2010. február 24., szerda

Álmodozni veszélyes

Egy filmben hallottam és azóta is szállóigém lett ez a mondat, hogy:

A NOSZTALGIA VESZÉLYES BETEGSÉG. GYÓGYÍTHATATLAN.
NINCSENEK HIBÁI."

De ugyan ki nem szeret nosztalgiázni? A régmúltra gondolni, a de szép volt, és a de jó lett volna és a még jobb lenne érzésekre. Szerintem ezen nincs mit titkolni. Igenis szoktunk emlékezni.Mi lett volna, ha ez így és így alakul az életemben, mi lett volna, ha ezt és ezt máshogy dicsálom, máshogy döntök, mást teszek, mást mondok. Én is hajlamos vagyok ezekre, de nem olyan régen azt értettem meg, hogy felesleges. Mert azok az idők már elmúltak és jó, hogy nem úgy alakultak a dolgok.
Ami miatt viszont érdemes elgondolkodni ezen, az az anya oldala. Olyan sokszor hallani azt szülőktől, hogy "De jó lesz, ha majd tud járni.."; "Milyen jó lesz, ha majd bölcsődébe vagy oviba adhatom a gyereket..."; "Mennyi mindenre lesz időm, amikor iskolás lesz a gyerek...." És sorolhatnám.

Egyszer egy közeli ismerősöm panaszkodott arra, hogy milyen sokba kerül egy gyerek és hogy ez milyen teher. Érdekes volt hallani, mert nagyon jól állnak anyagilag, nincsenek filléres gondjaik és nem szűkölködnek. Egy gyerekük van, ma már nagy, de amikor ez történt néhány éves volt. És meghallotta azokat a szavakat, amiket az anyja mondott. Szembefordult vele, csípőre tette a kezét és 4-5 évesen azt mondta: "Szóval te nem is örülsz nekem?"

Az érzékeny gyerekeket az ilyen szavak mélyen megsebzik. Tudom, hogy ez az ismerősöm sem gondolta komolyan azt, amit mondott, és sokan a fenti mondatokat sem gondolják komolyan, hiszen szeretik a gyereküket. Egyszerűen csak rosszul reagálnak le dolgokat. A felnőtt is hibázik, éppen ezért nagyon komolyan kell venni azt, amit kimondunk.

Egy másik ismerősömtől hallottam a történetet, hogy kicsi volt még és valamiért összeszólalkozott az anyukájával. A reakciója persze az volt, hogy azt mondta az anyának: "El is megyek világgá!" 4-5 éves lehetett. Az édesanya reakciója - amikor az ember indulatos vagy dühös - az volt:"Menj!" És a kisfiú tényleg elment világgá. Elgyalogolt a nagyszülőkhöz.

Senki sem gondolja komolyan ezt. Ott az anyuka sem gondolta, csak kijött belőle. De a gyerekek mindig komolyan veszik a mondatokat.
Nem mondhatunk ki felelőtlen mondatokat.

Zsófi most először aludt a mamánál. Furcsa érzés volt, mert megszoktuk, hogy 2 éven keresztül itthon beszélget és szuszog és mondja a magáét. Amikor hazajöttünk meg olyan csend volt. Nagyon rossz volt. Nagyon nehéz. Kicsit sírtam is, mert olyan, mint amikor elveszlik valami, amit nagyon szeretsz. Persze tudtam, hogy jó helyen van, meg tudtam, hogy minden rendben lesz, de egy anya már csak ilyen. Igaz???
Zsófi nagyon jól érezte magát. Én nehezen aludtam el és korán felkeltem, hogy menjünk már hozzá. Alig bírtam ki, hogy ne hajnalba menjünk oda, mégiscsak furcsa beállítani 6-kor valahova, még ha az anyósáról van is szó...


Nagyon hiányzott és nagyon rossz volt nélküle. Ekkor értettem meg azt, hogy mennyire nem mondhatok ilyeneket, amik fent elhangzottak.
Azt értettem meg, hogy a mának kell örülni! A mában kell örömet látni, keresni! Nem a régmúltban. Meg a mi lesz hak..-ban. A mának kell élni, persze a szónak a pozitív értelmében, nem arra gondolok, amit ma a Carpe Diem-elv jelent. Azt gondolom, ha várjuk is az időt, amik elhangzottak, akkor sem kell sóhajtoznunk a mostani életünk, gyermekük vagy akár a férjünk felől, mert lefoglalják időnket, erőnket, és nem mindig az van, amit mi szeretnénk.
Van ez így és lesz ez még így!

"Elég minden napnak a maga baja. (Máté 6,34)

A jelennel élni tudni, azt jelenti, hogy Isten ajándékainak ma tudok örülni. Ez a belső beállítottság gyermekeinknek is jó példa lesz, egész életükre nézve pedig nagy nyereség!!!

2010. február 17., szerda

Anya otthon van?


Anya, anyuci, anyucika, édesanya...
Igaz, hogy nálunk ez a megszólítás is apával kezdődött (apa, apuci, apucika, édesapa sorrenddel), de elgondolkodtam a saját életemen.

Édesanyámat nagyon szeretem. Sokat jelent nekem, nagyon hálás vagyok neki az életemért, az elvekért, azokért a dolgokért, amiket megtanított, amivel nevelni akart minket, engem. Olyan lelkületet kaptam tőle, ami nyitottá tett, ami által sikerült közelednem másokhoz, az embertársaimhoz. Minden nap élmény volt hazamenni az iskolából.
Emlékszem azokra a napokra, amikor vezetni tanult, és én mellé bújva kérdezgettem a táblák jelentését. A "bukkanó" táblát azóta is kedvelem, és eszembe jut ez a történet ma is, ha meglátom. Mindig mosolyogni támad kedvem. Zsófi is szereti a bukkanókat.

Emlékszem, hogy szerettem fürdeni vele és milyen jókat játszottunk a vízben. Remek történeteket kreáltunk, már akkor elkezdődött a remek kis "fantáziavilágom", ami később sokat segített az életben. Menekülni, védekezni, hárítani, bátorítani, elvonulni, átgondolni, átszervezni dolgokat. Ma ezt tapasztalom én is a saját gyerekemnél. Nagyon szereti, amikor együtt fürdünk, sokszor kéri is: "Édesanya gyere a vízbe!" És ez olyan jó!!!

Ő is, mint sok anya dolgozott. Értünk. De mindig volt ránk ideje. Este is. Beszélgettünk, játszottunk, meghallgatott minket, tanácsot adott.
Kisgyermek koromban sok időt szakított arra, hogy verseket, mondókákat megtanuljunk. Énekelni soha nem hallottam, azóta sem, ez az egy, amit nagyon hiányoltam, de ez a legkevesebb. Nem lettem muzikális alkat. Puff!
De megszerettem az irodalmat, a verseket, hamar megismertem a betűket, megtanultam írni is. Nem lett erősségem a matematika sem, ahogy neki sem volt az. Bár édesanya nagyon szorgalmas diák volt, és jó tanuló. Én sajnos nem.

Édesanya nem nevelt hívőnek, hiszen ők sem voltak azok. De alapokat adtak ahhoz, hogy később én Isten útját tudjam választani. Nem volt istenfélő, de megtanította a tisztességet, a becsületet, a másik elfogadását, nyitott lenni. Megtanított a becsületességre és erkölcsösségre. Olyan alapokat helyezett el az életemben, ami most is meghatározó. Boldog és kiegyensúlyozott életet élek most, mert jó alapozást kaptam.

Általában nem szűkölködtünk. Anya és a nevelőapukám igyekeztek megtenni mindent azért, hogy ne szenvedjünk hiányt. Mai fejemmel azt mondom, hogy jót tett volna nekünk, ha kicsit engednek küzdeni, de már nincs értelme a "mi lett volna ha" gondolatoknak.

Eszembe jutnak azok a gyerekek, akik ott élnek a mai családokban. Szegényeknek gondolom őket, noha sokan dúskálnak a javakban, válogatnak a játékok közül, szebbnél szebb ruhákat kapnak. Lehet, hogy anyagilag gazdagok, és mindenük megvan, de ezek a dolgok, tárgyak nem pótolják a szülőket, s főleg az édesanyát.
Gyerekek csavarognak el, bandáznak és butaságokba keverednek, mert szüleik nincsenek otthon vagy nem érnek rá. Olyan társaságokat, barátokat keresnek, ahol figyelnek rájuk, akik velük vannak nap mint nap.
Olyan jó lenne, ha máshogy lenne!

Ha a szülőknek lenne idejük, akarom mondani akarnának időt szánni a gyermekeikre, de jó lenne! Az pedig csak álom marad, hogy bárcsak olyan anyák lehetnénk, akik otthon vannak, várják a gyermekeiket haza, akikhez oda lehet menni minden gonddal-bajjal. Az a baj, hogy hamar felnőnek a gyerekek. Gyorsan eljön az az idő, amikor nem lesznek már kisgyerekek. Nincs második lehetőség!

Gyermekkori élményeimre szívesen emlékezem vissza. Amikor anyával manapság beszélgetünk, előjönnek az "emlékszel, amikor..." történetek és ez nagyon jó.
Fontos odafigyelnünk a gyermekeinkre. Fontos időt szánni rájuk, hogy megtanuljanak szeretni, önzetlenek lenni, megértők.
Bárcsak minél többet lehetnénk a gyermekeinkkel! Bárcsak lehetőségünk volna otthon várni őket MINDIG! Sajnos a társadalmunk nem erre van berendezkedve, megélhetési problémák miatt menni kell és dolgozni.
De valamit tennünk kell! A mi döntésünk, hogy mit és hogyan. Csak a gyerekek azt érezzék, még akkor is, ha dolgozunk, hogy amikor hazamegy az óvodából, iskolából, bárhonnan, ANYA OTTHON VAN!

2010. február 10., szerda

Zavaros január

Bocsánat, hogy eltűntem, de ez a január igen sok mindennel volt teljes.
Először is vizsgaidőszakban éltem az életemet. Szeretek iskolában járni, még így felnőtt fejjel is. Mindig szívesen tanulok, ha van értelme és célja. Jelenleg van. Sajnos volt olyan, aminek nem volt értelme. Elmentem egyszer egy angol nyelvtanfolyamra, úgy gondoltam, hogy valamennyit majd megtanulok ott, de sajnos csak felesleges pénzkidobás volt, és én ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak. Nem igazán tanultunk, vajmi nagyon keveset, noha szerintem a tanárunk jól tudta a nyelvet, de még sokat kellett érnie és tanulnia a pedagógussághoz. Úgyhogy nem tanultam meg angolul, csak amit eddig is tudtam. Ezt sajnálom. Ez persze egy elég komoly képzés, lelkigondozást tanulok, amit nagyon szeretek. Meggyőződésem, hogy nagyon sok a gondozást igénylő ember, aki lelkileg beteg, vagy a családjában van bármilyen függőségben szenvedő. Itt tudom ajánlani: www.sola.hu

Azután a január vége igen izgalmakkal teli nálunk. Anyósomat ünnepeljük kétszer, meg Zsófit egyszer. Született. Nagyon élvezte a születésnapi rendezvényét, állandóan ajándékokat akart bontani. Mikor már elfogyott, akkor is. Mondjuk ajándékot kapni mindenki szeret, nem igaz???

Ráadásul nyárra érkezik Zsófinak a kistesója, és most áll a bál a ház körül. Átalakítunk. Szerencsére a házat már nem kell, ezt megtettük akkor, amikor Zsófit vártuk. Most szobaátalakítások folynak. Új szekrénysor, úgy ágyak. Jelen állapotunkban olyan a hangulat nálunk, mint egy túrkálóban. Zsákokból és dobozokból élünk. Eléggé érdekes és vicces állapot, de már edzettek vagyunk ebben. Amikor összeházasodtunk, és az anyósomnál laktunk fél évig, akkor is minden dobozban volt, csak a legszükségesebbek kerültek elő. Amikor ideköltöztünk, akkor is minden dobozban volt hónapokig, míg be nem rendezkedtünk. Aztán amikor szétvertük a házat, hogy legyen egy plusz szobánk, akkor is minden így volt, és most is. Szóval, kezdünk belejönni. De azért remélem, hogy hamarosan elmúlik ez az időszak is. Nagyon remélem.