2009. december 17., csütörtök

Karácsony előtt

Nem vagyok ám egy nagy karácsonyozó. Persze, szeretem az ünnepet, vagy valamit a hangulatából. Mostanság úgy érzem, hogy túlzásba esik a világ. Amikor már október közepén szaloncukrokat és Mikulásokat árusítanak, és már minden fényárban úszik. Elveszlik az igazi hangulat.
De szeretek készülni rá a magam módján. Bár az ajándékvásárlás teher, le is redukáltuk csak a gyerekekre és a szülőkre és nagyon csekély értékűt. Próbáljuk tartani azt az elméletet, hogy az együtt töltött idő, a beszélgetés sokkal többet jelent mint az ajándékhegyek tömkelege. Ezt kértük a nagyszülőktől is, hogy csak semmi elhalmozás! És nagyjából tartják is, nagyon rendesek :))

Igazából nálunk nincs konkrét karácsony, hiszen alig vagyunk itthon. Az egyik felében az én szüleimnél vagyunk, Magyarország másik végében, a másik felében itthon, a nagy Ő anyukájával. Így nálunk soha sincs ünnepi készülődés, főzés-sütés, díszítgetés stb. Amúgy sem bírom a nagy ünnepléseket, és a túlzásokat. Emlékszem, hogy gyermekkoromban az egyik rokonunknál mindig legalább 18 fajta étel volt, - minimum - és mindig rosszul lettünk az evések után.

Idén már megelőzlegeződött a karácsonyi hangulat. Tartunk a kis városunkban főzőkört, amit nagyon szeretünk és igen izgalmas feladat, hiszen az a cél, hogy az emberek megismerjék az egészséges életmód titkait, mit lehet mi helyett, mit lehet kiváltani mivel stb.
Az év utolsó főzőkörén ünnepi ételek voltak. És én nagyon szeretek sütni, így elvállaltam a süteményeket.
Valószínű, hogyha nálunk lenne az ünnep, semmi extrát nem készítenék, bár nagyon szeretek kísérletezni és nagyon szeretem kipróbálni az új dolgokat. De a családom tagjai a hagyományos ízeket szeretik. Úgy hogy valószínű hamis húsleves, krumplipüré és rántott karfiol vagy valami zöldség lenne sok salátával. Persze, lehet, hogy valami más, de ez az alapmenü nálunk, ami nagyon népszerű, és amit még az apukám is megenne, aki teljesen tiltakozik az egészséges konyha ellen. Nem igazán hajlandó egészségeset enni. Sajnos. :(

De a sütemények:
Zserbó, ahogy mi csináljuk


A veganoskaracsony.blogspot.com oldalon találtam rá erre a receptre. Alapvetően nem változtattam rajta. Sütöttem már sokszor zserbót, de még ennyire vegánt nem. Így gondoltam, kipróbálom. Sajnos nem túl olcsó, de nagyon finom lett.
Tészta: 40dkg teljes kiőrlésű tönkölyliszt, 20 dkg fehér liszt, (az eredeti recept csak tönkönylisztből készült, de mi jobban szeretjük, ha kicsit lágyabb a tészta és más íze is van egy kicsit így); 200 g bio növényi margarin (ez sajnos nagyon drága, de egyszer van karácsony, ilyenkor az ember megengedi magának, vagy nem?); 2 ek. nádcukor (nádcukrot sem használtam eddig, nekem az is túl drága, de mint mondottam, egyszer van karácsony...); 1 cs. sütőpor; kb. 150-180 ml víz, vagy növényi tej (én rizstejet használtam, az volt itthon)
Töltelék: 30dkg darált dió; 4-5 ek nádcukor (el is hagyható); 300 g baracklekvár (akár több is, mert a tészta eléggé magába szívta!); 1 tk. fahéj (én fahéjat nagyon keveset használok, mert nem túl egészséges, irritálja a gyomrot, de azért lehet kivételt tenni.)
Karobmáz: 15 dkg bio növényi margarin; 100 g nádcukor; 50 g karobpor/
Összekeverjük a tészta hozzávalóit, annyi vizet, vagy növényi tejet adva hozzá, hogy jól nyújtható tésztát kapjunk. Vegyük 3 részre, mindegyiket nyújtsuk ki kb. 2-3 mm vastagságúra, majd az elsőt tegyük a sütőpapírra. Kenjünk rá lekvárt, s szórjuk meg a cukorral elkevert dióval. Utána helyezzük rá a második lapot, azt is kenjük meg lekvárral, szórjuk meg dióval, végül a harmadik lapot is tegyük rá. 180 fokra előmelegített sütőben aranybarnára sütjük kb. 25-30 perc alatt.
A karobmázhoz kis lábasban felolvasztjuk a margarint, beletesszük a cukrot és a karobport, majd csomómentesre főzzük. A mázat a kihűlt tészta tetejére kenjük.
Nagyon finom lett, és még szerencse, hogy hagytam itthon néhány szeletet, mert a főzőkörön mind elfogyott

2009. december 11., péntek

A szent életű ember meg a róka




Közeledik a karácsony, a SZERETET ÜNNEPE. Bárcsak az lenne! De bennem sokszor kérdések sokaságát veti fel. Nem Jézus születésével kapcsolatban, hiszen a Biblia nem írja, hogy Jézus karácsonykor született, hanem arról, hogy hogyan szeretjük egymást legalább ezalatt a 2,5 nap alatt. Hogyan? Figyelünk-e egymásra? Kifejezzük-e szeretetünket egymásnak? Házastársunk felé, gyermekeink felé, barátaink felé, azok felé, akiket kevésbé ismerünk, és azok felé, akiket egyáltalán nem? Van, akinek egy mosoly, egy mondat sokat jelent, hogy átvészelje ezt a számára szomorú ünnepet. Olyan jó lenne megtanulni szeretni! Nem felületes, hanem őszintén, ahogy Jézus szeretett és szeret minket!

Ez a történet, amit találtam, ez a mese számomra erről szól. Nem a szeretetről, hanem arról, ami vele jár, hogy mennyire figyelek a másikra, vagy mennyire vagyok önző. Mi éltet engem, mi az életcélom, mennyire fontosak mások vagy mennyire vagyok fontos önmagamnak. El akarom-e takarni mások elől a napot, és meg szeretném tartani magamnak, hogy engedem, hogy más is élvezze a napfény gyógyító hatását? Nagy kérdés ez! Gondolkodjunk ezen!

A SZENT ÉLETŰ EMBER ÉS A RÓKA

Egyszer egy szent életű ember haladt át egy köves sivatagon. Hirtelen észrevett valamit, amin meglepődött és el is szomorodott.

- Te jó ég! - kiáltott fel. - Szegény róka, ott fekszik magában. Nincsenek mancsai. Biztos csapdába esett! Remélem, az Úr megkönyörül rajta és hamarosan véget vet a szenvedéseinek, mert ilyen állapotban nem tud sokáig élni.

Mivel a szent életű ember nem tudott többet tenni a rókáért, folytatta útját szomorúan csóválva fejét. Egy hónap múlva ugyanazon az úton ment, látta, hogy a róka még mindig ugyanott fekszik.

- Szentséges Isten! Ez ugyanaz a róka! Vajon, hogy bírta ki ilyen sokáig? Olyan egészségesnek látszik és szemei is milyen fényesek. Majd továbbment, de a rókát nem tudta elfelejteni.

Azon az éjjelen ébren feküdt az ágyában, s azon törte a fejét, hogyan maradt életben a róka, ha nem tud mozogni. Elhatározta, hogy másnap visszamegy a sivatagba és kideríti a rejtélyt. Kora reggel már a köves úton volt nem messze a rókától. Már a közelébe ért, amikor hirtelen félelmetes árnyékot pillantott meg a kövek között.

- Uram, irgalmazz! - kiáltotta – ez egy oroszlán! Végem van, biztos meglátott. - A félelemtől reszketve szorosan behunyta a szemét és a végre várt. Semmi sem történt. Az idő múlt... még mindig semmi. Óvatosan kinyitotta a szemét, hogy lássa mi történt. Az oroszlán még mindig ott volt, de a róka mellett feküdt és azt a húst rágcsálta, amit magával hozott. A szent életű ember meglepetésére az utolsó falat húst a rókának hagyta, majd eltűnt a kövek között.
- Most már értem! Az oroszlán tartja el a rókát. Milyen csodálatos! Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem. Nos, ebből az a tanulság, hogy mostantól olyan leszek, mint a róka, és abból élek, amit mások adnak nekem.

Gyorsan visszament a városba és kis motyójával leült a városkapuba.

- Mint a szegény róka – gondolta. - Itt fogok ülni és mások nagylelkűségére fogok várni.

Ott ült néhány napig, de mindenki csak elment mellette. Sem egy jó barát, sem idegenek nem álltak meg mellette, hogy adjanak neki valamit. Egyre soványabbá és gyengébbé vált. Érezte, hogy csontjai zörögnek, a gyomra pedig korog az éhségtől. De még mindig ott ült.

Néhány nap múlva már ahhoz is gyenge volt, hogy mozogjon, mikor megállt mellette valaki.

- Te vagy az? - hallotta az egyik barátját. - Mi a csudát csinálsz te itt?

A szent életű ember megpróbált beszélni, de csak suttogni tudott. Lassan elmesélt a róka és az oroszlán történetét.

- Biztos van tanulsága a történetnek – fejezte be.

- Természetesen van – mondta a barátja -, de hogy lehettél ennyire bolond? Nem jöttél rá, hogy nem úgy kellett volna viselkedned, mint a szerencsétlen rókának, hanem mint az oroszlánnak?

(Angolból fordította: Boda Zsuzsa)