Nyári szünet van. Még mindig. A gyerekeim még alszanak - amikor ezeket a sorokat írom - (Katát kivéve, aki mindig korán kel), de azért csendben jól elvan az egyik szobában.
Reggelenként megiszom a teámat, és Facebookozok :), mert szeretem. Tudom, hogy minden ezzel van tele, hogy milyen káros, meg függőség, meg mit tudom én, és lehet, hogy igazuk van, de 10 éve vagyok itthon, és az infoim nagy részét onnan szedem össze. Ez nem tudom, hogy jó vagy rossz-e, de én akkor is szeretem.
Ma reggel ezt találtam:
Sokszor olvastam panaszkodó anyákat, akik nem tudnak mit kezdeni a gyerekeikkel és már július 16-án azon aggódnak, hogy mi lesz velük? Én ezt akkor sem értettem, és most sem.
A gyerekek az enyémek, és nem a pedagógusoké! Ők azért vannak, hogy tanítsák őket, én meg azért, hogy velük legyek. Az egyik anya azért aggódott, hogy fogja majd hasznossá tenni az gyerekek idejét. (És most nem azokról a szülőkről beszélek, akik dolgoznak, hanem azokról, akik nem.)
Én speciel nem tartozom azok közé az anyák közé, akik számolják azt, hogy mikor kezdődik az iskola.
Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én minden reggel, amikor felébredek, hálás vagyok azért, hogy ANYA lehetek. Még akkor is, ha minden reggel, délben és este csatát vívok a gyerekeimmel. Minden nap mindenkinek rengeteg problémája van, és igen, nem viselkednek jól és helyesen, néha utálják egymást és beszólogatnak, és igen, ki kell nekik találni dolgokat, hogy ne unatkozzanak. De mi van, ha unatkoznak? Én szoktam hagyni. És szoktam azt is hagyni, hogy telefonon vagy Tableten játszanak vagy mesét nézzenek. Persze mindig hallom és tudom, hogy mit.
Minden nap, amikor elmennek lefeküdni, elmondom nekik, hogy szeretem őket, pedig sokszor vitáznunk kell, mert nem akarják, főleg Kata, aki sohasem álmos és egyébként is...
Minden nap korán kelek. És minden nap hálás vagyok azért, hogy hallhatom a szuszogásukat, nézhetem, ahogy vicces, kitekert pozícióban alszanak. Hihetetlen helyzetekre képesek.
És minden ellenére azt érzem és úgy gondolom, hogy én vagyok a legboldogabb anya a Föld nevű bolygón. Mert anyának lenni egy hatalmas áldás.
Azt is tudjuk mindannyian, hogy az anyaság nem mindig könnyű.
Nekem sem az, aki későn lettem anya, pedig bölcsebbnek gondolná magát az ember, de nem így van. :( Nem számít, hogy fiatalon vagy "idősebben" szül valaki, hiszen mindenképpen küzdelem. Sok barátnőm fiatalon ment férjhez, és nekik már huszonéves gyerekeik vannak, sőt van olyan osztálytársaim is, aki már nagymama. Ez nekem furcsa, de az én helyzetem más, abban kell helytállnom.
Minden nap, amikor felébredek, hálás vagyok Istennek a gyerekeimért. Hálás, hogy mindannyian egészségesek, és élnek, és még nem történt semmi komoly dolog velük. Én hálás vagyok Istennek azért is, mert bár vártam, de megtaláltam azt, akit az én lelkem szeret, és akinek tudtam, hogy gyerekeket szeretnék szülni. Hálás vagyok azért, hogy jó döntéseket hoztam, mert a fiatalkorom nem szólt a felelőtlen bulizásról, ivászatról, szexről, nem kellett attól félnem, hogy megbánok valamit.
Emlékszem egy kislányra, aki azóta már felnőtt nő. Kb. 20 éve történt, amikor az egyik iskolába dolgoztam, és ő hatodikos volt. És bizony teherbe esett. A főnököm, aki keresztény volt, és tudta, hogy én is az vagyok, megkért, hogy beszélgessek vele. Volt olyan, aki azt mondta, hogy el kell vetetnie a gyereket, mások azt mondták, hogy meg kell tartania. Erős nyomás alá helyezték őt, és én meg ott álltam, és azon gondolkodtam, hogy mit is mondjak neki.
Beszélgettem vele, és megkérdeztem, hogy miért feküdt le azzal a fiúval. (Egy diszkóban volt, valahol egy eldugott helyen.) Annyit még tudni kell, hogy a kislány nagyon nehéz körülmények között élt. 6-an voltak testvérek, és a szülei ittak, szinte minden pénzük erre ment rá. Az ikrek napköziseim voltam, a legnagyobb fiút pedig külön tanítottam, mert tanulási nehézséggel küzdött. Nagyon bírtam őket egyébként, de a szüleikre nagyon haragudtam. Azt mondta nekem a kislány ebben a beszélgetésben: "Andi néni, azt mondta nekem, hogy szeret! Még soha senki nem mondta nekem ezt."
A kislány úgy döntött, hogy megtartja a gyereket.
Én megértettem, mert legalább adódott volna neki lehetőség, hogy szeressen valakit valahogy máshogy, mint ahogy őt szerették a szülei. De közben meg hatodikos volt!
A tantestületben mindenki mondta neki, hogy vetesse el, de ő határozottan azt mondta, hogy nem teszi meg. Aztán mindenki mondta nekem, hogy én beszéljem rá, hogy tegye meg. Mondtam, hogy ez nem az én dolgom.
Aztán a keresztény főnökömmel imádkoztunk ezért a kislányért. Nem volt más választásunk és nem volt jó döntés ebben a helyzetben. A kislány határozott volt.
Emlékszem, hogy gyűjtöttünk ruhákat, mert még egy rendes bugyija sem volt szegénynek.
Aztán úgy alakult, hogy a kislány elvetélt.
Azóta sok év telt el. Láttam a Facebookon, és boldog anya.
Ezt csak azért mondtam el, mert mindenkinek más az életútja, és nem tudhatjuk, hogy kivel mi történik. Ezért sem tartom helyesnek, amikor valaki kormányszinten akarja parancsba adni, hogy gyerekeket kell szülni, mert nem tudhatja, hogy kinek lehet vagy nem lehet, akar-e vagy sem. Vannak olyan ismerőseim, akik kimondottan nem szeretnének szülni, mert nem szeretik a gyerekeket. Az ne is szüljön!
Hiszen, amikor egy gyermek születik, akkor sohasem tudhatod, hogy mi lesz majd később. Hogy mit hoz a jövő. Én csak azt tudtam, hogy boldog akarok lenni és jó döntést hozni. És sohasem bántam meg, főleg, mert Férjet megismertem, hogy vártam. Még az sem biztos, hogy jót tett volna nekem, ha korábban ismerem meg őt. Mert akkor lehetnének már nekem is 20 éves gyerekeim, de jó ez így!
Ráadásul az én bátyáim teljesen más elveket vallottak, mint én. Szerintem nem helyeset. Szerintük meg én nem. :)
Mostanában ez az utolsó közös kép róluk. Külön-külön szoktam őket fotózni. :) Hát nem lehetek a világ legboldogabb anyukája? És Te nem lehetsz az, miközben a gyerekeidet nézed? DEHOGYNEM!
Három csodaklassz gyerekem van. Jó lett volna még több, de így döntöttünk és így alakult. Sokan mondják, hogy 3 gyerekkel milyen nehéz már. Szerintem nem nehezebb, mint néha eggyel. Küzdünk, mert erről szól a közös élet. Szeretem őket, és oda vagyok értünk. Tanulom a türelmet mellettünk, ami nekem a legnehezebb. Soha nem kiabáltam életem során. A 12 év tanítás alatt sem. Azt nem mondom, hogy nem emeltem meg a hangom, de kiabálni hangosan nem kellett. Nos, a gyerekeimmel kell és kellett. Nem akarok, de megtörténik. :(
A gyerekeim segítettek ahhoz, hogy az az ember legyek, aki ma vagyok, és hálás is vagyok érte Istennek, hogy az anyukájuk lehetek!
