2017. március 3., péntek

BOLDOGSÁGKIHÍVÁS # 10. A zene az kell!!!

Sokat gondolkoztam mostanában a zenén.
Aztán megnéztem a  Mindenkit, és sok minden eszembe jutott erről a filmről.
Csak súgva jegyzem meg, hogy nem igazán követem az Oscar gálákat, mint régen, és már filmek tekintetében sem vagyok otthon. Régen mindig mindent tudtam a filmekről, a színészekről, mert érdekelt, és fontos volt. Persze, amióta az embernek családja van, annak is örül, ha egy-egy filmet (1,5 órásat) meg tud nézni. De ez is ritkán van, bár mostanában előfordult.

Szóval, jó volt ez a film, és örülök, hogy megnéztem. Sok minden benne volt, ami mostanában foglalkoztat. De most csak a zenei részéről írnék, a többi mondanivalót, ami még eszembe jutott... a beállni a sorba, tátogni és elfogadni az elnyomást, nem részt venni abban, amiben a tömeg, és nem elfogadni azt... na, erről most itt nem akarok írni :)

Egyrészt, nekem az egész életemből kimaradt a zene. Annyi a kötődésem hozzá, hogy általános iskolában jártam énekkarra, és is emlékszem, hogy én nagyon szerettem volna énekelni, de nem lehetett túl jó hangom, mert az énektanárom nem mondta meg sohasem, hogy szoprán vagy alt vagyok, (ha jól emlékszem aztán valahogy kikötöttem a szopránban, de csak mert a barátnőm is ott volt), és nem mondta azt sem, hogy annyira rossz a hangom, hogy ne járjak énekelni. :( így jártam. Énekeltünk, lelkesen és örömmel. És persze nem tátogtunk, hanem igazán beleadtunk mindent. Hiszen az úttörő becsületes gyermeke a magyar hazának, vagy valami ilyesmi! :) Még néha most is előfordul, hogy olyan énekeket éneklek, amelyeket ott, az énekkaron énekeltünk. (Még orosz versekre is emlékszem, és az összes versre, amit meg kellett tanulni magyarból... matekra nem emlékszem :( ) 

Másrészről az én szüleim nem voltak nagy zeneértő és szerető emberek. Nálunk a komolyzene nem volt prioritás, csak az operett és a népdalok meg a magyar nóták, és a bátyáim részéről a disco, amit meg én nem bírtam, de ezeken nőttem fel. Ezekből az operett maradt meg nekem, amit talán még szórakoztat is és szeretem is.
Így persze kimaradt sok komoly dolog az életemből.
Nem tanultam zenét, nem tanultam meg kottát olvasni, nem tanultam meg értékelni a hangzást, nem tudom, hogy ott cé van, vagy cisz....
Csak egyet tudok, hogy szeretek énekelni, és bár nincs jó hangom, szoktam is.
Ezért lett fontos nekem, hogy amikor gyerekeim lettek, tudtam, hogy szeretném, ha zenét tanulnának.
A zenét, a sportot és mily meglepő, de a matematikát tartom fontosnak (jó, persze én az irodalmat és a művészeteket is) abban, hogy valaki kiteljesedjen. És mivel Zsófián elég hamar mutatkoztak a művészi hatások, tudtam, hogy valami ilyesmi fele kell irányítani, terelgetni őt. 
Amikor idén szeptemberben megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne tanulni, a gitárt választotta, és én örültem. Mert bár nincs zenei képzettségem, nem tanultam semmit, valamilyen szinten megtanultam gitározni (akkordokat fogni), és 2 # és 1 b előjegyzésig tudok furulyázni is. Mindez azért történt, mert egyszer abban a kis falusi iskolában, ahol csodálatos 8 évet töltöttem, néhány hónapon keresztül ének órát kellett helyettesítenem. Nem titok, hogy szenvedés volt nekem is és a gyerekeknek is, de elhatároztam, hogy képzem magam, és valamennyire sikerült. Ugyanis megtartottam az órákat. :) - Bár jobban élveztem azt a fél évet, amikor rajzot kellett. :) :)

A gyülekezetünkben van egy ének tanár, aki kórusvezető, és azt a számomra meglepő kijelentést tette, hogy egész jó hangom van, és hogy nem éneklek hamisan. Ez persze jól esett nekem, de szerintem csak bátorítani akart...
Onnan tudom, hogy nincs jó hangom, hogy én mikor kicsik voltak a gyerekeim, sokat énekeltem nekik, mindenféle éneket. Leginkább Istenről szóló énekeket, de népdalokat is. És amikor Zsófia énekelni kezdett, rájöttem, hogy nagyon elrontottam, nem volt jó hangja. Azaz, semmilyen.
És most, amióta jár szolfézsra, és jár gitározni sokat javult a helyzet. 
Nagyon szereti mindkét tanárát. Az egyik énekeltetni sokat őket, és képzi a hangjukat. A gitártanárát pedig, aki egy nagyon fiatal ember, raszta, hosszú hajjal nagyon szereti. Szerintem Zsófiban emberére akadt, mert nagyon lelkes és boldog, hogy járhat gitározni.
Persze a hangjának még mindig van mit alakulni, de már sokat javult.
A filmről egyébként az jutott az eszembe, hogy kár, hogy a mi társadalmunkban a másban tehetséges gyerekek, mármint azok, akik nem állnak be a sorba, és nem az elvárásoknak megfelelően tanulnak, tudnak, csinálnak valamit (mondjuk művész lelkek) kevesebb elismerés jár. A tudásszintű iskolarendszer csak egy darabig jó. Én, aki egyébként híve vagyok bizonyos fokig és szintig, már én is fellázadtam. Ami nagy szó!

Úgyhogy kedves Barátaim, énekeljünk!
Kapcsolódó kép


 Énekeljetek az Úrnak új éneket; énekelj az Úrnak te egész föld!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése