2017. január 28., szombat

Levelem jött ma...

1,5 hete beteg vagyok, így nem volt időm, se energiám blogot írni és olvasni. A leveleimet sem igazán olvastam el, csak amit úgy gondoltam, hogy ki kell törölni, kitöröltem. 
A mai napot is ágyban töltöttem. Férj az egyik szobában, én a másikban, a gyerekek meg a harmadikban, és nagyon büszke voltam rájuk, mert csendben voltak, és segítettek túlélni a mai napot. Mondjuk este kicsit döcögősebbre sikerült. Azaz nem volt zökkenőmentes.
Na, szóval, gondoltam, amíg a gyerekek megfürödtek és vacsoráztak, összeszedtem magam annyira, hogy gondoltam, ránézek a leveleimre.
És.... 

Ma meglepő üzenet jött nekem egy régi (2015-ös) blogbejegyzésemmel kapcsolatban, ahol a hitemről írtam, és a nekem fontos dolgokról. Meg arról, hogy az evolúcióban nem hiszek, és erre próbálom tanítani a gyerekeket is, akik hozzám járnak.
Ez a kép volt abban a bizonyos blogbejegyzésben, amihez egy "kislány" írt, méghozzá a következőt: "Latom nem igazan erted az ateizmus lenyeget, de aranyos, hogy probalsz viccelodni vele. Kar, hogy felnottkent vagy ilyen hulye, hogy elhiszed a Bibliaban osszehordott sok hulyeseget es meg terjeszted is. :)
Válaszoltam neki 
De tényleg úgy gondolom, és egyre jobban azt látom, hogy a mai világban jobban szükség lenne az ILLEMTAN ÓRÁKRA, mint a Hit- és erkölcstanra.


2017. január 25., szerda

Szerinted is igaz?

Mármint, hogy az anya is csak egy ember?


Aki elfárad, kiakad, kimerül, türelmetlen lesz, nem mindig szól kedvesen, és még sorolhatnám... Ismerős neked is? Vagy csak én vagyok ezzel így? Ugye nem? Vagy igen?
Nos, be kell valljam, hogy nem volt könnyű időszak az elmúlt 3 hónap. Szeptemberben még hagyján, de november és december teljesen kiborított, és úgy éreztem, hogy megőrülök, a szó igazi értelmében. Egyre feszültebb és ingerültebb voltam, ideges és zaklatott. Nagyon elfáradtam. És ez sokszor a gyerekeimen jött le. :(

Meg kellett értenem és értetnem magammal, hogy ez bizony nem segít.
Meg kellett értetnem magammal, hogy nem kell mindent túlvállalni, hogy az ember lánya (akinek a vezeték és keresztneve ANYA, nos elfáradhat. Nem kell mindig maximálisan teljesíteni, még akkor sem, ha az embernek hajlama van rá, és nekem sajnos van.
Volt, hogy úgy éreztem, hogy nem vagyok jó anya, és nem tudok semmit sem jól csinálni.
Nem lettem depressziós, vagy ilyesmi, csak elfáradtam.
Év végén már mondtam Férjnek, hogy most azonnal szeretnék elmenni wellnesselni vele, de ha nem jön, akkor egyedül megyek. Mentem is volna, csak sok volt a feladat, meg az elintézni való. Úgyhogy ez csúszott!

De attól, hogy néha kiakadok és kiborulok, még nem tartom magam rossz anyának. Anya vagyok, aki mindenféle problémákkal küzd. Persze, az ember igyekszik odafigyelni, hogy minden rendben legyen, de néha nem sikerül. És néha sok erőbe kerül, mire rendbe rakom magam. Igen, néha kiakadok és kiborulok, és ebben persze a gyerekek is belejátszanak, mert most elég fárasztó (tudjátok, a nyávogós és árulkodós) időszakot éljük. Bár lehet, hogy ti nem tudjátok, hogy mi az. Akkor irigyellek benneteket! :) Én ezeket nehezen tolerálom.

Néhány gondolat, amit összegyűjtöttem, és bár szépen hangzik, engem idegesítenek. Cukik, meg aranyosak, de azért néha nem gondoljuk így. Meg a gyerekeink sem!
Képtalálat a következőre: „az anya is ember” Kapcsolódó kép
Kapcsolódó képKapcsolódó kép


Nincs mit tenni, emberből vagyok, és akármennyire is furcsa :), de nem hibátlan. A tökéletes anya című könyvet (ha létezik vagy létezne ilyesmi) azt nem rólam formálták és írták volna. Bár megfelelési kényszerem van erre, de még a dobogós helyezést sem érném el.
Jó lenne tökéletes és hibátlan anyának lenni. Egy kedves, fiatal házaspár férfi tagja mondta azt nekem (még nincs gyerekük), hogy ő tökéletes apa szeretne lenni. És én remélem, hogy fog is menni neki!

Én egyébként úgy gondolom, hogy hibázhat egy szülő. Miért ne tenné? A gyereknek azt kell megtanulnia, hogy Isten a tökéletes, és Jézus az út. Azt látnia kell, hogy a szülőnek is szüksége van Jézusra, mert egyedül nem boldogul, mert egyedül nem tudja a helyes utat. Mindig mosolygok, amikor sokan mondják: Én csak magamban bízok! - én is bíznék, ha jó döntéseket tudnék hozni, de nem sikerül mindig.
A felnőttek világában is lehet hibázni. Szoktunk is. A beosztott is és a főnök is. Csak a mi társadalmunk olyan, hogy azt tanítja, hogy nem lehet. Mint pl. a nyelvtanulásban, hogy nem lehet hibát véteni, mert akkor nem tudod jól a nyelvet. Pedig lehet, hogy többet kellene hibázni a gyereknek, és jobban megtanulná, még ha kézzel lábbal is...
Mert igenis van olyan, hogy az Anya nincs jó passzban! És akkor csak remélni tudjuk, hogy van egy Férj, aki mellette van, és aki Igen, abban van.

Nem tagadom azt sem, hogy szoktam kiabálni a gyerekekkel (bár tudom, hogy a nagy könyv szerint ez is tilos). Azt sem tagadom, hogy kellett néha a fenekükre csapni (nem beszélek a verés mellett, sosem voltam híve, de annak sem, hogy egy gyerek irányítsa a családot), de már nem kell. :) De amikor pl. kikapnak, sohasem indulatból volt. Mindig elmondtam nekik, hogy ennek és ennek mi lesz a következménye. Volt egy határ, amit ha átléptek, következménye volt. De aztán mindig az ölembe vettem őket, és megszeretgettem.

Azt sem tagadom, hogy néha le is szidom őket, mert ha rosszat tesznek, nem lehet megdicsérni őket.
De az tény, hogy mindig tudják a gyerekeim, hogy mi van bennem. Tudják, amikor ideges vagyok, amikor feszült, tudják, amikor türelmetlen vagyok vagy kiborult. Nem hiszek az ilyesmi eltitkolásában. De sokszor elmondom nekik, hogy nem ők az okai (- persze, ha ők az okai, azt is megmondom nekik, de csak úgy, hogy MÉRGES VAGYOK ARRA, AMIT TETTÉL, NEM RÁD!


Ilyenkor aztán mindig elhatározom, hogy változni fogok, és próbálkozom is.
Mert ki ne szeretne jobb, és még jobb anya lenni. Már majdnem tökéletes!
Hiszen ez a cél, nem?
Képtalálat a következőre: „perfect mom”

2017. január 24., kedd

Gitárvizsga




Sok mindennel vagyok adós, már régen írtam blogot, de valahogy annyi minden más volt, más jött közbe, félév, rohangáltam iskolából iskolába, mindenféle ügyet intéztem, és küzdöttem a gyerekeimmel a mindennapos feladatokkal. Néha azt kell mondjam, sikertelenül, de hát a gyereknevelés nem mindig sikersztori. Csak mi szeretnénk, hogy az legyen, de keményen meg kell küzdeni érte.

És mi küzdünk. Zsófiával nem könnyű a helyzetünk, de sok minden érdekli és ami érdekli, abban viszont nagyon lelkes. A gitár egy ilyen dolog. Ő választotta, és jár is szorgalmasan. 
És bár ma nem tudtam elmenni a vizsgájára, mert lázasan feküdtem itthon, és a túlélésért küzdöttem, a Férj által levideózott élmény nagyon nagy boldogsággal töltött el.

2017. január 23., hétfő

Elégedettség otthon


Én egy rend-és munkamániás családban nőttem fel. Amióta az eszem tudom, az én szüleim mindig pakoltak, takarítottak, rakodtak. A portán mindig rend volt, apukám, aki sokat dolgozott, ha hazajött, otthon folytatta. De én nem szerettem ezt.
Fárasztó volt.
Én magam nem is vagyok rendes, nálam nem állnak élén a dolgok, de erről már többször írtam. És persze nem dicsekvésként mondom, hanem csak tényként. Nem azt képviselem, hogy kupinak és rendetlenségnek kell lenni, de azt sem, hogy mindennek ragyognia kell, közben pedig a gyerekek meg a család, a kedvtelések elfelejtődnek.
Amikor elkezdtem a saját családról, a házról álmodozni, valahogy sosem gondoltam arra, hogy majd takarítanom kell meg főzni, esetleg ezer programra hordani a gyerekeket, meg mindenféle elfoglaltságunk lesz majd. Jó bulinak tartottam az egészet.
Most is annak tartom :), csak másképpen tekintek rá.
Fiatalkoromban és még most is.... nagyon szeretettem a lakberendezéssel kapcsolatos újságokat, blogokat, sokáig olvasgattam és nézegettem is. Aztán megismerkedtem Csilla barátnőmmel, aki dolgozik is a Lakáskultúrának, és olyan romantikus volt, ahogy beszélt róla... Még most is szeretem, csak azon kezdtem el gondolkodni, hogy ez nem a valóság. Amit egy ilyen házban látunk, a tökéletesség látszata, a szépség harmóniája (ez nagyon fontos), de nem igazi, élettelen. Mostanában, amikor ránézek egy-egy ilyen házra, szobára, az  jut eszembe, hogy szép, szép, de nem szeretnék itt élni, mert mi van akkor, ha leesik egy morzsa a földre? (Én sem szeretem ha leesik, de leesik, és menni kell feltakarítani.)
Tinédzserként tervezgettem a saját házamat, hogy hogy fog majd kinézni, milyet szeretnék... de persze nem olyan lett. Mert az ember egy tökéletes életet, tökéletes házat és tökéletese családot szeretne, de aztán rá kell jönnie, hogy semmi sem olyan tökéletes, mint ahogy elképzelte. 
Hosszú ideig éltem a szüleimmel, amit ma már bánok, de akkor kényelmesnek tűnt. Nem a szüleim miatt, hanem magam miatt. Az ember nem tanul meg teljesen önálló lenni, ha mindenben segítenek neki, támogatják őt. Legalábbis nehéz.
De én féltem megmozdulni, azt gondoltam, hogy ha kilépek az ÉLETbe, akkor rosszabb lesz, és jobban féltem be-és felvállalni dolgokat. 
Valószínűleg nem tett volna jót nekem, ha korán házasodok meg. Később értem meg, túl varászlatos világban éltem (egy olyanban, amit én elképzeltem), és nem biztos, hogy azt sikerült volna jól megélni. 
Az, hogy később házasodtam, nem jelent nekem semmi mínuszt az életemben, mert a boldog emberek közé tartozom. Elégedett vagyok az életemmel, akkor is, ha néha panaszkodom nektek. :) De tényleg szeretem a jelenlegi életemet, azt amit ad, amit kínál, és ez jobb minden álomnál, tervnél, amit valaha is elképzeltem, pedig higgyétek el, hogy nekem van ám fantáziám! :)
Nem mondom, hogy nem "álmodozom" néha, hogy milyen jó lenne mondjuk egy igazi régi házban élni (régi a házunk, nagyon régi), ahol nagy a kert (nagy a kert, tényleg nagy), ahol lenne sok állat (van),  és szép helyen lakunk (ez is megvalósult). Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mi kellene még?
Csak egy kis titkos lábjegyzet, hogy ezek tetszenek, és ilyenben szívesen ellaknék. :)
 
Sok minden nehéz volt az életben. Például megszervezni egy otthont, amiben ott van egy másik ember és ráadásnak még gyerekek is. De attól, hogy tetszenek házak, még nagyon szeretem a miénket. 
Én egy kényelmes életet éltem. Tudjátok, mint az egykék általában, akit elkényeztettek, tenyerükön hordoztak, nem kellett semmit sem csinálniuk. És én nagyon bírtam ezt a helyeztet. Ezért sosem gondoltam volna magamról, hogy egyszer egy olyan házban élek majd, ahol én fogok befűteni ha kell, esőben-hóban-szélben és dög melegben is menni fogok tyúkokat etetni, meg mindenféle kinti munkát végezni.
De tudjátok, mire jöttem rá? 
Persze, nem nagy titok, de azért fontos. Arra, hogy az elégedettség nem egy hely. Nem egy ház, nem álmaim háza. Mert ez így megfoghatatlan álom, ami nem létezik.
Hogy mi az igazi megelégedettség? 
Ez: 
 "Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít." Filippi 4,12-13) 

Sokszor gondoltam arra, hogy majd milyen remek munkám lesz (a legremekebb dolog anyának lenni), de közben mindig arra vágytam, hogy itthon lehessek a gyerekeimmel. Mindez megvalósulni látszik, még akkor is, hogy nem vagyok itthon szinte soha. :) :)

Az elégedettség fontos szerepet kell, hogy játszódjon akkor is, ha otthon vagyunk. Az otthon az egyetlen hely az egész világon, ahol a család számára lehetőség a szabadság, a lazítás, a szeretet, a világ durvasága elől elmenekülni.  A család célja, és így az otthon célja az, hogy szeressünk otthon lenni. És én nagyon szeretek itthon lenni. Egyre jobban szeretek. 
Sokszor megvetik vagy lenézik az olyan anyát, aki itthon, otthon marad a gyerekeivel (főleg, ha még tanítja is őket - ez a fél mondat egy dicséret az otthonoktató anyukáknak!), és már rá is mondják HÁZTARTÁSBELI... Hát ez attól több, és nem biztos, hogy jó úgy lehurrogni. Ismeritek (már hogyne ismernétek) a Derék asszonyt a Példabeszédek könyvéből? Ott ezt mondja róla az ige:

"Vigyáz a háza népe dolgára,
és restségnek étkét nem eszi." 
Példabeszédek 31,27)

Számomra az otthonteremtés sokkal több, mint csak a ház rendben tartása, vagy rendben nem tartása. Igen, van benne takarítás, mosás, főzés, szervezés, pakolás, levelek gereblyézése, hólapátolás, sok-sok fuvar célirányosan, és még felsorolni is sok, hogy mi minden. De én azt gondolom, hogy akkor tiszta, és makulátlan egy ház, ha a gyerekek is szeretnek benne élni, öröm és szeretet van jelen benne. Megbocsátás, jóság és kegyelem. 
Ha ez nincs meg, akkor olyan, mint azokban az újságokban, hogy CSAK tökéletesnek látszik, de nem az. Nem OTTHON az otthon.
Ez persze nem jelenti azt, hogy el kell hanyagolni a házat, és csak szeretet legyen, de rend meg ne! Persze szerény véleményem szerint a mosogatni és vasalnivaló akkor is megvár, ha előbb leülsz a gyerekeiddel játszani.
De azt gondolom, hogy a mély kapcsolat az, amely a legfontosabb. Ahol a szeretet és a nevetés, a humor és a jókedv beköltözik a családba, a házba.
MI a Férjemmel ezen dolgozunk. Még akkor is, ha nem könnyű, mert mondjuk a gyerekek nem úgy állnak hozzá, vagy fáradt vagy, esetleg ért valami rossz dolog, de mindent megteszünk azért, hogy boldogok legyünk!
Rajta hát!

2017. január 14., szombat

Szomorú hír

Ma kellene írnom ennek az évnek a 2. hálás szombatját, de nem tudom. Teljesen más dolog jár a fejemben, és foglalkoztat.
Tegnap sajnos jött a rossz hír, hogy az egyik lelkészünk autóbalesetet szenvedett, és meghalt.
A halál egy nehéz dolog, az ember nem is igazán tud mit kezdeni vele, sokat gondol rá, gondolkodik róla, és valahol tudja is, hogy egyszer részese lesz. Bár hitem és reményem és a Biblia szerint Jézus hamarosan visszajön, és lesznek olyanok, akik élve élhetik meg eljövetelét.
Imit nem igazán ismertem. Már úgy értem, hogy nem jártunk össze, hiszen ő sokkal fiatalabb, nem is ugyanott éltünk, de mégis mindenki jól ismerte őt. De mégis minden évben találkoztunk, beszélgettünk. Vele is, meg a feleségével, Klárival. Klári az egészséges életmód elkötelezett híve, ezt a blogjában is elmesélte, bár már régen írt. Ami nem meglepő, hiszen 4 kisgyermekük született.
Imi pedig bózsvai táborunknak frontembere volt. Az, hogy a táborunk sokat alakult, fejlődött, az nagy részben neki is köszönhető. Hosszú éveken át Bózsván éltek. Aztán úgy alakult az életük, ahogy a lelkészeknek alakulni szokott, hogy helyezték Imit, és menni kellett.
Nagyon agilis fiatalember volt, sok minden érdekelte, foglalkoztatta. A zene iránti elkötelezettsége is különleges volt.
Péntek este óta ezen gondolkodom.
Próbálom még feldolgozni.
Testvérem volt, akivel egyazon hitben éltünk, vártuk Jézus visszajövetelét, akinek szolgáltunk, ki-ki a maga helyén és feladatában.
Nem tudom, hogy alakul majd a nyarunk, nem tudom, hogy eljutunk-e idén Bózsvára, de azt tudom, hogy Imi hiányozni fog. Hiszen ha valami apró dolog is rossz volt, nem működött, vagy valamit csak ki kellett cserélni, lehetett hozzá menni, és szólni, és ő ment, intézte, szervezte.

Ócsai Imre Ócsainé BartalosKlára fényképe.
kép a Facebookos oldalukról
A legjobban persze most Klárira gondolok, meg a gyerekeikre.
És nagyon sokat fognak még eszembe jutni. Sokat fogok imádkozni értük, mert tudom, hogy ez az egész csak Istennel együtt dolgozható fel.

2017. január 13., péntek

Még mindig a hisztiről

Én régebben úgy gondoltam, hogy ha gyerekeim születnek majd, akkor jó gyerekek lesznek, és sima, problémamentes életet fogunk élni. Azt gondoltam, hogy én remekül meg tudok majd mindent oldani, és minden jól fog működni.
Mindig felháborítottak azok a gyerekek, akik kiborultak, kiabáltak és hisztiztek az utcán, és az anyuka meg ott állt tehetetlenül...
Most már tudom milyen ez. :) És azt is, hogy tévedtem!


Nem vagyok engedékeny szülő. Vannak szabályok és feltételek, ami alapján élnünk és léteznünk kell. Én elég komolyan veszem a szülői feladatokat és szerepemet. Nem tudok haverkodni a gyerekekkel, nem kezelem őket barátnőként, és nem engedem meg, hogy ők irányítsák a család életét. 

Ami viszonyt tény, hogy az én gyerekeim nem kaptak dühkitörést például boltban. Már nagyok ehhez, de amikor kicsik voltak, akkor sem. Ha ez előfordult, akkor azt azonnal kezeltem a helyszínen. Nem igazán zavart, hogy ki mit gondolt rólam, mert legtöbbször nem engedtem. 
Bennem is sokszor megjelent, hogy amikor láttam gyerekeket hisztizni, arra gondoltam: "Ha az én gyerekem volna..." És van 3. És működik nálunk is a hiszti, a sírás, a műsor. Néha a semmiért is. 
Először arra gondoltam, hogy valamit nem jól csinálok, és nem vagyok jó anya, mert én arra vágytam, hogy a gyerekeim jók legyenek, kedvesek és figyelmesek, és első szóra szót fogadjanak. Ki nem vágyik erre?

De aztán megértettem az évek során, hogy a dühkitörések a gyerekeik szerves részei. Normális dolog. Szinte mindenki hisztizik. Mi is hisztiztünk gyermekként, és a mi gyerekeink is. Nincs ezzel semmi baj, ha megfelelően kezelik. 
Mondom én, aki szintén nehezen viselem. Leginkább Kata lányomra jellemző, valószínűleg azért, mert a legkisebb, és ő úgy gondolja, hogy több mindent megengedhet magának. De ezt csak ő gondolja így. :)

Vannak olyan gyerekek, akik olyan súlyosan tudnak hisztizni, hogy hányingerük lesz, vagy visszatartják a lélegzetüket, ami nagyon ijesztő tud lenni. Ez nagyon nyugtalanító tud lenni, akár szülő vagy, akár tanár, akár csak egy felnőtt. (Sok-sok évvel ezelőtt - még a régi, szép, szorgalmatosi időkben (ez egy település, ahol 8 csodálatos évet dolgoztam egy iskolában) egy osztályt elvittem fogászatra. Az egyik kisfiú annyira félt a fogorvostól (aki nem csinált semmit vele, csak megnézte), hogy üvöltött a rendelőben, és elszökött. Képzelhetitek!) Sokan arra is képesek, hogy beleájuljanak ebbe, és ez tényleg megdöbbentő.


Mostanában sokat gondolkodtam ezen. Én azt vallom magamról, hogy szigorú szülő vagyok. Rajongom a gyerekeimért, és nagyon-nagyon szeretem őket. De az is biztos, hogy ha úgy viselkednek, olyat tesznek, ... akkor nem hagyom rájuk, muszáj lekezelni őket.
Hogyan?
  1. Az én gyerekeimnél az egyik leggyakoribb hisztis lehetőség akkor történt, amikor nagyon fáradtak voltak. Éppen ezért nagyon oda kell figyelni arra, hogy aludjanak. Egyedül Zsófia lányom az, aki 2 éves korától semmit nem aludt délben. A többiek igen, de nem jelent semmit, mert a két kicsi éppen úgy ki tud borulni. De arra nagyon figyelek, hogy időben menjenek el aludni. Nálunk pl. fél 8-kor már menni kell, nincs mese. És fél 7-ig mindenkinek aludnia kell.  Hétvégén lehet tovább. :) Délben jó, ha alszanak még, ha a koruk elvárja, de ha nem (mint Zsófia), akkor is le kellett feküdnie, és vittem neki könyvet, amit nézegetett, de feküdt, és pihentek a végtagjai, a szervezete. Ez szerintem nagyon fontos.
  2. A legfontosabb számomra, hogy összhangban kell lenni a szabályokkal. Ha megengedjük neki a hisztit, akkor később is fogja, és addig csinálja, amíg a szülő nem adja fel. A gyerekek kitartóbbak, mint mi vagyunk, egy percig se kételkedjünk ebben! De ha következetesek vagyunk, akkor előbb-utóbb! Ha nem engedjük őket hisztizni, jelezzük neki, hogy van következménye, előbb-utóbb ő adja fel. De ki kell tartani! Meg kell értenie, hogy a hisztivel nem ér el semmit!
  3. Ne legyen megvesztegetés! Ez nekem elég nehezen ment, mert ebben nőttem fel, és nálunk is működött a "ha ezt megcsinálod ez és ez lesz"... Mondjuk most így belegondolva, vannak dolgok, ahol működik. Működik pl. a rendrakásnál, a feladatoknál, de hisztinél nem. Ott nem engedek! Mert ha azt látja, hogy ez működik, akkor arra ösztönözzük a gyerekeket, hogy megtörjük a szabályokat, amelyeket adtunk nekik.
  4. Nem jó, ha kiabálunk velük, inkább maradjunk csendben. Na, ez az, ami nálam abszolút nem működik. Mielőbb bárki, aki olvas, vagy idetéved azt gondolja, hogy én milyen remek anya vagyok, vagy milyen remekek a gyerekeim, vagy hogy nálunk minden mindig rendben van, azt kell mondjam: NEM! Nem is próbálom azt a benyomást kelteni, bár sokan így gondolják. De persze ez azért van, mert a Facebookra olyan képeket teszek fel, ami nekem örömet szerez, vagy amire büszke vagyok. Én egyébként szeretem a FB-ot, és a Like-okat is! :) De én heves természetű ember lévén, akinek hamar felmegy a pumpája, szoktam kiabálni.  Igen, szoktam. Ha te nem, akkor nagyon büszke vagyok rád, és mondd meg nekem légy szíves, hogyan csinálod! Tudom, ha ideges vagyok, akkor nehéz visszanyernem az önuralmamat, de én mindig is fontosnak éreztem, hogy a gyerekeim tudják, hogy milyen hangulatban vagyok. Tudják, amikor fáj valamim, amikor fáradt vagyok, amikor nem tetszik valami, amikor boldog és büszke vagyok stb., mert MINDIG megmondom nekik mit érzek. De lehet pl. azt, hogy elküldöd a szobájába, hogy kicsit mindenki lenyugodjon. Nálunk túl sok lehetőség nincs, így nehéz, hogy mindenki külön szobában legyen (főleg, ha 3-an kezdik meg a műsort), de azért érdemes adni nekik csendben gondolkodási lehetőséget.Vagy adni neki vizet, mert a víz tisztít.
  5. Hisztizek, mert figyelmet szeretne. Nálunk Kata olyan típus, hogy ha mondani akar valamit, és esetleg nem figyelek rá, mert telefonálok, vagy olvasok, esetleg TV-t nézünk, akkor izomból próbál megoldani mindent. És akkor nagyon rá tud kezdeni. De már ebben is haladgatunk, mert neki is meg kell tanulnia, hogy vannak helyzetek, amikor várni kell. És ez nehéz. Egy 3 évesnek főleg, hiszen mi felnőttek is nehezen várunk. Ám miután befejeztük, figyeljünk rá oda, mert lehet, hogy csak ölelgetni szeretne. Kata kimondottan igényli azt, hogy ölelgessük, ölbe vegyük, ott legyen velünk egy pár percet, ez  megnyugtatja, és már megy is a dolgára.
  6. Ez a legkényelmetlenebb nyilvános helyen. ÉN ilyenkor először leguggoltam hozzá, és nem kérleltem, mert ilyenkor azzal nem mentem semmire. Igen is, rászóltam, vagy ráparancsoltam, hogy hagyja abba. Ha ezt nem tette, akkor kimentem vele pl. a mosdóba. Most is ezt csinálom, ha vendégségben vagyunk, és valamelyiknek eszébe jut. Nem zavar az, hogy ki kell vezetnem és beszélgetnem kell vele.Tudnia kell, hogy ezt nem csinálhatja!
Még mielőtt...
Az én gyerekeim kinyilváníthatják az akaratukat. Elmondhatják, mit szeretnének, mire vágynak, mi történt velük stb. de arra tanítom őket, hogy mindezt meg lehet tenni normális emberi szóval is. Nem kell ahhoz dührohamot kapni, mert valami nem úgy alakult, ahogy ők szeretnék. 
Attól, hogy engedelmességre neveljük a gyerekeinket, még van személyiségük! Nekem Nimród a legengedelmesebb gyerekem, mert természetéből adódóan ő az, akinek számítanak a szabályok, a törvényszerűségek. Vele van a legkevesebb gondom, sőt, vele e tekintetben nincs is. 
Azt is gondolom, hogy a szülői tekintély nem azonos azzal, hogy elveszem a gyerekem akaratát. 
Mi is azon dolgozunk, hogy Istennek engedelmes gyermekei legyünk. 
Isten azért adott nekünk gyerekeket, hogy ezt megtanítsuk nekik, és ez által példát is mutassunk.

Zacher Gábor: "A gyereknevelés a világ legnehezebb extrém sportja"

Egyetértek!

2017. január 12., csütörtök

Könyvajánló gyerekeknek

Emlékeztek, hogy a múltkor ajánlottam egy könyvet, ami nagy hatással volt Zsófia lányomra. Nagyon lelkesen olvasta. Bár akkor arról számoltam be, hogy milyen nehéz leülni és olvasni vele. Tényleg sokat küzdöttünk és sokat vitáztunk arról, hogy miért jó és miért fontos az olvasás.
Persze, nem vagyok most én sem jelenlegi életemben és helyzetemben példamutató, mert keveset olvasok, nincs rá időm. De ez nem jelenti azt, hogy nem olvasok, csak lassan haladok egy adott könyvvel.
Ám most, mintha a kislányomat kicserélték volna. Az utóbbi hetekben olvas és olvas. Bevállalta az esti mesét a tesóknak, és amikor van egy kis plusz ideje, akkor mindig hallom, hogy hangosan olvas. Szeretem egyébként, hogy hangosan olvas, sokat is javult a tempója és az olvasása is. Az értő olvasással sohasem volt gond nála, csak a hozzáállással. Ám ez most magasan javult. Nagyon büszke is vagyok rá.

Amit most szeretnék ajánlani nektek, az ismét Zsófia lányomat dicséri. Az iskolában a tanító néni ajánlott egy könyvet, amit én is most szeretettel ajánlok. Nagyon aranyos, nagyon vicces, és a gyerekek tényleg élvezettel olvasták. Nekünk, felnőtteknek is jó, főleg, ha valaki helyesírási gondokkal küzd.
 
 A se nem szögletes, se nem kerek erdőbe hívatlan vendég érkezik: egy sirály, aki  királynak képzeli magát. A különös hírre az erőd minden állata összesereglik a bagoly odújánál, és egyre többen jelentik be trónigényüket. A bölcs madár furfangos próbatételeket eszel ki, hogy eldőljön, ki a környék jogos uralkodója. Ahogy a verseny nehezedik, egyre fogynak a versenyzők. Vajon tényleg a sirály lesz a király? Mire végigolvasod a vetélkedő humoros történetét, tökéletesen eligazodsz majd a j-s és ly-os szavak erdejében.

Én nagyon élveztem.
Ráadásul még egy munkafüzet is van hozzá. Minden fejezet után lehet gyakorolni. Van benne értő olvasás, nyelvtan, ami sokat segít a gyerekeknek abban, hogy jobban megtanuljanak írni, ami valljuk be, nagy hiány a mai világban.


Az jutott az eszembe, hogy jók ezek könyvek. Más világban élnek a gyerekeink, mint mi. Én nagyon szerettem és szívesen is olvastam mindenféle kötelező olvasmányt. Vagyis gimnáziumban egyedül Illyés Gyula: Puszták népe című regényét nem bírtam, de a többit mindent elolvastam. Ám tudok sok mindenkit, aki nem tett így. Én szerettem olvasni, szívesen töltöttem ezzel az időmet.
Sajnos a mai gyerekek nem így működnek, és kellenek olyan könyvek, amelyek közelebb hozzák hozzájuk az olvasást. Bár én ebben is úgy vagyok, hogy átgondolom, hogy mit adok nekik.
Nem kis kiakadásomra, az egyik rokon karácsonyra Zsófiának Boszorkánymeséket adott ajándékba. :(
Na, az a könyv azzal a lendülettel nem jött haza. Illik, nem illik, de boszorkánymeséket nem engedek se nézni, se olvasni!
Amikor a református iskolában dolgoztam sok évvel ezelőtt, akkor jött be a Harry Potter sorozat. Mindenki azt olvasta. Azt szerették volna, ha kötelező olvasmány lenne. Mert hogy végre olvasnak a gyerekek. De én azt gondolom, hogy a varázslás és a mágia, a félelem (ami azokban a könyvekben van), nos azoknak nincs helye a gyerekek polcán. (Saját vélemény!!!)

Higgyétek el, hogy a gyerekeiteknek is tetszeni fog. Zsófia már kérte a következő részt. :)

2017. január 8., vasárnap

Színes ceruzák

"Úgy küldenék magának egy csokor színes, kihegyezett ceruzát." -  Tudjátok-e, melyik filmből idézek?
Na, jó, megmondom: A SZERELEM HÁLÓJÁBAN. Ez a film az, amit a mi közös, kedvenc filmünknek hívunk Férjjel, és régebben sokszor néztük meg, de mostanában valahogy kimaradt. Pedig nagyon szeretem ebben Tom Hankset és Meg Ryant. Ez meg egy aranyos film.
Szívesen néztem egykoron.

A mi családunkban egyébként mindenki szeret színezni, talán Nimródot kivéve, aki ugyan színez, de mégsem viszi túlzásba. Zsófi lányunk mindig különlegeset alkot, mostanában rászoktunk a mai színezőkre, tudjátok, amivel mostanában minden tele van. De aztán elmentünk Nyíregyházán a Református Könyvesboltba, és ott meg igés színezőt találtam. (Sajnos nem tudok most fotót feltölteni, mert tönkrement a telefonom, és minden, amit eddig fotóztam, teljesen elszállt. Kicsit szomorú vagyok, de ez van!)

Mindenesetre amikor bemegyek egy papírboltba, mindig veszek színes ceruzát, mert nálunk gyorsan fogy.


Itt megnézhetitek, és aki szereti a romantikus filmeket, tetszeni fog :)

2017. január 7., szombat

Hálás vagyok #39.

Mindig újrakezdem, aztán abbahagyom, mert csak.
De most is újrakezdem, mert hátha... csak... :)


♥ Már önmagában az a tudat, hogy mindig újrakezdem, mert minden szombatra összegyűlik egy csomó "hálás vagyok" érzés, de valahogy mindig lusta voltam leírni... 
♥ Ez a hét az alapozásról szólt, hogy újra fel tudjam venni a fonalat, és át tudjam gondolni az évet. Be kell valljam, nem könnyű, de dolgozom rajta.
♥ Amikor elkezdődik az iskola, és egyedül maradsz néhány órát. Ez jó volt most. A téli szünet azzal kezdődött és folytatódott is, hogy a gyerekeim hihetetlen energiát vettek el azzal, hogy mindenen nyávogtak, mindenért árulkodtak és minden rossz volt, nem volt jó, és egyébként is látványosan unatkoztak. És én ilyenkor nagyon elfáradok. Persze jó volt a karácsonyi szünet, hazautazni anyukámékhoz. 
♥ Sok ajándékot kaptak a gyerekek, és még mindig nem találtam mindennek helyet, pl. a Kriszta barátnőmtől kapott 8 zsák ruha egy része is keresi a helyét. Néhányat már kölcsönadtam :), de még mindig nem férek el a házban....De az ember ne legyen elégedetlen, hanem hálás.
♥ Ezen a héten próbáltam utolérni magam, kicsit pakolgattam, rendezgettem a dolgokat itthon, de legnagyobb kikapcsolódás az volt, hogy vasalhattam. Bár Vekerdy szerint nem kellene az anyának vasalni, én ezzel nem értek egyet, mert szeretek. És nem akkor szoktam, amikor a gyerekeim is ott vannak...
♥ Kellene írnom. Nyári anyagot, meg van egy-két plusz feladat, ami eléggé határidős, de nem merültem még el benne, pedig NAGYON KELLENE. De még nem állt rá az agyam. Pedig hiányzik az írás, csak mégis nehezen állok neki.
♥ Zsuzsa barátnőm átjött a kislányával, és a gyerekek játszottak, mi meg beszélgettünk egy jót. És ráadásnak elvitt 2 zsák ruhát, amit az ő lánya már tud hordani, az enyém meg kb. 2 év múlva :) De legalább tudom, hogy jó helyen van.
♥ Meleg takaróba burkolózni, és nézni, ahogy a benti kályhában ég a tűz. Nagyon romantikus. Kár, hogy fázós vagyok...
♥ Kata mostanában egyre jobban rákattant Férjre, nagyon apás lett, és nagyon aranyosak együtt. Ez is olyan szerelemféle, mint Zsófival, bár még nem érte utol őt. De ami késik...
♥ Krumpli brokkolival, borsóleves, pizza és mindenféle finomság a héten.
Egyedül lenni. A hét csúcspontja volt. Mert csend volt. És bár én nagyon szeretem a tömeget, meg az embereket, és szeretek beszélgetni, azért néha szeretek csendben maradni.
♥ Rendet rakni a konyha polcon a szakácskönyvek között.
♥ Anyósom lomtalanított, rengeteg könyvet kaptunk (majd az iskolai papírgyűjtéshez), de addig mi tároljuk. Mindenesetre átnéztem a könyveket, és találtam régi vicceseket. Pl. egy könyvet a régi, SZOT-üdülőkről, meg egy halom, gyerekkorom kedvenc krimijeit, a Kroki-krimiket. Félre is raktuk, gondoltuk, ha lesz egy kis időnk, majd elolvassuk. :) Ugye, milyen optimista vagyok?
♥ A telet nagyon szeretem, de a hideget nem. Nagyon szeretek a kályha mellett ülni, és érezni a lábaimnál a meleget. Ilyenkor mindig hálás vagyok, hogy van hol laknom, és van tető a fejem felett. És nem fázok. És nagyon sokszor eszembe jutnak a hajléktalanok is.
♥ Újra felfedezem Nancy Van Pelt könyvét.
♥ Mostanában főzés közben a Life (Életfogytig zsaru) című sorozatot néztem. Már láttam régebben, de gondoltam... És még mindig nagyon bírom Damien Lewist. Sajnáltam, hogy nincs több évad, nekem tetszett. Még akkor is, ha túl sok volt benne a Zen. :(
♥ Nagy élmény volt (a tavalyi évhez képest), hogy a nyolcadikos lányaim maradtak az órán, és tudtunk beszélgetni nagy kérdésekről. Mostanában ppt-ket készítek nekik, az őket érintő aktuális témáról, úgy mint az öltözködés, az evés, és most az alkoholról beszélgettünk. Kicsit máshogy próbálom meg közelebb hozni ezeket a dolgokat, hogy lássák, mit is tanít a Biblia ezekről a dolgokról. Én is nagyon élvezem a felkészülést rá, és szerintem nekik is tetszeni fog.
♥ Az összes karácsonyi játék kipróbálása. Most ez az egyik nagy kedvenc:

♥ Úszni mostanában Férjjel járnak, amit a legjobban Zsófi élvez. És nagyon ügyesek.
♥ Pogó kutyánk, amióta megengedtem neki, hogy a szilveszteri petárdázások alatt bejöhet a konyhába, - rajongása magasabb fokozatba kapcsolt. Sajnos Zivát alig látjuk.
♥ Nimródot nagyon érdeklik a bibliai történetek.
♥ Fehérvárra mentem pénteken (órám volt), és sokat gyalogoltam. Ennek következtében: 1) csonttá fagytam, 2) feltörte a cipő a lábamat. De legalább nem fázott! (Nem, ez nem egy smile, hanem egy feltört sarok)

♥ Zsófiát a gitártanára pluszba foglalkoztatja, mert állítólag nagyon ügyes, és jól megy neki. Mi is így látjuk, mert mindig eljátssza a repertoárját, és nem használ hozzá kottát. Ez már jó, nem?
♥ Nimród egyre ügyesebb a kosárlabdában. Kicsi és alacsony még. Ő 6 évesen kezdte az iskolát, a legtöbb elsős pedig 7. Talán kicsit fáradékonyabb (mondjuk pénteken fél 5-ig én is nyúzott lennék), de fog alakulni és formálódni.
♥ Elkezdték az iskolában a korcsolyázást, és nagyon élvezik. A képeket nézve az én kisfiam vagy a földön van, vagy a földön. Ez viszont egy jól elkapott kép. Ő az, aki éppen kapaszkodik a falban. Hogy mi járhatott a fejében, nem tudni, de tipikus kisfiam! :) Egy nagyon küzdő gyermek, aki sok mindentől fél és tart, de összeszorított fogakkal megteszi. Egy hős! ♥ ♥ ♥

UI.: Hamarosan érkezik a család új "szolgatagja", amire úgy vártam és vágytam már réges-régen, de nem egy távoli és messzi galaxisban :) Erről majd később. Remélhetőleg a jövő héten már beszámolhatok róla.

2017. január 5., csütörtök

Csak Istennél csendesül el lelkem...

A 62. zsoltár a kedvenc zsoltárom. 
Akkor találtam rá először, amikor meghalt a nagyapám. Nagyon szerettem őt, és nagyon jó volt a kapcsolatunk. Különleges. Egyszerű kőműves, szabadszájú ember volt, akinek hatalmas szíve volt, nagy humora és nagyon szerettem.
Aztán ez hangzott el a temetésén is, és azóta, amikor kicsit szomorúbb vagyok, és szükségem van a megerősítésre, ezt a zsoltárt szoktam elolvasni.
Számomra a legerősebb zsoltár arra nézve, hogy Isten mennyire segít a nehézségben és a gondokban.

Nem, nem én vagyok bajban - de mindig eszembe jut, amikor valaki, aki fontos nekem, nehézséggel küzd.

Van egy barátnőm, aki ebben van, ezzel küzd. Nagyon szeretem őt, és nagyon sokat jelent nekem a barátsága. Férj és az  ő Férje nagyon jó, régi barátok voltak. Aztán az évek és az események úgy alakultak, hogy ritkán találkoztunk, aztán már nem, és most jelentették be nem olyan régen, hogy elválnak útjaik. És mivel ők számomra egy csodálatos és ideális pár voltak, (függetlenül úgy, hogy nem láttam bele ténylegesen a házasságukba) nehezen dolgoztam fel, és még most is így vagyok vele. Kicsit a saját kudarcomnak élem, éltem meg. Tudjátok, a "MIT IS TEHETTEM VOLNA?", érzés. Mennyire múlt rajtam, mennyire tudtam volna segíteni nekik? Mennyire lett volna hatással, ha tudunk róla hamarabb, és elmegyünk beszélgetni velük... Férjet is ezek foglalkoztatták, de ő kevesebbet beszél róla, de tudom, hogy megviseli, hiszen az egyik legjobb barátjáról van szó.
Nem imádkoztam értük eleget, vagy nem is imádkoztam értük?
Minden olyan egyértelmű, és akkor már nem is kell érte tenni semmit?
Én, aki annyira büszke vagyok a házasságomra, - pedig nem tökéletes, - és nekem akinek annyira fontos a házasság és az emberi kapcsolatok... mintha csődöt mondtam volna.
Pedig nem biztos, hogy az én hibám.
Próbálom ezzel bátorítani magamat, de nem megy.

Karácsonykor az egyik este nem tudtam aludni. Eszembe jutottak, mert tudom, hogy nekik mennyire fontos ez az ünnep, a harmónia, a hangulata. És most tudtam, hogy nem volt boldog karácsonyuk, és főleg nem együtt.

A csalódás mindig nehéz. Nem szeretünk csalódni, nem szeretjük, ha csalódás ér minket. Abban hiszünk, hogy mi nem lehetünk azok, akikkel ezek megtörténnek. Ilyenkor úgy fáj a szívünk, mert veszteség ér minket. Ez a fájdalom pedig perzselő, és fáj. És úgy, de úgy szeretnénk találni valakit, akit lehet hibáztatni, akire lehetne ujjal mutogatni, akire lehet csúnyán nézni...
Persze más a saját életünk, küzdelmünk, veszteségünk, és más a másiké.
Jó hibáztatni mást?

Én, amikor szomorú vagyok, morgok magamban, és kibeszélem azt, ami bennem van. Eszek egy kis csokit, vagy elkezdek pakolni, takarítani, mert muszáj valahogy levezetnem a bennem lévő feszültséget. De persze ettől még nem fog elmúlni. Ez csak ködösítés. :)

Nem tudom, de azt értettem meg általuk, hogy mennyire szükségem van Istenre. És egyre jobban. Mennyire szükségem van arra, hogy még jobban megismerjem Jézust. Hogy közelebb kerüljek hozzá, a barátja legyek, és hogy érezzem az életemben a jelenlétét. Azt éreztem, hogy mindent, ami fontos nekem, át kell adjam Istennek. Szeretem Férjet, és tényleg oda vagyok érte, de igenis vannak benne idegesítő dolgok, és néha zavar ez-az, de őrá vártam, őt adta nekem Isten, és ezért mindent megteszek azért, hogy boldog legyen. És ő is így van ezzel. (Nagyon jó a Házassági Kör, amelyet a gyülekezetben tartunk, sokat tanulunk egymástól és egymásról, és persze magunkról.)

Sokszor vagyunk úgy, hogy "Ó, én hiszek Istenben. Tudom, hogy ő egy felső hatalom, ő az én Atyám, a barátom, a Kősziklám, a Menedékem." - és ez jó, ha így van. Szükségünk van a viharokban, a nehézségekben egy biztos pontra, aki igazán tudja, hogy mi van a szívünkben.

Biztos ti is voltatok úgy, vagy vagytok úgy, hogy boldog és elégedett vagy, minden rendben van, úgy érzed, de tudod, mégis tudod, hogy nem adtad át Istennek teljesen a dolgaidat. Hogy az ember mindig megtart magának valamit, csak egy kicsit, amit irányítani akar, szeretne...
Egy kis utat hagyva az ellenségnek, és aztán hallgathatod a szemrehányást: A TE HIBÁD!
És akkor már nem te mutogatsz ujjal másokra, hanem Sátán mutogat rád. És ez szörnyű. Mert megjelenik a szégyen, a bűntudat, és a nyílt sebek.

És szeretjük a sebeket. Szeretjük feltépni őket, szeretünk rájuk emlékezni, pedig az egyetlen seb, amire emlékezni kellene, az Krisztus sebe.

De mi akkor is szeretjük a sebeket. Engedjük őket újra és újra feltépődni.
És még sokszor nekünk van lelkifurdalásunk olyan dolgokért, amiket nem nekünk kellene szégyellnünk!
Nagyon fontos volt számomra, amikor megértettem, ténylegesen és igazán, hogy NEM ISTEN az, aki a GÖDÖRBE küld, vagy dob, hanem a hazug, a vádló, az ellenség, aki ÉLVEZI azt, amit tesz.
De persze nekünk nem szabad engedni!

A kísértés persze, hogy jelen van. Kinek mi.

Én nem vagyok nagy pizzás, de most ez a kép ugrott be... Hogy amikor kopogtatnak az ajtódon, és ott áll a legnagyobb ellenséged (ha van ilyen) az ajtóban egy doboz frissen sült, gőzölgő pizzával. Az illata betölti az otthonodat, érzed már messziről. Tudod, hogy nem kellene leülni vele pizzázni, de megteszed, mert szereted. Vagy rögtön látod benne a hátsó szándékot? Esetleg azt tudod mondani, hogy "Köszönöm, nagyon szeretem a pizzát, de most nem kérek." vagy azt, hogy "Én mást rendeltem."

A veszteség nagy és komoly dolog.
És ezért jut eszembe sokszor a 62. zsoltár, és ezért olvasom újra és újra.
Isten tudja jól, hogy kinek mi van a szívében. És nem mindig értjük, hogy mi miért történik, de az tudom, hogy CSAK ISTENNÉL CSENDESÜL EL LELKEM. Csak hozzá tudok menni, csak őt tudom keresni, csak rá tudok támaszkodni, amikor nehéz, amikor küzdelmes, amikor fájdalmas, amikor megalázottnak érzem magam.
Ilyen szempontból mindegy, hogy mit vesztettünk el. Barátságot, szerelmet, házastársat, munkát, babát, bizalmat, reményt... csakis Isten az, aki a tenyerén hordoz minket, és ezekben a nehézségekben is gyengéden tart minket a tenyerén.
Én hiszek ebben. És abban, hogy minden megoldás az Úrnál van.

2017. január 4., szerda

Könyvajánló


Elolvastam a 73. zsoltárt.  Nagyon szeretem a zsoltárokat, és idén az 5. osztályban ez a téma, így mostanság sokat olvasgatom őket. És eszembe jutott az utolsó verse, ami fiatal koromban olyan sokat jelentett nekem.: 
"Isten közelsége oly igen jó nékem."(73,28)
Tényleg jó érzés az, amikor érezheti az ember az Úr szeretetét.
 
Igazából mostanában kevés időm volt olvasni. Tényleg nincs időm rá, és tavaly sem volt. De most újra ráakadtam egy régi könyvre, amit egykoron elolvastam, sőt úgy olvastuk Férjjel, amikor hazafelé útra mentünk. Még nem voltak gyerekeink, vagy csak Zsófia és ő több órát szunyókált az autóban. Én pedig felolvastam Férjnek az úton.
A könyvet szeretettel ajánlom mindenkinek, aki hisz a házasságban, és hogy a családi élet, a gyereknevelés lehet izgalmas és kalandos, különleges és remek.
Nem hiszek abban, hogy a házasság egy elavult dolog, de hiszek abban, hogy minden megjavítható.

Ez a könyv azért különleges, mert levelezésből áll. Én nagyon szerettem levelezni fiatal koromban, és ebben a könyvben levelezések folynak. Emberek írnak Nancynak problémáikról, küzdelmeikről, kérdéseikről. Én minden egyes sorát élvezettem olvastam, így szeretettel ajánlom nektek.
Megrendelhető itt.

  „Kedves ​​Nancy! Kislánykorom óta mindig is az volt a leghőbb vágyam, hogy találkozzak egy nagyszerű fiúval, férjhez menjek, anya legyek, és tökéletes házasságban éljek. De a házasságom borzalmas. Állandóan csak marakodunk. Nem tudom, mit tegyek. Úgy tűnik, egyszerűen nem tudunk szeretetet mutatni egymás felé. Többnyire ki sem állhatjuk egymást… A házasságról és a boldogságról alkotott elképzeléseim valószerűtlenek lennének?” 

A fenti levél csak egyike annak a sok ezernek, amelyet Nancy Van Pelt kapott az elmúlt 25 év során. Nancy tanácsadóként tevékenykedik, és a családi életről írt könyveket. A valódi drámákat feltáró levelek érzékeltetik, micsoda feszültségekkel és mennyi traumával kell szembesülnünk napjaink felfordult világában. A levélírók között vannak átlagemberek és közismert személyiségek, akik szeretet nélküli házasságokról, szexuális problémákról, konfliktusokról, bántalmazásról, pornográfiáról, találkákról, elszökött gyermekek, okozta kétségbeesésről, válásról, magányról, adósságcsapdáról és még sok minden másról beszélnek. A könyv felnőtt olvasók számára készült. A levelek nyíltan beszélnek a szexualitásról, ezért fiatalabbaknak nem ajánlható az olvasásuk.




 De higgyétek el, érdemes elolvasni!

2017. január 3., kedd

Egy anya, aki majdnem itthon van...

Viszonylag sokat vagyok itthon. Vagyis úgy gondoltam, hogy majd sokat leszek. És azt is gondoltam, hogy majd mennyi mindenre lesz időm, elvégzek egy csomó feladatot, és ez milyen jó lesz nekem!
De nem így lett! 
A tavalyi év a rohanásból, a lótás-futásból, az önmagam utoléréséből állt, és szeptembertől decemberig teljesen kinyúltam. Még jobban megerősített az a tény, hogy mennyire sajnálom a gyerekeket, és azt, amit az iskolában nyújtaniuk kell. Hogy elfáradhatnak, és milyen keveset pihenhetnek.

Ám azt is mondom, hogy ha itthon van az anya, az is nehéz feladat. Az ember azt gondolja, hogy ha otthon van egész nap (ami nem egész nap, mert ez ritkán van), akkor rengeteg mindenre van ideje, és sok a feladat, és a munka soha nem ér véget, és mindig minden rendben van, ragyog a ház, és minden szépen eltervezett. 
Hogy ilyenkor az ember nagyon céltudatos, és eltervezi, hogy hogyan osztja be az idejét úgy, hogy mindenre van ideje, és minden TÖKÉLETES. 
Vessetek meg, de én ilyen anyuka nem szeretnék lenni!
Egyszer láttam egy műsort, valami mániákus takarítókról szólt, akik sok-sok órát töltöttek azzal, hogy bacimentesre tisztítsák a házat, közben meg a gyerekeikkel nem voltak együtt, nem foglalkoztak velük. Én nem akarom ezt. Az ilyen anyukák mindig mindent fertőtlenítenek, szabályosan hajtogatnak (konmari), és mindig minden rendbe van nálunk (flylady), és ezekkel alapvetően nincs problémám, legyen is rend. 
VISZONT NAGYON SZERETEM A GYEREKEIMET. 
 Azért Zsófiát tettem ide, mert vele a legtöbb a konfliktusom. Természetben nagyon hasonlítunk, éppen ezért néha elég nehezen jövünk ki, és egymás agyára is megyünk. De közben meg oda-vissza vagyunk egymásért. Csak megküzdjük nagyon ezt!

Azt is fontosnak gondolom, hogy kell valamiféle rutin az életünkben, mert ha nincs, akkor szétesünk. Én mostanában dolgozom ezen folyamatosan. Nem akarom lelkifurdalással és frusztrációval megélni azt, ha kicsit rendetlenebb a szoba, mert a gyerekek játszanak. Pl. én azt szeretném, ha a gyerekeim tanulnák meg, ha játszanak, akkor nekik kell elpakolni. :) A legtöbb ilyen dolog azt mondja, hogy "menj és szedd össze a gyerekeid után!" Hát én nem szedem! Vagy csak ritkán, de ezt nekik kell megcsinálni!

Kevés időm van, van olyan napom, amikor tényleg szó szerint alig vagyok itthon, ilyenkor nem igazán jut semmire sem időm, csak mondjuk egy kis pakolásra, vagy mosogatásra, esetleg egy adag ruha berakására. De akkor is tesz valamit az ember! És én például akkor sem érzek lelkiismeret-furdalást, ha aznap éppen nem csináltam semmi takarítósat, csak mondjuk megfőztem. És mondjuk helyette az 1-2 órában, amikor kellene valamit csinálnom, kötök vagy megnézek egy filmet. Mert máskor nincs időm!
Szóval, én nagyon másképpen viszonyulok ezekhez a dolgokhoz. 

A sok idő alatt arra jöttem rá, hogy ehhez tényleg a naplóvezetés a legjobb módszer, hogy az ember számon- és fejben- és írásban tartja azokat a dolgokat, amelyek fontosak neki. Nekem ehhez van egy Családi falinaptáram :), egy Tanári zsebkönyvem, mert nekem szeptembertől szeptemberig tart az év :), és mindig van egy éves rendes naptáram, amit alapból hordok magammal. Van akinek elég 1 ilyen, és abban mindent megold, nekem, és az én bonyolult, szétszórt és szórakozott agyamnak nem elég. Muszáj átlátnom a dolgokat. De mondjuk egy ilyennek örülnék, szerintem ez egy jól megszerkesztett naptár.

 A cél 31 Planner Hét at a Glance a dara tervezés @ AVirtuousWoman.org

Szóval... ahová jutottam.
  • Mindannyiunknak van egy időszak a napban, amikor képesek vagyunk a legtöbbet tenni. Van, aki reggel a legaktívabb. Én szeretek korán kelni, de a reggeli csendben szívesebben hallgatom a csöndet, és iszom meg a reggeli teámat, bámulva ki az ablakon, vagy csak úgy elvagyok. És ez fontos, semmiképpen sem tervezem, hogy ezt megtörjem, holmi pakolással, mosogatással, vagy ilyesmivel. Bár, ha jobban belegondolok, ha már a fürdőszobában járok, akkor néha bekapcsolom a gépet, hogy hamar lehessen teregetni. :) Megint mások délelőtt aktívabbak - én ezek közé tartozom. Amikor leteszem a gyerekeket az iskolában és az oviban, és hazaérek, és tudom, hogy nem lesz 2. órám vagy 3. ahová rohanni kell, vagy korán elmenni (mert akkor nem is érdemes belekezdeni semmibe), nos, akkor örömmel vetem bele magam a pókhálózás, ruhahajtogatás, vasalás, mosogatás, felmosás és mindenféle "dejóhogyanyavagyok" - fílingbe. A délután és az este nálam a legtöbbször a főzésről szól, hogy másnapra legyen mit vinniük a gyerekeknek. Fordítva ez például nem működne. Estére elfáradok, és a főzés kikapcsol. :)
  • Arra jöttem rá, hogy a Listaírás nagyon fontos. Mert amikor az ember lányának sok mindenre kell koncentrálnia, sok a feladat, és az elvégzendő munka, akkor nem baj, ha tudja, hogy mikor mit kell elintézni, és mi a feladata. Nekem, személy szerint sokat segít, ha listát írok, és ahhoz tartom magam. Ha ez nincs így, akkor elveszítem a fonalat, és nem tudom, hogy mi volt betervezve, és mi nem. Ez nem azt jelenti, hogy percre pontosan beosztom az időmet, de arra figyelek, hogy próbálok hatékony lenni. Pl. hogy ne olyan napon intézzem el az intéznivalókat, amikor itthon is lehetne sok mindent tenni. Ezért szoktam szerdára, vagy csütörtökre beszervezni az ilyesmit. Elég rossz az órarendem, van néhány lyukas órám, ilyenkor igyekszem hasznosan eltölteni az időt. :)
  • Az a terv, hogy rendszeressé tegyem a minden napos takarítást, ami jelenlegi időbeosztásom szerint - és hiába tűnik úgy, hogy itthon vagyok, - nem megy. :( Már annak is örülök, ha beteszek egy mosást, vagy felmosogatok (Sajna még mindig hiányzik egy mosogatógép. De előbb-utóbb...)
  • És amit mondtam, hogy nem rohanok. Nem hiszek a fanatikus rendmániában, hogy nem lehet leülni és pihenni közben. Én úgy szeretném megélni a takarítást, hogy az szórakozás legyen. Mert fontos, hogy a gyerekekkel is tudjunk lenni, és nálam ez most a rohanok a gyerekekért, rohanunk gitárra, úszni, szolfézsra stílusban működik, ami nem jó. Játszani is kell a gyerekekkel, a mosogatnivaló megvár! (főleg, ha nincs mosogatógéped, ha még nem mondtam volna :) ) Az a cél, hogy most, ebben az időszakban többet legyünk a gyerekekkel, többet játszunk velük, időt töltsünk velük. Nem mondom, hogy ezt mindig megvalósítjuk, mert nem. Nem vagyok ám olyan jó szülő, mint amilyennek látszik a blogon vagy a Facebookon. :) Csak szeretnék egy kicsit kiegyensúlyozottabb lenni itthon is és a gyerekeim számára is. Mert most sajnos azt látom, hogy kicsit idegbajos lettem. Sajnálatos módon maximalista vagyok, és van bennem egyfajta nem is jó szó a megfelelési kényszer, mert nem igazán érdekel, hogy ki mit gondol, csak szeretem, ha mindig mindenhová időben odaérünk, elkészülünk, minden a helyén van, ha mindenki (a gyerekeim is) mindent tudnak és jól viselkednek. De azt értettem meg a tavalyi évben, hogy meg kell tanulnom lazábbnak lenni.
Na, ez nekem egy nagy kihívás, mert nem tudok lazítani. 
Jó lenne ezt ebben az évben megtanulni, hogy hogyan kell.
Remélem, hogy alakulni fogok.

2017. január 2., hétfő

Célok kitűzése

Itt egy új év! Mindenkiben Boldog Új Évet Kívánok!
Új év, új célok, új tervek... mindenből új. Még akkor is ezt mondom, ha az ember nem tesz ígéreteket az új évet illetően, mert tudja, hogy nem mindet tudná betartani. Még akkor sem, ha szent az elhatározása. Bár vannak erős akaratú emberek, akik ha valamit elterveznek, végig is viszik. Nekem nincsenek ilyen terveim, (mert a tavalyi év is úgy volt tervezve, hogy annyi mindent megvalósítok, és a szeptembertől-decemberig időszakot éppen, hogy túléltem. :(, de nem sarkítok, vannak változások, amelyeket nem kalkulál be az ember.) :)


De ez nem jelenti azt, hogy az optimizmusomon változtatok, bár ez az időszak volt az számomra, amikor felfedeztem, hogy én mennyire negatív is tudok lenni.


De ami a lényeg, és ennek ellenére mondom: A Célmeghatározás fontos. Ez az, amiért olyan sok ember célokat tűz ki az év elején. A probléma az, hogy a legtöbb ilyen cél általában csökken az úton, amelyen haladunk. És csak néhány nap telt el az Új évből. :) Állítólag a Forbes magazin egyszer készített egy statisztikát, ahol csupán az emberek 8 %-a érte el az újévi fogadalmát. Azért ez jelent valamit, nem?
De akkor most ki kellene törölnünk a terveket és a célokat az életünkből? Én azt hiszem, hogy IGEN. Úgy értem, ha soha nem a kitűzött célok fognak javulást adni az életünkben, vagy a változást. 
Én fontosnak tartom azt, hogy újraértékeljük, újragondoljuk az életünket. Hiába határozom el, hogy nem fogok cigizni, vagy kávét inni, kevesebb cukrot eszem stb., ha ténylegesen, tudatosan, nem határozom el, és ami a legfontosabb, ebben nincsenek segítőink. Ha nincs mellettünk a családunk, aki támogat ebben...
Emlékszem, hogy amikor vega lettem, a családomban lett egy olyan szokás, hogy viccelődve megkérdezték, hogy kérem-e a csirkemellét (amit régebben nagyon szerettem), vagy elém tették a fazék töltött káposztát, és mondták nekem, hogy szedjek nyugodtan. :) 
Ez persze nem azt jelenti, hogy nekem nincsenek terveim, céljaim. Minden évben vannak, és sokat meg is valósítok belőlük. De van olyan, amikor a helyzet nem engedi meg.
Pl. tavaly elhatároztam, hogy elmegyek kondi terembe, és leadok pár kilót, és erősödni fogok. Nem határoztam meg, hogy mennyit, nem terveztem be, csak gondoltam, jót tesz majd a lelkemnek, a testemnek, és lazítok egy kicsit. El is kezdtem rendszeresen járni, aztán hirtelen előjött újra az ínhüvelygyulladásom, de olyan szinten, hogy fogni sem bírtam, és néha még bírok a kezemmel. Persze, futópadozni mehetnék... :)
Szóval az idei év céljai nálam a következők:
  • Cél: Szeretnék fogyni. Még mindig. És meg is teszek minden tőlem telhetőt. Sajnos valami mást kell keresnem, ahol nem emelem meg magam, bár én az edzőtermet nagyon szerettem. De ez azt jelenti, hogy még az étkezésemen is változtatnom kell, lehet, hogy menüt kellene terveznem magamnak, de még ez kialakulóban van. 
  • Cél: Szeretnék több időt tölteni a gyerekeimmel. Igazából ez nagyon fontos. A tavalyi év a rohanásról szólt, meg az A pontból B pontba jutásról, és igazából ha sokat is voltunk együtt, valahogy mégsem voltam megelégedve a minőségi idővel.
Annak érdekében, hogy ezek valóban megvalósulnaka, reális célokat kell felállítani, kis lépésekben, és semmiképpen sem fejjel a falnak. Mert az ember mindig úgy gondolja, hogy mindent rögtön és hirtelen kell megcsinálnia. Mert azt szeretné, ha az élete megváltozna AZONNAL. Ezért azt gondolom, hogy én egyedül kevés vagyok. Isten segítsége is kell hozzá. 
Úgyhogy idén az is a CÉL, hogy még jobban Istenre hagyatkozzak, rá bízzam az életemet, mert tudom, hogy  Istennek van egy csodálatos terve az életemmel!
Így vágok neki az életnek!

2017. január 1., vasárnap

Az első lépés



Mindig az első lépés a legnehezebb. Mindenben.


Megfogalmazni vagy kimondani valamit. 
Bocsánatot kérni vagy megbocsátani. 
Változni vagy változtatni. 
Elengedni vagy magunkhoz ölelni. 
Dönteni arról, hogy valaki a barátod vagy a szerelmed legyen. 

Mindig az első lépés a legnehezebb. 
Talán mert nem szeretünk változni és változtatni. Ha már valamit megszoktunk, akkor az általában úgy is marad, hiszen minden változás fájdalmas dolog. És mindig – hangsúlyozom, mindig – konfliktussal jár. Éppen ezért az ember szeret a kis biztonsági zónáján belül maradni, ahol a jól ismert szokásokkal le lehet élni egy életet. 

A biztonsági zónánkból kilépni a legnehezebb dolog ezen a világon. Megtenni az első lépést. Otthagyni a biztosat - még ha rossz is - valami bizonytalanért. Talán ennél csak az a nehezebb, amikor azt az első lépést nem azért kell megtenni, mert rossz helyen vagy, hanem azért, mert valaki még ennél is jobbat tervezett neked

Könnyen hozzászokunk ahhoz, hogy megbántunk és megbántanak, vagy megalázunk és megaláznak, hogy kihasználunk és kihasználnak. Tényleg sok mindent képesek vagyunk megszokni. Fájdalmat, megaláztatást, közönyt, kitaszítottságot. Még sincs erőnk megtenni az első lépést, mert félünk az ismeretlentől. Szépen lassan fogyunk el. A türelmünk, az erőnk, az időnk, a szeretetünk. Így lesz belőlünk a mai modern ember, távol mindentől és mindenkitől.


Furcsa, de a megoldás mindig is a közeledben volt. Mondhatnám, a lehető legközelebb volt hozzád. Valaki megtette feléd az első lépést. Belépett a biztonsági zónádba, az életedbe, a bajaidba. Átvállalta terhedet, a félelmeidet, elfogadja múltadat. Melléd áll, mert segíteni akar, hogy megtedd az első lépést. Vele együtt elindulhatsz egy kalandos utazásra, ahol soha nem tapasztalt módon élhetsz: szerethetsz, elfogadhatsz és megbocsáthatsz mindenkinek. Isten szól, mert szeret, mert elfogad, mert haza vár.

Indulj! Tedd meg az első lépést!