2009. április 23., csütörtök

Utolsó szó

Ez a kép talán szöveg nélkül is megállná a helyét. Valószínű, magyarázni sem kell, nem is teszem. Csak elgondolkodtam, hogy hogyan működnek a dolgok.


Nagyon nem kedvelem azokat a családi formákat, ahogy az "Enyém az utolsó szó!" működik. Ez hatalmas jellemhiba, és ez ellen tenni kell valami! Ez az a helyzet, amikor a házastársak nem becsülik egymást, amikor helytelen szemmel néznek egymásra és helytelen érzésekkel viseltetnek a másik iránt. Mi nők, igényeljük a szerető, a megértő szavakat, amelyek sokat jelentenek számunkra. És a férfiak pedig igénylik azt, hogy kifejezzük feléjük, számukra, hogy sokat jelentenek nekünk. Szerintem nem csökkenne a férfiú méltósága, ha néha-néha megdicsérné házastársát a gondoskodásért, a terhek viseléséért.

Nem jó, ha az ember önző, követelőző. Sokszor van vita azért egy-egy családban, mert apró, jelentéktelen hibákat jegyeznek meg egymásnak, próbálják meg-megszurkálni a másikat, vagyis a másik lelkiismerete lenni. Ez nem helyes. Mindeninek megvan a maga egyénisége, amit meg kell őriznie. Senki senkinek nem lehet a lelkiismerete, mindenkinek magának kell elszámolnia Isten előtt azzal a jellemmel, amit kialakít. Senki más, csakis én vagyok az, aki a felelősséget viselem!

Sokszor van az, hogy a házastársak sokat várnak el a másiktól, de maguk alig tesznek meg valamit. Kötekednek, nem beszélnek szépen egymással, figyelmetlenek, türelmetlenek... Ha az ember nem ápolja a jó hangulatot, a vidámságot, a humort, a gyöngédséget, akkor szomorúvá válik a család és a család élete. Fontos az, hogy az ember ne tartsa túl nagyra a saját véleményét, tudja elfogadni azt, amit a társa mond (lehetséges, hogy néha egy nő is mond logikus dolgot, ami meggyőzőbb). Fontosnak érzem, hogy a családban - bár az apa a családfő, és legyen Istentől vezetett, határozott véleménye dolgokban, azért legyen tisztelettel a felesége iránt és a gyermekeket is arra kell nevelni, hogy mindkét szülő véleményét elfogadják. (Sajnos sokszor tapasztalható, hogy kijátsszák egymást a szülők, és ez a gyermekekre nézve a legrosszabb.)

Én azt értettem meg - ebből a képből - és néhány szomorú helyzetből, amit láttam, hogy arra van szükségünk, hogy Isten kegyelme naponta lágyítsa meg a szívünket. Olyan szeretetre van szükségünk, amilyen Krisztus cselekedeteit jellemezte, mert a szeretet Istentől ered. Mennyben növekedett növény az, s nem bír megélni és virágozni a meg nem újult szívben.


2009. április 8., szerda

Gondolatok a szerelemről

"Akár akarod, akár nem, valakit vonzol.
Van, aki keres. Pont téged.
Mert csak te vagy elég neki.
Van valaki, aki a szeretetnek
arra az árnyalatára született,
amely te vagy. Szeret. Vedd észre."
(Mácz István: Örülj velem!)

Az emberi élet tele van nagy kérdésekkel, hiszen mindenki az élet értelmét keresi, a helyét a világban. Van az emberiségben egy közös momentum, ami mindenki számára létszükségletté válik, ez pedig a boldogságkeresés. Az emberek többsége arra a kérdésre, hogy "Mi akar lenni?" egyetlen szóval válaszol: "Boldog". Ez azt jelenti, hogy minden mindegy alapon, milyen körülmények között, de boldog.
Milyen boldogságra vágynak az emberek? Mi az, ami igazán boldoggá teszi őket? 
Nagy kérdések ezek...
Mégis úgy gondolom, hogy az emberek a boldogságot legtöbb esetben a szerelemben keresik, abban vélik felfedezni és próbálják megélni. A barátaim, ismerőseim is a legtöbbször akkor mondták magukat boldognak, amikor éppen "párkapcsolatban" voltak, vannak vagy együtt élnek valakivel. Karinthy egy gondolata is ezt támasztja alá, mely szerint: "Az emberek nem egészségesek, hanem boldogok akarnak lenni."
A boldogság fogalma mindezek ellenére megoszlik. Vannak, akik nyűgnek és nehézségnek tartják, mások mindent megtesznek, hogy konfliktusmentesen éljék az életüket, mert számukra a nyugodt élet a legnagyobb boldogság. Egy másik csoport úgy gondolja, hogy mivel "egyszer él" az ember, minden lehetőséget meg kell ragadni, és a horatiusi "Carpe Diem" elvet kell követni. És vannak olyanok is, akiknek a boldogság igazi forrása Isten.
Az embernek szüksége van erre a boldogságérzésre, hogy érezze az elfogadást, a szeretetet, mert vágyik rá. Tudatában van, hogy az élete értékes, hogy szükséglet betölteni az űrt, amit a magány, az egyedüllét érzése okoz. A boldogság igazi titka az, hogy növekszik az ember, többé válik. Ezt a magasztos érzést fejezi ki Váci Mihály: Két szárny című verse, amely megfogalmazza, hogyan alakul ki két ember között az együttműködés, az egymásra figyelés, a szerelem, és hogy mit jelent létezni együtt és egymás nélkül:

"Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullna ez az égre szálló madár,
ha a két szárny elválna.

Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyi pontos
egy ütemben.

Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül.
szárnyak lettünk egymással."

A szerelemről is sokféle kép alakult ki. Van aki szerint álmodozó érzés, ami egy valótlan világban él, s eszerint a gondolkodásmód szerint a lelki, a plátói szerelem magasabb rendű, mint a testi. Ezt érzékelteti Tiziano: Égi és földi szerelem című festménye, melyen az égi szerelmet ábrázoló női alakot ruha fedi, a földi szerelmet képviselő nő ezzel szemben ruhátlan, mely úgy értelmezhető, hogy a szerelem elsősorban testiség, melynek a vágyait, igényeit azonnal ki kell elégíteni. Emellett van egyfajta romantikus kép is, amely azt támogatja, hogy ez az érzés emberen kívül álló vehemens hatalom, az ember akarata ellenére érkezik, kérdezés nélkül. Ekkor kialakul az érzések és mentegetőzések kavalkádja, amely egyszerre lelkesnek, magával ragadónak és örökké tartónak írja le, máskor pedig küzdelmesnek, nehéznek és dermesztően rossznak mutatja be a szerelmet, amely azt erősíti meg, hogy ez olyan hirtelen megjelenő érzés, amiről senki sem tehet, mert ki van szolgáltatva neki. Petőfi egyik versében ezt így fogalmazta meg:
"A szerelem, a szerelem,
a szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem látok, nem hallhatok"
-->
Freud szerint az embert az ösztönei vezetik, mint ahogyan az állatokat is. Pszichológiájában a szexuális ösztön egy hiányállapot, amelyben a partner egy tárgy, aki éppen kéznél van. Ha ez így igaz, akkor az ember tényleg nem több ennél az alacsony intelligenciájú lénynél. Felmerül tehát a kérdés, hogy az ember miért tud gondolkodni, miért képes döntéseket hozni, határt szabni, igent vagy nemet mondani? Ha ez a fajta szerelem létezik, akkor személytelenné kell, hogy váljon, s e tekintetben tényleg nincsen szükség érzelmekre. Viszont az ember érez, amikor szerelmes. Azt érzi, hogy szüksége van a másikra, vele szeretne lenni, arra vágyik, hogy vele töltse idejét, mert mellette érzi boldognak magát.
Egy szerelmi kapcsolat általában úgy jön létre, hogy valaki valamiért megszereti a másiknak egy jellemvonását, tulajdonságát, esetleg megtetszik a külseje. Meglátja benne, akit mindig is keresett, és aminek megfelel a másik. Ilyenkor rávetíti elképzeléseit, vágyait, meglátva benne a "tökéletest", ám sok esetben annyira elvakulttá válik, hogy a tudata is beszűkül, és minden más megsemmisül. Ez bizonyítja azt, hogy a "család szív" (Jer.17,9) lesz vezetővé az életében, mert ezek az érzések gyakran felületesek, és nem garantálják a jó társkapcsolatot, hiszen a házassághoz - ami az igazi szerelem következménye - nem lángoló érzésre van szükség, hanem "csak" szeretetre. Ez a "csak" szeretet az isteni szeretetnek a lényege, amely egyesíti a testi szerelmet, az eroszt, az érzelmi szerelmet, a filiát, és ennek a kettősségéből jön létre az agapé, a feltétel nélküli szeretet, vagyis az isteni szeretet.
A szerelem nem játék. Nem lehet úgy tüzet vinni a kézben, hogy ne okozzon égési sérüléseket. A sebek ugyan begyógyulnak, de mindig látható hegek maradnak utána. Ha megsérül egy láb vagy egy kéz, a mai modern orvostudomány tudja pótolni művégtaggal, van lehetőség szervcserére is, de a léleknek nem tud adni új "protézist".
Petőfi szerint ez az érzés "sötét verem", egy népdalunk pedig "átkozott gyötrelemnek" nevezi. Mégsem ennyire kellemetlen és rossz ez. Ha így lenne, az emberek nem vágynának a szerelemre, nem jutna eszükbe családot alapítani, nem vágyakoznának rá, nem keresnék a boldogság ősi forrását. Isten segítségével el lehet jutni a kincsig, az ÉRZÉSIG, amely igazán és őszintén meg tud gyökerezni, és amiről Pál apostol azt mondja: "soha el nem fogy." (I.Kor. 13,13)