Bocsánat, tudom, hogy nagyon régen nem jártam erre.
Sok minden történt, és történik. Velem, és bennem.
Az elmúlt két hónap nagyon jól telt nekem. Sokat pihentem és még többet olvastam, meg festettem. Erre szántam az időmet, míg azt terveztem, hogy átgondolom, hogyan tovább. Igen, hoztam egy döntést, hogy nem oltatom be magam, és ezt mások úgy gondolták, hogy azt kell jelentse, hogy nem dolgozhatok. Ami eléggé zavarba ejtő, mert az elmúlt 3 év alatt, míg volt a Covid nem voltam beteg, se tünetem nem volt, se lázam, se semmim. Az egész családom jól volt. Férj az 1. évben elkapta úgy, hogy szagvesztése volt. De az élet ment tovább, és dolgoztunk rendesen. Aztán jött a kormányrendelet, ami emberek ezreinek az életét keserítette meg, és tette tönkre.
Nagyon nehéz időszak volt. Az iskolában, pl., ahol dolgoztam. Vagyis nekem nem. Természetemből adódóan konfliktuskerülő vagyok, nem is szeretek belemenni helyzetekbe, - bár meg kell valljam, szülőkkel néha szoktam, vagy ha úgy érzem, hogy helye van. De akkor sem emelem senkire sem a hangom, nem veszekszek, nem kiabálok, egyszerűen csak elmondom, hogy én máshogy gondolom. Az iskolában elfogadták a döntésemet, és bár egyszer-egyszer megkérdezték a kollégák, hogy nem gondoltam-e meg magam, én kitartottam. Nem terveztem megmásítani. Ők pedig teljesen elfogadták, és szimpatikus volt nekik, hogy kiállok a véleményem mellett.
Azért nem oltattam többek között, mert 4 órában vettek fel, és amit keresek, nem haladja meg a 80.000 Ft-ot. Úgy döntöttem, hogy ez nekem jelen esetben nem éri meg. Eddig is mindig azt vallotta a Férjem, akiért továbbra is, és egyre jobban rajongok, hogy ... A szavaival élve: FINANSZÍROZZA A HOBBIMAT. Mert ez olyan munka, amit nem lehet félgőzzel csinálni. Én szeretem. Sokszor volt úgy, hogy 8 órát voltam ott helyettesíteni, amit nem fizettek ki. Ingyen tettem, ráment az egész napom, nem tudtam a gyerekeimmel tanulni, sokszor Férj főzött meg, mire hazaértem, de persze tudom, másoknál is így van, és közben küzdeni kellett a gyerekekkel, és leginkább a szülőkkel. De ezt most nem részletezném, de vannak történeteim.
Ennyi pénzért aztán úgy döntöttem, hogy nem oltatok. Ha itthon maradok, is jobban járok, erre gondoltam. Éppen ezért nekem nem volt nehéz így döntenem. De teljesen megértettem azokat a kollégáimat, akik bár nem akartak oltatni, de megtették, mert meghalt a férjük, vagy pont a férjük kényszerítette rá. Sajnos azt kell mondjam, ezt keresztény körökben is tapasztaltam. :(
Viszont a tantesületből nem jöttem el rossz szájízzel, és a többiek részéről sem éreztem ezt. Az volt a pozitív visszajelzés, hogy várnak vissza. Volt azért a tantestületben - szerintem mindegyikben - egyfajta rossz hangulat, negatív pillanatok, amit senkinek sem kívánok.
Azt mindenki tudja, hogy a félelemkeltés, a zsarolás egyértelműen az ellenség útja. Véleményem szerint a kormány rosszul kommunikált. Ha nem hazudozik, ha nem tagad, ha megmondja a valódi információkat, ha nem hallgat el dolgokat, ha nem zsarol, ha nem tart félelemben embereket, hanem ŐSZINTE, akkor sok ember máshogy döntött volna. Valószínűleg én is. De nem így történt.
Én ezt tisztességesen közöltem a szülőkkel és a gyerekkel is. Elbúcsúztam tőlük, december utolsó napjait, - amit tölthettem volna táppénzen, de nem tettem - velük töltöttem, minden nap készültem nekik apró kis meglepetésseket, mert szerettem volna, ha szeretettel gondolnak rám. Mert én nagyon szerettem az osztály.
A döntés, hogy el kellett jönnöm, nem az enyém volt. Én a munkáltatómtól fizetés nélküli szabadságot sem kértem, hanem a fenntartó adta, amit ugye nem igazán tehet meg. De megtette. Mindezt nagyon felháborítónak tartottam és tartom most is.
Továbbá azt is annak éreztem, hogy ez ügyben egyetlen egyház sem emelte fel a hangját. Mert sok egyház, köztünk a miénk is - büszke arra, hogy a lelkiismereti szabadság mennyire fontos. Hogy nekem, mint személynek JOGOM van döntei az életemről. Az öngyilkosság halálos bűn, de az oltást, ha nem veszem fel, az is? Mert sokszor éreztem ezt, és én ezt most a saját közösségemre értem. Senki nem mondta azt, hogy Emberek!, ez magánügy! Döntse el mindenki, ahogy akarja! Az Isten szabad akaratot adott, nem kell a másik helyett dönteni.
Zavart továbbá az is, hogy lelkészek úgy beleálltak ebbe az egész ügybe, hogy elfelejtették, hogy mi az igazi feladatuk, küldetésük. Valahogy leértékelődött Isten meg az evangélium, és aztán meg mindenki kapkodta a fejét, hogy elmennek az emberek az egyházból. Sok emberrel, aki kereste az Istent, és nagyon kétségbe volt esve ebben a helyzetbe, sehova nem talált oda. Mert sehol sem volt befogadó azokkal szemben, akik nem oltattak. Ezt tapasztalatból mondom, mert beszéltem ilyen emberekkel. Én konkrétan olyan lelkészben csalódtam, akit mindig is nagyra tartottam, felnéztem rá, és nagyra értékeltem. De ahogy lereagálta a dolgokat, ahogy viselkedett másokkal, számomra az elfogadhatatlan. Zavart továbbá az is, hogy egyetlen egyház sem emelte fel a hangját az ellen, hogy decemberben emberek ezrei váltak munkanélkülivé, karácsony előtt. A kereszténység jegyében. Mert december 15-étől már ez így volt. Igaz, január 1-től nem kaptunk fizetést, de ez senkit sem zavart. Hogy a karácsonya, már akinek ez fontos, hogy fog telni a másiknak?
Úgyhogy most van bennem egy igen erős csalódás az egyházak felé. Az enyém felé elsősorban. Nem, nem Isten felé! Őt továbbra is nagyon szeretem, és a hitem egy percig sem ingott meg.
És most, hogy hirtelen nincs Covid, és visszamehetek dolgozni, eléggé vegyesek az érzéseim. Volt olyan szülő, aki - még vissza se mentem -, de olyan levelet írt, hogy ihaj! Már földet is szórt rám! Megalázó az egész. A NEM MI VAGYUNK ÉRTED, HANEM TE VAGY ÉRTÜNK!, meg az ÖNZŐ VAGY, MERT CSAK MAGADRA GONDOLTÁL! - mondatok abszolút nem lelkesítettek abban, hogy újra tanítsak. Az egyetlen ok, amiért visszamegyek, hogy szeretem a gyerekeket, és szeretem az osztályt. Semmi más.
Viszont az optimizmusom továbbra is megmaradt, mert nem fogok aggódni olyan dolgok miatt, ami az egészségemre káros lehet. Hiszem, hogy minden a jó Isten kezében van, és azt is, hogy mindenre Ő a megoldás.
