Arra gondoltam, hogy írok kicsit nektek a munkámról. Még nem jutott rá időm.
Az a helyzet, hogy már évek óta gondolkoztam azon, hogy jó lenne újra dolgozni. De az is a nagy helyzetek közé tartozott, hogy nem igazán tudtam mást elképzelni magamnak, csak azt, hogy újra iskolában dolgozhassak. Talán ez furcsán hangzik, de nem igazán értek máshoz a gyerekeken kívül. Dolgoztam én irodákban is, de az nekem elég monoton volt, és nem túl kreatív. Bár az embereket és kollégákat megszerettem, de nem az én világom az irodai munka.
Nem tagadom, hogy amikor elmegyek valahová hivatalos ügyet intézni, és láttam, hogy az ügyintéző két ujjal pötyögtet a gépen, akkor mindig kísértést éreztem arra, hogy megmondjam, engedjenek már a gép elé, mert gyorsabban beírom, és egyébként is haladjunk! :) De persze nem tettem. Csak csendesen vártam a sorom.
Aztán pár évvel ezelőtt, az egyik gyerektáborunk után úgy éreztem, hogy úgy dolgoznék! Elküldtem az önéletrajzomat az iskolába, de aztán valami ok miatt nem lett belőle semmi. Igazából nem is erőltettem, mert még nem tudtam, hogy igazából mit is szeretnék. Csak érlelődött bennem, és leginkább FÉLTEM. Azért gondoljatok csak bele, hogy 12 évet hagytam ki úgy, hogy közben 3 gyereket itthon neveltem, és írtam, gyerektanító voltam a gyülekezetben, hittant tanítottam (ez mondjuk sokat segített abban, hogy újra azt érezzem, hogy felvegyem a fonalat), táborokat szerveztem, és a Közösségünk Gyermekújságjába rajzolhattam, meg a rendszeresen megjelenő negyed éves gyerektanulmányokat megírhattam. Ezek fontosak voltak nekem, és hálás is vagyok ezekért a lehetőségekért. Sajnos mostanában erre nincs időm, pedig már úgy szeretnék újra írni, de tudjátok, ehhez ihlet, csend és idő kell. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. :)
Tavaly, amikor Kata elsős lett, már tervezgettem, hogy próbálkozni fogok, de bevallom, hogy nagyon féltem. Elmentem egy-egy állásinterjúra, de én nem vagyok az a típus, aki el tudja magát adni. Én azzal tudom eladni magam, hogy dolgozok. Ebben elég maximalista vagyok.
Azt gondoltam, hogy megpróbálkozom a városunk iskoláival, csak azzal nem, ahová az én gyerekeim járnak. Oda már egyszer jelentkeztem, tudták mi a helyzet, én meg nem akartam nyomulni. De bevallom őszintén elég bátoralan voltam, hiszen - nagyképűség nélkül írom, mert tudom az erősségeimet - egy kreatív és jól együttműködő ember vagyok, aki szereti is az embereket, mindenkivel igyekszem jól kijönni, és ha belevetem magam, akkor azt maximálisan igyekszem csinálni - típus vagyok. Erről részletesebben Férj tudna mesélni, amikor egy-egy gyermekanyag írásokor papír-és rajzhalmok vettek körül. (Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy ehhez csak Ő kellett, mert más nem bírta volna elviselni azt, ami ezzel jár. :) ) Ugyanakkor tudom magamról, hogy gátlásos vagyok (bár sokan ezt kétségbe vonják), ha kellemetlen helyzetbe kerülök, akkor mindig ledermedek, mert nem tudom jól kezelni a helyzeteket, stresszes típus vagyok, mert szeretem, ha jól mennek a dolgok. Lévén kontrollos. Szóval van ebből is és abból is jócskán.
Aztán jött a vírus, és bezártak az iskolák. Azt értettem meg, hogy most még nem kell munkát keresnem, mert lett tanítási feladatom, és be kell valljam, én élveztem. Szeretem a rendszereket, és szeretem, ha minden rendben zajlik.
Imádkoztam, és kértem Istent, hogy adjon megoldást valahogy. Értesse meg velem, hogy mi a feladatom és mit szán nekem, milyen útra kell lépnem. Hiszen abban 100%-ig biztos voltam, hogy Ő a legjobbat akarja nekem, miért is lenne ez máshogy?
Az utolsó gyerektáborunk után kiraktam a Facebookra egy vicces kiírást, miszerint SZEPTEMBERTŐL EGYSZERŰ, FELSZÓLÍTÓ MONDATAIMAT ÖSSZETETTEKRE CSERÉLNÉM . Sokan azt hitték, hogy poénkodok, de nem. Igazából nem mertem elküldeni az önéletrajzomat sehová, inkább úgy éreztem, hogy ha Isten úgy látja jónak, hogy kellek valahova, akkor azt tudatni fogja velem. Aztán elengedtem ezt.
Mígnem szeptember végén (nem Petőfiesen) felhívtak telefonon a gyerekeim iskolájából, hogy szükségük lenne rám egy kisfiú mellé, és hogy vállalnám-e. Ez kb. 1 hét alatt le is zajlódott, és október 1-jén már kezdtem is. A vicces helyzet ebben az, hogy éppen, pont Kata osztályában vagyok. De ez senkit nem zavar. Kata jól kezeli, a gyerekek jól kezelik, ráadásul a kisfiúval mi sokszor megyünk másik terembe. Sokáig én voltam "Kata anyukája néni!" :)
A kisfiút szeretem. Nem mindig könnyű vele, lévén autista. Vannak csatáink és vannak nagyon jó napjaink. Remélem, hogy a tanárok, tanítók is elfogadnak, és tudok nekik segíteni. Hálás vagyok, hogy egy nyugodt alkatú tanító mellé kerültem, mert tudjátok, néha én hajlamos vagyok túlpörögni.
Szóval, minden rendben, jól érzem magam, szeretem csinálni és őszintén azt érzem, hogy újra a helyemen vagyok. :)
Számomra az az egészben az élmény és tapasztalat, hogy kértem és megkaptam. Nem úgy, ahogy én elképzeltem, mert nem mertem elképzelni sem, de Isten jót hozott ki belőle. És tudom, hogy olyan embereket használ fel, akikről nem is gondolnád. Úgyhogy ezt az egészet egy nagy csodának élem meg az életemben!
Igaz, mostanában nincs időm olvasni, de előbb-utóbb... :) Az ember ne legyen telhetetlen!
