2013. február 7., csütörtök

Határaink az életünkben

Már egy ideje elkezdtem egy könyvet olvasni, a címe: Határaink. A Harmat Kiadó adta ki.

Szeretem az ilyen típusú könyveket, de az az igazság, hogy elég lassan haladok vele. Csak esténként van időm olvasni, mert egész napom elmegy a gyerekek szállítására, a főzésre, a játékra, a programszervezésre, és az itthon végzendő munkámra. 
Persze, nem mentegetni akarom magam, csak - szokás szerint - időhiányban szenvedek, vagy az időbeosztás nem az én erősségem. Mindenesetre olvasok töretlenül :)

Az 1. fejezetben egy olyan nőt ismerhetünk meg, aki túlhajtott és aki nem tud nemet mondani. Van egy fia, akivel mindig probléma van,  egy anyja, akinek beszédkényszere van, és akinek képtelen azt mondani a feje felett hullámzó feladatok között, hogy "Anya, most nem érek rá." Van egy munkahelye, ahol folyamatosan túlterhelik, és ahol mindig tesznek rá egy plusz feladatot, mert "elbírja".  Van egy barátnője, aki folyamatosan lelkizik vele szerelmi életéről. Van egy férje, aki általában a tévé előtt ül, és mivel elfáradt a munkában, vacsora után is a focimeccset választja.
Igen, egy olyan nőről van szó, aki túlterhelt, aki mindent maga csinál, akinek nincs segítsége, és akinek egy kicsit is lelkiismeretfurdalása van, ha azt mondja: "NEM"! És csak azt érzi, hogy mindenben ő a hibás. 
Magányos nő, pedig családja van. A történet szerint még keresztény is.
illusztráció
Ezen gondolkodtam. Hogy milyen sok az ilyen típusú feleség, anya, aki mindenkinek meg akar felelni, aki nem mond nemet, aki inkább eltűr dolgokat, még keresztényként is. (És most nem jut az eszembe a megcsalás, vita, ilyesmi, csak ez, hogy RÁ senki nem figyel.) Mert attól fél/félünk, hogy mi lesz, ha nem leszünk kedvesek, ha nem válaszolunk helyesen, ha nem mondjuk, csináljuk azt, amit egy "kereszténynek" tennie kell. 

Véleményem szerint az nem működik, ha félelemből vagyunk kedvesek. Ha próbálgatjuk, hogy mások kedvére tegyünk, attól még nem lesznek jobbak a kapcsolataim, és az én lelki világom sem.  Az sem megoldás, hogy a mások felelősségét, problémáit, érzéseit magunkra vegyük. (Persze, mint keresztényekben kell lenni empatikus képességnek, de meggyőződésem szerint van egy határ.)

Vannak emberek, akiknek a nehezére esik saját kezébe venni az élete irányítását. (És itt most jól értsétek, nem önmegvalósításra gondolok!)
Isten az ő saját képére és hasonlatosságára teremtett minket, és vannak bizonyos feladatok, amelyekért felelősséget kell vállalnunk. Ahogyan Ádámnak és Évának is kellett az édenkertben. Tudnunk kell, mi a feladatunk és mi nem az. Istentől jövő bölcsesség kell ahhoz, hogy tudjuk, hogy eldöntsük, mi az, amit meg kell tennünk és mi az, amit nem.

Én például sokáig "irigyeltem" azokat, akiknek magas volt az intelligenciájuk, vagy olyan szakmával rendelkeztek, amivel én valószínűleg soha, akik nyelveket beszéltek és beszélnek, akik jól megszervezik a dolgaikat, akik lazán kezelnek dolgokat és még sorolhatnám. Én nem ilyen típus vagyok.
De megértettem, hogy mindent nem tudok megtenni. Nem vehetek magamra olyan feladatokat, amelyek nem az enyémek! 
Egy időben azt gondoltam, hogy a gyülekezeti életben is így kell tennem, mert azt láttam, hogy nem haladnak a dolgok, és úgy éreztem, nekem kell nógatnom, szólnom, mondanom, csinálnom mások helyett. De ez kimerültséghez vezetett(het). És azt láttam, hogy semmi értelme, foganatja nincs. Ezért feladtam.
Megértettem, hogy vannak határok, amelyek alapján világosság válik, hogy mi az én feladatom, és mi nem!
A könyvben van néhány elgondolkodtató kérdés, ezt a részt szeretném idézni: (23. oldal)

"Manapság ez az egyik legnagyobb nehézség, amivel a keresztények küzdenek. Sok őszinte és jó szándékú hívő nem lát tisztán abban a kérdésben, hogy mikor és hogyan szükséges határokat szabni. Amikor saját határaik hiányával szembesülnek, a következő kérdéseket teszik fel:
  • Kijelölhetem-e a határaimat úgy, hogy közben szeretetteljes maradok?
  • Melyek a jogos és az indokolt határok?
  • Mit tegyek, ha mások felháborodnak vagy megsértődnek a határaim miatt?
  • Hogyan viszonyuljak azokhoz, akik igényt tartanak az időmre, szeretetemre, energiámra, pénzemre?
  • Miért érzek  bűntudatot vagy miért félek, amikor megpróbálok határokat szabni?
  • Hogyan egyeztethetők össze a határok az önátadással?
  • Nem önző dolog határokat szabni?
A fenti kérdésekre adott bibliai válaszok félreértése téves felfogáshoz vezetett a határokkal kapcsolatban. Ezenfelül számos klinikai pszichológiai tünet, mint például a depresszió, a szorongásos és táplálkozási zavarok, a függőségek, indulatkezelési és bűntudati problémák, a szégyen, a pánikbetegség, a házassági és kapcsolati küzdelmek - mind-mind a határtartás hiányával összefüggő konfliktusokban gyökereznek."

Ti küzdötök, vagy küzdöttetek ilyesmivel?

Én még néha-néha észreveszem a jeleket, de nagyon dolgozom rajta. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése