2010. március 18., csütörtök

A muzsika hangja




Biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki szeretem ezt a filmet.
Karácsonykor adták, akkor voltunk otthon anyukáméknál, és ott láttuk. Nagyon érdekes és elgondolkodtató film, sok tekintetben. Nemcsak a zenéje miatt, és a kedves Julie Andrews miatt, hanem a történet miatt is.

Gyermeknevelésről szól. Gyermekekről. Sok gyerekről.
A film tartalma röviden, ha esetleg valaki nem ismerné:
Maria (Julie Andrews), a fiatal és életvidám lány apácának készül. De hamar rádöbben arra, hogy az apáca élet nem neki való, ezért elszegődik a szigorú Von Trapp (Christopher Plummer) százados gyermekei mellé nevelőnőnek. A lány megdöbben azon, mennyire túlfegyelmezettek a gyerekek, ezért úgy dönt, hogy a mogorva Von Trapp szigorú rendszabályait felrúgva, megtanítja a gyerekeknek, hogyan örülhetnek az életnek. Hamarosan egy igazi énekkar vidám hangja visszhangzik a házban a százados legnagyobb megrökönyödésére.

Nagyon elgondolkodtató számomra az a rész, amikor a legvégén menekülnek, és a kolostoron át mennek el. Csendben, fegyelmezetten, hang nélkül. Egyik ismerősöm, akinek 4 gyereke van, mondta, hogy valószínű, hogy az ő gyerekei nem tudnának ilyen csendben lenni, és valószínűleg lebuktak volna. :)

De nem ez volt az igazi ok, ami miatt ezeket leírom.
Még mindig küzdünk az esti alvással. Egyszerűen rettenetes. Nap közben simán és könnyen elalszik Zsófi és jót alszik. De amikor eljön az esti alvás ideje, mintha kicserélték volna. Mintha valami pszichés tudata lenne annak, hogy ez most nem 2 óra lesz, hanem több. Rettenetesen küzd, nyűgös, mindig minden eszébe jut. Ilyenkor mindig nagyon éhes, nagyon labdázni akar vagy nagyon apához menni. Csak aludni ne kelljen.
Azt mondta valaki, hogy ez azért van, mert jön a kistesó és ez már benne van a tudatában, és hogy sokat kell vele olvasni, meg odabújni hozzá, és ettől megváltozik. Ez eddig is így volt. Mindig odabújtam mellé, és Jézusról beszélgettünk. Ha mesekönyv kerül a keze közelébe, akkor megint reménytelen az elalvás, mert akkor még a sötétben is "én olvasok".
Minden egyes lefekvés egy kemény menetes meccs.
Pár napja azonban kitaláltam valami mást. És itt jön a film, amiért egyik éjszaka eszembe jutott.

Sohasem voltam zeneileg képzett. Se jó hangom nincs, - sohasem volt. Nem volt zenei képzésem, noha általános iskolában jártam énekkarra, de ennyi volt. Anyukám sem énekelt nekem soha, mert neki sincs jó hangja. Helyette mindig olvastunk, mert irodalmilag volt jobban képben. De a zene kimaradt az életemből. Ő ugyan azt szerette volna, ha zenei osztályba megyek, de én azt kértem, hogy inkább a másik osztályba, mert az óvodáskori barátnőm is oda megy. Így maradt ki a zene.

Aztán, amikor iskolába kerültem, és ott dolgoztam 12 éven át, előfordult, hogy be kellett mennem ének órákra. Soha még olyan kínszenvedést nem éltem át. Még a kevésbé kedvelt matek órákat is jobban bírtam és viseltem. Mit tudnék én adni a gyereknek, amikor nem hallom, hogy mit énekelnek, és hol hibás. Amikor nem tudom, hogy az ott miért C és miért nem Cisz. Szóval, a helyzet reménytelennek látszott. Akkor aztán elhatároztam, hogy kezdek valamit magammal. Mindenhez mindenki nem érthet, de megkértem egy kolléganőmet, hogy legalább a furulyának írja le a lefogástáblázatát. Így 2 # és 1 b előjegyzéssel eljátszok dalokat. Nagyon büszke is voltam magamra és vagyok is. Ezt persze nem fejlesztettem tovább, mert úgy gondoltam, hogy nem lesz rá szükségem.
Tévedtem.
Amikor Zsófi megszületett, gondoltam, veszteni valóm nincs, mégiscsak az én gyerekem, engem elvisel. Úgyhogy énekelni kezdtem neki. Aztán hallgattunk gyerekdalokat, előkerültek könyvek, amelyekben kották voltak, és előkerült a furulya is. Azóta játszani kell neki, de már ő maga kéri a furulyát és elég ügyesen fújja.

Az elalvásnál aztán arra gondoltam, hogy egy próbát megér. Énekeltem neki. Odafeküdtem mellé, és előszedtem a Jézusról szóló kedves énekeket, amik még régen megragadtak bennem és amiket ifjú koromban szerettem és megtanultam :) Úgyhogy most anya énekel, Zsófi meg hallgatja. Elég érdekes, mert még egyetlen ember van, aki bírja ha éneklek, a nagy Ő. Szóval, két hős az életemben. :)
Alapvetően szeretek énekelni, csak tömeg legyen körülöttem, hogy ne hallatsszon ki belőle. De azt gondolom, hogy nagyon fontos, hogy a zene részese legyen egy gyermek életének. Mármint az értelmes és szép és értékes zene. Úgy hogy maradok az éneklésnél. Még akkor is, ha néha azt mondja Zsófi, hogy "Anya, most ne!"

A kedvenc énekem szövege. Valahol megvan a kottája is, ha meglesz, belerakom.

Fenn a mennyben az Úr minden győztesnek ád,
Aki Jézussal járt, s benne hitt,
Ragyogó koronát, fehér égi ruhát,
Hárfa húrjait pengethetik.
Igen, ott minden kész, igen ott minden kész,
Minden győztesnek jár örök rész.
Boldog véghetetlen öröm vár odafenn,
Jézusért én is elnyerhetem.

Vígan lépkedünk színarany utcákon át,
Halljuk angyalok dicséretét,
Szemünk láthatja Jézus szent ábrázatát,
Aki vért ontott bűneinkért. Igen, ott...

Élet forrása kínálja élő vizét,
Tiszta hűs vizét bőségesen.
Fényt az Úr maga áraszt és hint szerteszét,
Halál nem lesz ott, éjszaka sem. Igen...

Minden gyötrelmet, bánatot elfeledünk,
Ha Ő bennünket keblére von,
Jézus szívére hajthatjuk fáradt fejünk,
Nála béke vár és nyugalom.


2010. március 5., péntek

A SZERETET MINDENT HISZ ÉS REMÉL..


Biztosan mindenki ismeri ezt a gondolatot a Szeretethimnuszból.
Most erősödtem meg abban, hogy ez milyen fontos és komoly mondat a gyermeknevelésben is.
Az utóbbi időben eléggé szörnyű éjszakáink voltak. Ilyen még soha nem volt, és valaki bátorítóan azt mondta, hogy "Lesz ez még így!" Hát... nem örültem.
Zsófia napokon keresztül olyan volt, mintha kicserélték volna. Késő estig ordított, dobálta magát, hisztizett. Se megnyugtatni, se lecsendesíteni nem lehetett. Aztán ha elaludt, akkor pár óra múlva újra elkezdte. Napokig nem aludtunk a nagy Ővel. Egyik nap hajnal 3-kor jutott az eszébe az, hogy ő rettenetesen éhes. Ott ültünk mellette, kikerekedett nagy szemekkel - az álmosságnak semmilyen jelét nem láttuk rajta - és ő játszani akart. Mi persze ültünk összeroskadva, és próbáltuk a lehetséges, mindenféle módszert.
Azt kell mondjam, hogy elfogyott a türelmem. De tényleg. Kiborultam. Ott álltam tehetetlenül, hogy most mit is fogok csinálni vele, mert ezt így nem lehet. Nagy Ő szegény hajnalban kel, mert korán jár dolgozni, így ő sem örült ennek a műsornak.

Aztán eszembe jutott, hogy milyenek is vagyunk. Mindig a legtökéletesebbet és a leghibátlanabbat várjuk el a gyerekektől. Hogy fogadjanak szót, mindig azt tegyék, amit mi mondunk, hibátlanul csinálják meg a házi feladatukat, segítsenek a házi munkában stb. És ez persze jó, csak kérdés, hogy elfogadjuk-e őket olyannak, amilyenek? Hogy most ilyenek?
Persze úgy gondolom, hogy fontos, hogy legyenek szabályok, következmények, büntetések is, ha szükséges. Nálunk van, és sokan megbotránkoznak ezért. De én úgy gondolom, hogy ha most nem tanulja meg a gyerek az alapvető dolgokat, akkor olyanná válhat, mint az a tizenéves amerikai fiú, akiről olvastam egy cikkben, hogy lelőtte a szüleit, mert az édesanyja azt kérte, hogy vigye ki a szemetet. Úgy írta a cikk, hogy életellenesnek gondolta ezt a feladatot és azt is, hogy rendet tegyen a szobájában.

Annak sem vagyok híve, hogy állandóan szemrehányást kapjon egy gyerek. Közeli rokonságban van egy kislány, aki alapvetően egy jó fej gyerek, nagyon értelmes, de sok kritikát kap viselkedéséért, dolgaiért. Nem mondom, hogy sokszor nem jogos és azt gondolom, hogy kell neki szólni, de egy idő után, ha állandóan ezt hallja, közömbössé válik. Ezt tapasztaltam meg most Zsófinál is. Mondtam valamit, és szelektív hallásra talált. Rájöttem, hogy ki kell iktatni a beszédünkből a nagyon negatív mondatokat: "Már megint későn jöttél haza..."; "Gondolom, megint rendetlenség van nálad..."; "Még mindig csak zenét hallgatsz, de a házi feladatod biztos nincs kész..."; "Már megint kiborítod anyát ezzel az örökös hisztivel..." és sorolhatnám.

Aztán úgy döntöttem, hogy nem tudom megoldani. Mert az emberben benne van az, hogy - Zsófi szavaival éljek - "én egyedül" oldjak meg mindent. Ő most ebben a korszakban van. Mindent egyedül akar megoldani. De én, mint szülő ezt nem tehetem meg. Meg kell változtatnom a döntéseimet, a szokásaimat. És ez csakis Jézussal lehetséges. Megfogalmazódott bennem egy hajnalban, amikor megint nem aludtunk, hogy imádkozzunk ezért. Persze ezt eddig is tudtam, de ez olyan elméleti volt. Ezért hajnalban fogtam a gyermeket és imádkoztunk. Kértük, hogy a jó Isten csendesítse le a szívét, és segítsen neki elaludni és jól aludni. Kértük továbbá azt is, hogy elmúljon az a csúnya hisztis viselkedése. Kialakult bennem egy "mindent remél" gondolat. Hinnem kell abban, hogy képes megváltozni. Emberek százai, ezrei változtak meg Krisztus kereszthalála nyomán. Én is képes vagyok rá, ő is. Nem számít, hogy valaki 2 éves , vagy 37 vagy 65. A lényeg, hogy akarjam!

Azt kell mondanom, hogy egy ideje jobb. Tényleg megváltozott valami. Jobban alszik, nyugodtabb, kevesebb a hiszti. Próbálok még türelmesebb lenni vele, mint eddig. Tudjuk jól, hogy a "szeretet mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél és mindent eltűr." (I. Kor. 13,7)
Nagyon remélem, - és így kelek fel reggelente -, hogy Zsófi jó dolgokat fog tenni. Eljátszik egyedül, szófogadó lesz, türelmes az öltözködésben, szófogadó a feladatvégzésben. Hiszem, hogy ez lehetséges. Mert látom a jeleit! De csak és kizárólag Isten segítségével.

Megértettem a bizalom fontosságát is. Azt gondolom, hogy ha bízunk a gyermekünkben, akkor különleges képességek fejlődnek ki benne, bennük. Zsófia ezekben a hajnali órákban is, amikor már én türelmetlen és ideges voltam, akkor is rám nézett a nagy szemeivel, megölelt és azt mondta: "Nagyon szeretlek anya!" És nem tudtad neki azt mondani, hogy én most nem szeretlek, mert nem alszol. Odabújtam hozzá, és engedtem, hogy átöleljen és birizgálja a hajamat, amit nem szeretek alapvetően. Csak szorított, és nem akart elengedni. Én azt gondolom, hogy ha ezekre figyelünk, akkor elérjük azt, hogy mindenben a legjobbat tegye.

És még egy fontos dolog. Gyermekeink tudják azt, hogy imádkozunk értük. És nemcsak akkor, amikor hisztis, vagy gond van vele, hanem mindig.