Bizonyítvány és Iskola

Véget ért az 1. év. Nagyon gyors volt és nagyon élményekkel teli.
Azt kell mondjam összességében, hogy elégedett vagyok ezzel az évvel. Az iskolával, a tanítással...
Sokat gondolkoztam azon, hogy jól döntöttem-e arról, hogy iskolába írattam a gyerekemet, és nem inkább otthontanulós lett. De azt gondolom, hogy most úgy érzem, hogy jót választottam.
Annak idején sok pro és kontra érv volt mellette. Az, hogy iskolába ment, leginkább Férj elsődleges kérése volt, és most már látom, hogy neki volt igaza.

Szerettem iskolában dolgozni, és szerettem tanítani a gyerekeket, foglalkozni velük, nevelgetni őket, bontogatni az elméjüket, megtanítani olyan dolgokra, amelyeket én tudok, és ők is tudhatnak. Jó volt készülni az aktuális órára, még ha az matematika is volt :(

De átgondolva a helyzetet, és ismerve a kislányomat, már látom, hogy nála jó döntés született. Mi itthon az iskolai tanulás bizonyos fázisait nem bírtuk volna ki. Nagyon érdekes, mert amikor bibliai történetek tanításáról van szó, akkor a gyerekem nyitott és elfogadó, ám sokszor tapasztaltam, amikor itthon együtt kellett tanulnunk, hogy mennyire rosszul volt tőlem. Én pedig attól, hogy nem haladunk, nem tudunk együtt működni, és még sorolhatnám. Úgy láttam és tapasztaltam (magamból kiindulva), hogy mivel elég maximalista vagyok e tekintetben, sokszor megvívtuk a magunk kis csatáit... és nem lett jó. Ő sírt, én meg kiborultam. Pedig aki ismer, tudja, hogy minden lehetséges, kreatív megoldást bevetettem. :)

Ellenben amit a Gitta és Terike néni tanító néni mond, vagy Józsi bácsi, a sakktanár, esetleg Béla bácsi, az úszó edző, nem is beszélve Szilvi néniről, az mind valamiféle különlegesség számba megy...
Zsófia az első perctől az utolsóig jól érezte magát az iskolában. Remekül alkalmazkodott bárkihez és bármilyen helyzetben. Nem utált iskolába járni (csak a korán kelés volt rossz), nem volt rosszul, amikor tanulni kellett, mert a tanítók és tanárok le tudták valami olyasmivel "kenyerezni", ami itthon nem működik.

Megkapta a bizonyítványát. Második osztályba léphet :)

Szóval, nekünk nagyon pozitív élményünk van az iskoláról.
Ami tény, hogy nem lettünk KITŰNŐ tanulók, még elsőben sem. Nem lett KIVÁLÓAN megfelelt a gyerek, csak JÓL megfelelt (nagy cucc!), de nem is ez a cél. Nekem sokkal nagyobb élmény és esemény az, hogy szeret járni, és örül minden napnak. Számomra fontosabb a lelkesedése.
Nem tudom, hogy miért csak akkor kell büszkének lenni egy gyerekre, amikor kitűnő. Én sem voltam soha az, Férj sem, és még sokan mások sem. Nem tudom, hogy miért kell megfelelni mindig a nagy elvárásoknak. Nem is szeretném, hogy máshogy gondolkodjunk erről.
Ebben nagyon egyet értünk Judit barátnőmmel, aki bár maga liberális nézeteket vall sok mindenben, és én nem, de alapkérdésekben azt hiszem egy hullámhosszon vagyunk.
Más gyerekek már 1 hét, esetleg 1 hónap után rosszul voltak az iskolától, az enyém még most, nyáron is szeretne menni... :)

Ezt azért írtam le, mert úgy éreztem, hogy ebben a mostani - az iskola ellenség, és csak rosszat és rosszra tanít! - hozzáállásban meg kell védjem őket! Nem mondom, hogy mindig minden tökéletes és hibátlan, és valószínűleg nekem is lesznek még csatáim velük (pl. versenyeztetés, sok ismeret miatt stb.), de ezzel akkor veszem fel a harcot. Most ez pozitív élmény és tapasztalat volt.
És mondom mindezt úgy, hogy nagyra tartom és értékelem azokat, akik otthon tanítják a gyermekeiket!
Különös tekintettel szeretném itt kiemelni Szabina barátnőmet, aki az egyik legkreatívabb és leglelkesebb ember e tekintetben, és a másik pedig Eszter, akit szintén nagyon sokra tartok, és ő ebben az egyik példaképem :)

Néhány hangulatkép Zsófiáról az évzáró alkalmából. (Csak hogy lássátok, micsoda fejeket lehet vágni egy órás beszéd alatt.)

 

 

 

Ahogy ő szokta mondani: ENNYI!