi kellene még?
Csak egy kis titkos lábjegyzet, hogy ezek tetszenek, és ilyenben szívesen ellaknék. :)
 
Sok minden nehéz volt az életben. Például megszervezni egy otthont, amiben ott van egy másik ember és ráadásnak még gyerekek is. De attól, hogy tetszenek házak, még nagyon szeretem a miénket. 
Én egy kényelmes életet éltem. Tudjátok, mint az egykék általában, akit elkényeztettek, tenyerükön hordoztak, nem kellett semmit sem csinálniuk. És én nagyon bírtam ezt a helyeztet. Ezért sosem gondoltam volna magamról, hogy egyszer egy olyan házban élek majd, ahol én fogok befűteni ha kell, esőben-hóban-szélben és dög melegben is menni fogok tyúkokat etetni, meg mindenféle kinti munkát végezni.
De tudjátok, mire jöttem rá? 
Persze, nem nagy titok, de azért fontos. Arra, hogy az elégedettség nem egy hely. Nem egy ház, nem álmaim háza. Mert ez így megfoghatatlan álom, ami nem létezik.
Hogy mi az igazi megelégedettség? 
Ez: 
 "Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít." Filippi 4,12-13) 

Sokszor gondoltam arra, hogy majd milyen remek munkám lesz (a legremekebb dolog anyának lenni), de közben mindig arra vágytam, hogy itthon lehessek a gyerekeimmel. Mindez megvalósulni látszik, még akkor is, hogy nem vagyok itthon szinte soha. :) :)

Az elégedettség fontos szerepet kell, hogy játszódjon akkor is, ha otthon vagyunk. Az otthon az egyetlen hely az egész világon, ahol a család számára lehetőség a szabadság, a lazítás, a szeretet, a világ durvasága elől elmenekülni.  A család célja, és így az otthon célja az, hogy szeressünk otthon lenni. És én nagyon szeretek itthon lenni. Egyre jobban szeretek. 
Sokszor megvetik vagy lenézik az olyan anyát, aki itthon, otthon marad a gyerekeivel (főleg, ha még tanítja is őket - ez a fél mondat egy dicséret az otthonoktató anyukáknak!), és már rá is mondják HÁZTARTÁSBELI... Hát ez attól több, és nem biztos, hogy jó úgy lehurrogni. Ismeritek (már hogyne ismernétek) a Derék asszonyt a Példabeszédek könyvéből? Ott ezt mondja róla az ige:

"Vigyáz a háza népe dolgára,
és restségnek étkét nem eszi." 
Példabeszédek 31,27)

Számomra az otthonteremtés sokkal több, mint csak a ház rendben tartása, vagy rendben nem tartása. Igen, van benne takarítás, mosás, főzés, szervezés, pakolás, levelek gereblyézése, hólapátolás, sok-sok fuvar célirányosan, és még felsorolni is sok, hogy mi minden. De én azt gondolom, hogy akkor tiszta, és makulátlan egy ház, ha a gyerekek is szeretnek benne élni, öröm és szeretet van jelen benne. Megbocsátás, jóság és kegyelem. 
Ha ez nincs meg, akkor olyan, mint azokban az újságokban, hogy CSAK tökéletesnek látszik, de nem az. Nem OTTHON az otthon.
Ez persze nem jelenti azt, hogy el kell hanyagolni a házat, és csak szeretet legyen, de rend meg ne! Persze szerény véleményem szerint a mosogatni és vasalnivaló akkor is megvár, ha előbb leülsz a gyerekeiddel játszani.
De azt gondolom, hogy a mély kapcsolat az, amely a legfontosabb. Ahol a szeretet és a nevetés, a humor és a jókedv beköltözik a családba, a házba.
MI a Férjemmel ezen dolgozunk. Még akkor is, ha nem könnyű, mert mondjuk a gyerekek nem úgy állnak hozzá, vagy fáradt vagy, esetleg ért valami rossz dolog, de mindent megteszünk azért, hogy boldogok legyünk!
Rajta hát!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése