Végre befejetem! Olyan sokáig tartott! Esténként, csak úgy esett ki a kezeim közül, de ez leginkább a fáradtság miatt volt.
Kicsit vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, mert egyfelől
eleinte nagyon tetszett, megragadott, egyedi volt, de a végével
egyébként nem vagyok túl elégedett, legalábbis nekem furcsa volt.
Volt a könyvben egy jó adag olyan rejtély, ami eléggé izgalmasan indult nekem. Lehet, ez csak én érzem így, de egészen borzongató felállást
sikerült összehozni az írónőnek, de lehet csak nekem volt ilyen
hangulatom és a könyv ezt hozta ki. Elég érdekes volt, ez a gyilkosság
és ennek megvalósítása, az órák kérdése és minden egyéb, ami így
alakította ezt a nyomozást. Kicsit érdekes, furcsa, nem szokványos, de
nekem ez tetszett benne igazán. Még ez a félhold alakú elrendezés is
kicsit érdekes volt, de nekem bejött.
A nyomozás is jól alakult, bár Poirotnak a megoldáson kívül nem sok
szerepe volt. Szerintem nem is kellett volna bele. Jobb lett volna, ha Colin nyomozza ki, és jobban örültem volna - ebben az esetben - több romantikus szálnak. Nagy izgalmak viszont nem voltak benne, szokásos
kihallgatás, találgatás, majd persze a megoldás.
A megoldás, ami nem volt rossz, kreatív volt, de nekem valahogy
gyenge volt a végére. Kicsit úgy érzem, olyan csavarok voltak benne,
amelyek nem voltak kellőképpen kibontva, előkészítve, mert habár így
tökre érthető mi történt, de az olvasó honnan találja ki ezt? Vagy
lehet, csak én nem figyeltem eléggé…
Valahogyan nagyobb durranásra számítottam a vége felé, de attól még
élvezhető olvasmány volt, mindig rádöbbenek, mennyire szeretem Agatha
könyveit és milyen kár, hogy már csak néhány kötete maradt, amit nem
olvastam még…
Sheila Webb hivatásos gyors- és gépírónő. A Wilbraham Crescenten lakó
Miss Pebmarsh személyesen őt kérte telefonon az irodától, így Sheila
elindul. „Nyisson csak be”, szólt az utasítás. Be is nyit, bemegy a
nappaliba, ahol egy csomó órát talál – meg egy hullát. Ekkor ér haza
Miss Pebmarsh, aki majdnem rálép a halottra, mert… vak. És esküszik rá,
hogy ő nem rendelt gépírónőt.
Colin Lamb óceánkutató biológus, de most éppen nem eredeti
szakmájában dolgozik. A kémelhárítás ifjú csillaga egy papírdarab nyomán
jut el a Wilbraham Crescentre – ahol a sikoltozó Sheila zuhan a
karjába. Szerencsére Colinnak sok jó barátja van: Hardcastle felügyelő,
akit megbíznak az üggyel, és egy idős, bajszos belga úriember, bizonyos
Hercule Poirot.
Szerepel még a bonyodalmak között egy építési vállalkozó, egy kém,
két kíváncsi kiskamasz, egy öregasszony és negyven macska. Azért a
végére szokás szerint minden kiderül!
Idézetek
* Mindig bőszítő, ha mások többet tudnak az emberről, mint saját maga.
*Már
százszor megmondtam, ne vérezzétek össze a nappalit! Menjetek egyenesen
a konyhába, és tessék ott vérezni, ahol fel tudom törülni a
linóleumról.
* A férfiak olyan gyerekek – mondta elnézően.
* Ezúttal
egy csésze forró csokoládé állt az asztalkáján a könyöke mellett.
Poirot-nak tényleg borzalmas ízlése van, ami az italokat illeti.
*– Akkor tehát a kertművészettel foglalja el magát?
– Úgy tűnik, mindenki ott végzi – mondtam.
– Én nem – mondta Poirot. – Egyszer volt az az úritök, igen – de
soha többé. Ha az ember a legszebb virágokra vágyik, hát menjen a
virágüzletbe.
* Ha valaki vak, az még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy gyámoltalan is.
* Tudja, nekem nem az izmaimat kell edzenem, hanem az agysejtjeimet.
