Kihívás - Gép és chips

Valószínűleg nem lesz túl népszerű ez a bejegyzésem semmilyen formában, de hát ez is én vagyok, és vállalom. :) Tudjátok, őszinte vagyok, és bár mostanában kaptam pejoratív megjegyzést az anyaságommal és annak hazugságával, azaz őszintétlenségével kapcsolatban - nem személyesen, hanem üzengetve - ami azért nem zavar, mert közben meg több, sokkal több kedves üzenetet kaptam arról, hogy mások szerint egész jól csinálom. Egyébként én is így gondolom, minden nagyképűség nélkül, és így kellene minden anyának gondolnia, aki lelkiismeretes anya. Hiszen mindent megteszünk a gyerekeinkért, tanítjuk, neveljük, formáljuk őket. Ezért kaptuk őket, és mindenből ki kell hoznunk a maximumot, a többit pedig Istenre és a gyerekekre bízni, de erről hamarosan. :)

Szóval, a mi iskolánkban két napot plusz kaptunk, ami szünetet jelentett. Na, mi nem kezdtünk el parázni azon, hogy milyen programot szervezzünk a gyerekeknek, náluk most két napig lazítás ment. Szintentartás. És igen. Gépeztünk és chipset ettünk. Mindenki. 

Néha megunom a helyzetet, amit a hívő anyukák beszélgetésben lezavarnak arról, hogy mit szabad és mit nem, mit engedjünk és mit nem. Persze, hogy nagyon fontos a gyermekeim lelki fejlődése, és azt kell mondjam, talán kritikaként is megfogalmazva, hogy a Karantén itthonlét a hitéletüknek jobbat tett, mint néha a gyülekezeti foglalkozások. Ez magam felé is megfogalmazott kritika egyébként. A gyerekeim tényleg és komolyan mondom, falják a történeteket, várják a kézműveskedéseket és megértik, hogy miről beszélünk nekik. A történetek üzenetét, a Biblia mondanivalóját. A gyülekezetben nincs mindig lehetőség egy teljes órát megtartani, mert máshogy működnek a dolgok, de én azt is nagyon szeretem, és már nagyon hiányoznak a gyülekezeti gyerekek. A saját gyerekeimek is persze. 

De azért néha lazítunk. És igen, én szoktam nekik engedni a kütyüzést. Eddig is engedtem, míg nem volt karantén, és most is engedem. És bizony van lehetőség elvonulni és filmet  nézni vagy zenét hallgatni (ellenőrzés azért van, de ebben is van egyfajta szabadság - talán erről is írok egyszer majd.) 

És igen, szoktam chipset venni, és szoktuk a kettőt együtt művelni. Ahogy mondjuk halmozzuk az élvezeteket. :)

Tudom, hogy a chips nem egészséges, és nem is mindennapi étel, de azért van itthon. És eszünk, mert szeretjünk. 

Az egyetlen kivétel a képhez képest azt, hogy mi nem bugyiban tesszük mindezt, hanem felöltözve, de a lényeg érthető. Néha elengedhetjük magunkat, nem?

Nekem ez a bizalom. 

Megmondom őszintén, hogy engem nagyon zavar az, amikor az anyukák minden percüket leszabályozzák a gyerekeiknek, nehogy unatkozzon. Láttam, hogy milyen szuper anyukák vannak,akik tényleg mindenfélét kitalálnak, és tényleg szuper anyáknak tartom őket, nem úgy, ahogy engem, kicikiztek, megvetően, mert szóvá mertem tenni azt, hogy az önállóság milyen fontos, és ennek az én gyerekem ebben a karantén időszakban mekkora hasznát látják. Nem tartom magam húde különleges anyának, csak máshogy csinálom. De nem cikiznék ki azért valakit, mert ő meg nem. Mindenesetre én nem kötöm le a gyerekeimet, hiszen így is annyi feladatuk van, 9-délután 4-fél 5-ig tanulnak, és bár kimegyünk az udvarra, felmegyünk a kertbe, ültetnek, meg teregetnek, porszívóznak meg söprögetnek és mindenfélét csinálnak, zongoráznak és gitároznak még emellett, adjunk már nekik egy kis lélegzetvételt. És ha 1 órát kütyüzni akarnak, akkor miért ne kütyüzzenek, nem igaz? Kata például egy ideje emiatt oroszul is szól hozzám. Valami orosz mesét néz, és megtanult egy csomó szót. Még jó, hogy orosz tagozatos voltam, így értem, hogy miről beszél a gyerekem. Zsófi elkezdett önállóan angolt szótározni, mert meg akar érteni szövegeket, beszélgetéseket. Hát kell ennél több dolog? Úgy tanulnak, hogy közben kütyüznek, de ezzel is a saját tudásukat növelik. 

Én nem mondom, hogy jó dolog mindig a net, és persze, hogy válogatni kell. De én hiszek abban, hogy megtiltani sem lehet mindent, mert ez rosszul sül el. Tapasztaltam a környezetemben ezt. Megtiltották a telefont a gyereknek (már középiskolás volt) és a tabletjén, amit a tanuláshoz használt, olyan játékokat töltött le (titokban), amivel minden más gyerek játszott. Átverve ezzel a szüleit. Az enyémek ezt nem teszik. Mivel engedjük, mindenhez engedélyt kérnek, és csak akkor teszik meg, ha igent mondunk rá.   

Így nem tanulnak meg bízni bennünk sem, meg aztán Istenben sem. Mármint az örökös szabályozásokkal. 

Tudom, kicsit eltértem a Kihívásomtól, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy lehet néha engedékeny az ember magával szemben, meg a gyerekeivel is. Most nem arra buzdítok, hogy szembe mindennel, de SEMMI BAJUNK NINCS AKKOR, ha néha lazítunk!

Anyaként sem!

Higgyétek el!

Jókebed kontra Hercegnők

Ma az ovisokkal voltam gyerektanításon. Mózesről beszélgettünk, hogy milyen csodálatos anyukája is volt neki, és hogy mennyi mindent megtett a gyermekéért. Mennyire meg akarta menteni a gonosz fáraótól. Hogy ameddig lehetett bújtatta a gyermeket, óvta, védte, védelmezte. Aztán amikor már nem lehetett mit tenni, akkor is gondoskodott róla. Kosarat készített, rakott bele nádat, szurokkal körbekenték, hogy ne folyjon be a víz, és amikor ráhelyezték a Nílus veszélyes vizére, akkor is figyelemmel kísérték őt.

Mennyire gondoskodó anya volt Jókebed. 

Hogyan figyelte a kis Miriám aggódva a testvérkéjét, amikor a fáraó lánya megtalálta, és hogyan figyelt arra, hogy a saját édesanyja nevelje fel a kicsit. Megtanult mindent Istenről. 

Isten rólunk is így gondoskodik. Mindent megtesz, hogy megmeneküljünk a saját helyzetünkből és a saját életünkből. A rossz döntéseinkből, a hülyeségeinkből. Hálásnak kell lennünk.

saját rajz :)

Aztán, amikor vége lett a tanításnak, valahonnan a polcról, polc mögül előkerült egy meséskönyv. Azt hiszem Hófehérke volt, és ahogy néztem, eszembe jutott, hogy a kislányok mennyire szeretik a hercegnőket, és leginkább a Disney-hercegnőket. A nagyobbik lányom nem volt egy hercegnős típus, soha nem is merültünk bele ezekbe, bár néha-néha megnézett egy mesét. Én alapvetően nem szeretem a Disney-meséket, ahogy az Andersen-meséket sem. 

De tudjátok, azon gondolkoztam, hogy ha megnézed a hercegnőket: Hamupipőke, Hófehérke, Ariel, Belle, Jázmin, Csipkerózsika, de még a Jégvarázsos Anna és Elsa is... (ők mondjuk teljes család nélkül), de hogy a legtöbbjük anya nélkül nő fel. Nincs sehol, csak egy apa, aki egyedül marad a lányával, és persze mivel egyetlen gyermeke sok mindent megenged neki. A megengedés egy érdekes dolog egyébként. Ettől függetlenül (és attól, hogy ez vajon miért jó a meseíróknak) kérdés számomra, hogy ezek a lányok mind szeretni való, kedves, szorgos, művelt és gondoskodó hercegkisasszonyok lettek. 

Ha a valóságot nézzük, akkor elvileg elkényeztetett, hisztis, háklis lányoknak kellene lenniük, nem?

Ilyenkor döbbenek rá arra, hogy a Biblia mennyire, de mennyire a valóságot mutatja és tanítja. 

Nem hercegnő, csak herceg jutott az eszembe, pl. Dávid fia, Absolon és a többi fia is, akiket nem nevelt rendesen Dávid. Mennyit is küzdött a gyerekeivel, nem? 

Ettől függetlenül legyenek a lányaink hercegnők, de neveljük őket azzá. Ahogy Mózes anyja, Jókebed is gondoskodott arról, hogy megismerje Istent, a mi dolgunk, anyáknak is az, hogy ezt megtegyük. Én ebben hiszek. 

A lányaink a legszebbek és a leggyönyörűbbek nekünk, de maguktól nem lesznek szorgalmas, kedves, életeket mentő, szeretni való emberekké. Ehhez kell az anya! És kell az apa is! Csak így működik!

Tehetséges gyermekeinkért hála

Nem olyan régen éppen arra gondoltam, hogy milyen különleges az, amikor van egy ténylegesen tehetséges gyereked. Aki valamiből kitűnik, és valamiben a legjobb. Tehetséges. Persze, hogy minden anya büszke a gyerekére, és - valljuk be őszintén, még akkor is, ha Vekerdy Tamás nem így gondolja -, hogy szeretnénk, ha nekünk is jó tanuló, netalántán kitűnő gyerekünk lenne. Én szeretném, de nekem nincs ilyen gyerekem. Vagyis kisfiamban ott van a hajlam és a lehetőség, de kicsit lustácska, abból él, ami alapszinten biztossá teszi a jó jegyeit. Tényleg mondom, hogy hihetetlen agya van.
Hamar kiderült nála a logikus gondolkodás és a jó matekkészség. Éppen ezért, amikor tavaly jelezte, hogy sakkra szeretne járni, örültem. Nekem ebben sem adottságom, sem tehetségem, ám nála biztos jelei voltak annak, hogy alkalmas erre. És valóban így van, bármilyen versenyre elmegy, mindig elhoz egy érmet. Legutóbbi versenyén is II. lett. Ez azért nagy dolog szerintem.

És valóban nagyon büszke is vagyok rá. Az iskolában is ott van a legjobbak között, de leginkább matekból hajtja magát. A kedvenc mondásom tőle: "Ja, kaptam 6 ötöst, mert volt 60 piros pontom. Vagy egy kicsit több."
Maximalista egyébként, mert szeret mindent jól megcsinálni, nem hibázni, mindent jól tudni, de hiányzik belőle egy kis plusz, amit én + szorgalomnak hívok. De tehetséges.

Egy csomó cikket és írást elolvastam a tehetséges gyerekekről. Kellett, mert nagylányomnál alsóban adódtak gondok. Nem tudja kezelni az érzelmi hullámzásait és kitöréseit, soha nem is tudta. Nagyon érzékeny lélek, mindent a szívére vesz. Emellett mindig mindent máshogy lát és máshogy is él meg. Egy szétszórt, szórakozott leány, aki - ahogy szoktam mondani -, a Föld.2-őn él, és máshogy látja a világot. És mivel tényleg nagyon érzékeny, az iskolában is hullámszerűen élte a mindennapjait. Nehéz volt vele boldogulni.
Tény, és való, hogy egy matek tagozatos osztályban, ahol a tanító néni is elég katonás és nem egy tutujgatós fajta, és ráadásul csak fiai vannak, nem igazán tudott mit kezdeni az én művészi vénás, hiszire erősen hajlamos lányommal. Bár meg kell mondjam, én azt láttam, hogy mindent megtett, és nem tudok rosszat mondani rá. De tényleg. Próbálkozott, még Nevelési Tanácsadóba is elküldte, de ott csak az derült ki, hogy figyelemzavaros, amit én papír nélkül is megmondtam volna nekik. Jó, mondjuk még egy-két más apróság is, de azok nem olyan vészesek. (Később beszélgettem egy pszichológussal, és ő azt mondta, hogy ezek nem igazán számítanak, mert attól is függ, hogy milyen körülmények között írja meg a gyerek a tesztet, hogy ébredt, milyen volt a holdállás stb.) Na, mindegy.
Azért küldte el, mert művészetileg pedig tehetséges volt, és biztosan ez az oka.
Én nem mondom, hogy nincs benne igazság, a művészlelkek mások, furcsák. Én már csak tudom. :)

Zsófiával mi nagyon hasonlóak vagyunk. Nemcsak külsőleg, hanem természetre is. Én is szétszórt és szórakozott vagyok, nem vagyok mindig képben, éppen úgy, ahogy ő. Elhagyom a dolgaimat, éppen úgy, ahogy ő. Az érzelmi kitöréseim nekem is nagyon magasan vannak, és nem bírom az igazságtalanságot. Éppen úgy, ahogy ő. Ha valami nem érdekel, akkor azzal nem vagyok hajlandó még csak szóba se állni, mert "tök unalmas". És szerintem is az. Nem bírja megtanulni a szabályokat és értelmezni őket. Szerinte teljesen feleslegesek a szabályok. (NA TALÁN, EZ A KÜLÖNBSÉG, MERT EZT NEM TŐLEM ÖRÖKÖLTE. ÉS ERŐSEN KONTROLLOS ÉS SZABÁLYMÁNIÁS VAGYOK. EZ A KISFIAMNÁL VEHETŐ ÉSZRE.
Pl. nagyon érdekes, hogy mennyire nem bírja megtanulni a piros matek szabályokat, szó szerint visszamondani. De nem tudja a szolfézst sem, hogy hol és mikor, milyen dúr vagy mol meg mit tudom én... bocsi, zenészek!  Ebben a kettőben nem tudok neki segíteni.
De ha elé tesznek egy kottát, simán lejátssza. Ha egy matek feladatot kell megoldani, megcsinálni. Csak jelzem, hogy nekem ez egykoron nem ment. :)

A rajzolása is különleges szerintem. Érdekes stílusa van. Nem kiemelkedően tehetséges, de van egy stílusa, amiről felismerhető. Ezt egyébként az alsós tanító nénije remekül meglátta, és ez irányba nagyon terelgette. És jól tette.

Mindig arra vártam, hogy valamelyik gyerekem majd "örökli" az irodalom mániámat. És íme... eljött az idő. A nagylányom állandóan olvas, és élvezi is a könyveket. Rendszeresen elvonul a szobájába, és olvas. Még az esti mese/történetolvasásnál is inkább a saját könyveit bújja. ... És most a legújabb kedvence a János vitéz. Ez egy iskolai feladat volt, de muszáj megosztanom veletek, mert annyira BÜSZKE vagyok rá! (Mondjuk ezért a tanárainak is jár dicséret! Alsósnak és felsősnek egyaránt! Úgyhogy Köszönöm!)
Ja, és még humora is van. Ami nagy kincs, mert kisfiamnak tényleg nincs. De semmilyen formában.
Ezt írta ki a fali táblára, amikor olvasni akart:

És legvégül itt van az én legkisebb lánykám. Igazából még nem tudom, hogy milyen tanuló lesz, bár nagyon vágyik iskolába. Amit viszont biztosan tudok vele kapcsolatban, hogy nagyon jó hangja van. Annyira szépen és tisztán énekel, hogy jó hallgatni. Akárhová megy, akármit csinál, mindig énekel. Néha Férjjel csak ülünk és hallgatjuk, ahogy 1 hónappal ezelőtt tanult énekeket énekelt, és emlékszik a szövegére, dallamára. Ahogy bekerült az oviba, kb. 1 hónap múlva már tudta, hogy melyik gyereknek ki az anyukája, apukája, kinek mi a jele. Nagylányomnak 3 év múlva sem ment ez. :) Mert neki nem volt fontos, ellenben az, hogy jól érezze magát az oviban és mindenhol, az igen.
Kata alapvetően egy ilyen gyerek. Mindig mosolyog, mindig jókedvű, mindig kedves. Ha szomorú vagy, odamegy és megvigasztal. Kedves személyiségével szebbé teszi a napodat. De persze, neki is van rossz időszaka, hiszen gyerek.

Ám, ha lehet ezt mondani, a 3 gyerek közül neki van a legjobb természete. Úgy értem, vele a legkönnyebb. Hálás vagyok, hogy Isten még adta nekünk őt.
De mindehhez egy érdekes adalék. Nagyon hosszú verseket képes megjegyezni, szaval, versel, játszik. Ám ezt nem hajlandó megtenni mások előtt. Az oviban például 3 éve nem állt fel és nem mondott el egy verset sem a többiek előtt. Nem vesz részt semmilyen szereplős feladatokban, mert nagyon gátlásos idegenekkel szemben. Pedig az oviról azt gondolnánk, hogy ismerős terep, de nem. Még szeptemberben úgy volt, hogy nem engedik iskolába emiatt.
Ő nagyon vágyik. És ami nagyon érdekes, hogy nem az ének tagozatot szeretné (tudjátok, ott ki kell állni mások elé, szerepelni kell, ott lenne rosszul), hanem ő is matekos lesz. Tanító nénit választott. Mondjuk nem lesz könnyű dolga a tanító néninek, de én neki szurkolok! :)

Szóval, ezt a hosszú ömlengést csak azért írtam, mert BOLDOGNAK érzem magam. És HÁLÁSNAK. Istennek csodálatos tervei vannak a mi életünkre nézve. Gyerekeket kaptunk tőle, és ő már előre tudta, hogy milyenek lesznek, és milyen jó dolgokkal fognak minket megajándékozni. Nyilván azt is tudta, hogy rosszakkal is, de ez most nem opció.
Egyszerűen csak az jutott az eszembe, hogy legyünk hálásak a gyermekeinkért!

És ha van kedved, szívesen olvasnám, hogy a Te gyermeked miben tehetséges!

52/12. Gyermekeink kívánságai

"Nem törvényszerű, hogy a jó orvosság föltétlenül keserű"  - mondja egy ismert tv-reklám.
Anna az elmúlt tél egyik napján gondolt erre a mondásra. Halkan közeledett fia ágyához, akinek vírusos influenzája volt. Kezében az orvosságos üveg és egy kanál. Erik védekező grimaszra fintorította arcát, de ahogy lenyelte az orvosságot, felderült az ábrázata.
"Anyu - kiáltotta, miközben az orvosság maradékát nyalogatta a kanálról -, hiszen ez annyira finom, hogy nem hiszem, hogy hamarosan meggyógyulok tőle."

A televízió feltalálása előtt évezredekkel már Dávid király, a zsoltáros, hasonló gondolatot dicsér: "Íme, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak a testvérek." Zsoltárok 133,1

Bizony , jó és gyönyörűséges. Bizonyára Urunk jó és gyönyörűséges dolognak rendelte a keresztény testvérek együttlétét. Ugyanígy magától értetődően elvárja, hogy építő hitet sugározzunk egymás felé. Némelyikünknek el kell felejtenie azt a régi beidegződést, hogy ami a léleknek jó, az nem lehet ugyanakkor örvendetes is. Vagy azt a nézetet, hogy a keresztény élet nem más, mint a földi örömök szüntelen megtagadása, és nincs helye benne a tréfálkozásnak, vidámságnak és szép dolgoknak. Az ilyen beállítás csak savanyúképű, komor keresztényektől származhat. S ha gyermekeink és serdülőink ilyen "kóstolót" kapnak a keresztény életből, nem csoda, hogy olyan sokan visszariadnak tőle. Komoly imádságaink mellett - hogy gyermekeink ne csússzanak le a szellemi nihilbe, és ne az legyen a legfőbb vágyuk, hogy mikor kerülhetnek ki végre az otthoni vallásoskodás légköréből - nagyon komolyan mérlegre kell tennünk egész keresztény életünket, azt az életet, amelyet a szemük előtt folytatunk.

Vajon szüntelen homlokráncoló rosszallással szállunk szembe gyermekünk kívánságaival, még akkor is, ha az nem tilalmas, mindössze szokatlan? A közelmúltban egy asszony-találkozón az ismert evangélista - Billy Graham - felesége mondta el, hogy nemrégiben komoly leckét kapott ebben. Amikor a gyermekszobából dübörgő beat-zenét hallott, energikusan szólt be:"Elég ebből a lármából!' Csak azután gondolta végig, milyen hatása lehet ennek gyermekeinkre, és elkezdett velük beszélgetni ennek a zenei irányzatnak a sajátosságairól. Sőt, annyira ment, hogy maga is megvásárolt egy beat-lemezt, ami történetesen gyermekeinek kedvenc száma volt.
"Jutalmul - tette hozzá meleg mosollyal - gyermekeim meghívtak a lemez ünnepélyes együtthallgatására." Így épül híd a nemzedékeket elválasztó szakadék fölött.

Ilyen magatartás láttán gyermekeink felismerik, hogy kereszténynek lenni nemcsak jó, hanem még örvendetes dolog is lehet. Gondoljunk mindig arra, hogy a jó orvosság nem mindig föltétlenül keserű.

52/11. Legyen időnk - a semmittevésre

Szöget ütött a fejemben annak az ötgyermekes édesanyának a megjegyzése, akivel a múlt nyáron néhány hétig együtt voltam: "Azt hiszem, mindenkinek időt kellene szakítania olykor  - a semmittevésre." Magyarázólag hozzátette: Mindig örülök, ha látom, hogy gyermekeim napközben olykor - semmit sem csinálnak."

Hogy ebben a lázas tevékeny, mindent magával ragadó korban időnk legyen semmit sem tenni?!
Ez az édesanya ösztönösen felismerte, hogy életkortól függetlenül minden emberben megvan a vágy, hogy egy kicsit lazítson, egy kicsit lustálkodjon. Ez a vágy a legkülönbözőbb módokon juthat kifejezésre. Egyszer, az egyébként temperamentumos, tizennégy éves fiunk esetleg teljesen elábrándozva ül egy nyugágyon, fejét kezébe támasztja és egyetlen izma sem rezdül. Vagy ötéves gyermekünk már jó ideje tétlenül bámul ki az ablakon. Szó sincs arról, hogy "nem csinálnak semmit". A nagyobbik talán éppen most állítja újra helyre "testének és lelkének egyensúlyát". Talán valamilyen nagy kalandon esett át, és most piheni ki a kiállott izgalmakat.

A bölcs és megértő édesanya nem zavarja ilyenkor gyermekét pl. így: "Nem kellene inkább dolgoznod egy kicsit?" vagy "Nincs mit csinálnod?" Megértő viselkedése gazdag jutalmát nyerheti azzal, hogy bepillantást nyer gyermeke rejtett gondolataiba.

Az ötéves Szilvia már jó néhány perce teljesen csendben bámulja, ahogy az esőcseppek végigfutnak az ablakon. azután nagy szemeket meresztve anyjához fordul, és így szól: "Anyu, éppen arra gondoltam, hogy talán az Úr Jézus nemsokára visszajön." A "semmittevésnek" ezekben a pillanataiban a gyermek gondolatai az örök öröm forrásán járnak.
Ha tiszteletben tartjuk ezeket a "csendes perceket", talán olyan betekintést nyerhetünk gyermekünk lelkivilágába, amely által mind a mi életünk, mind az övé meggazdagodhat.

Talán ezekre a pillanatokra utal a Biblia, amikor azt mondja: "csendes életet folytassatok" (I. Thesszalonika 4,11)

Talán elmélázva nézünk ki az ablakon, miközben a félig megfőtt krumplit tartjuk a kezünkben, vagy látszólag tétlenül állunk a mosógép vagy  a tűzhely mellett. Miért is éreznénk e pillanatok miatt bűntudatot?
Az édesanyáknak is szükségük van időre a SEMMITTEVÉSHEZ, arra, hogy lelkük megpihenhessen.

52/10. Egy napra elégséges erő

Sajnos, egyáltalán nem tartozom a kitartó emberek közé, vagy - ahogy a szakemberek mondanák - "lelki megterheléseket csak szűk határok között vagyok képes elviselni".

Nyilvánvalóban teremtményeinek ezt a fogyatékosságát tartotta az Úr szeme előtt, amikor Igéjében ezt mondta nekik: 

Nem hetekre vagy hónapokra vagy évekre - ez az ígéret csak egy-egy napra szól - a maga idejében.

Ez az ígéret nem jelent sokat mindaddig, amíg egy este teljesen kimerülten és erőnk végéhez érve le nem roskadunk az ágyunkba. Mindent magunk akarunk megcsinálni. És az éjszakában felszakad a sóhajtás: "Egyszerűen nem bírom tovább. Erőm végéhez jutottam!"

Mindannyian ismerjük ezt az állapotot, vagy előbb-utóbb meg fogunk vele ismerkedni. Vigasztaljon ilyenkor az Úrnak előbb idézett Igéje. Ha a holnap reggel feladatai az éjszaka sötétjében nyomasztó teherként nehezednek is ránk, a következő napon mégis biztosan megkapjuk a szükséges, megígért erőt.

Istennek ez az ígérete hatásosabb, mint a gyógyszergyárak agyonreklámozott vitaminkésztményei. 

Milyen bölcs. Az, aki egy napra való erőt ígért nekünk a maga idejében. Ha több hétre vagy hónapra ígérte volna, tékozlóan bánhatnánk vele.

Ez az erő, amit Isten ígért nekünk, nem meghatározott járandóság, fejadag, amelyből mindenképpen ki kell jönnünk. Nem! Minden napon, a nap követelményeinek, különleges szükségeinek, nehézségeinek megfelelő lesz az erő mértéke is. Micsoda gazdagság! Az Isten készlete kimeríthetetlen!

Amikor tehát este tökéletesen kimerülve, erőnk végéhez érve kerülünk ágyba, másnap reggel Istent bizalommal emlékeztethetjük az aznapra tett ígéretére.

Minden napra a maga idejében, s ez a nap az Övé. Ő határozta meg annak óráit, akár rövidnek, akár hosszúnak látjuk is azokat; Ő nyújtja kimeríthetetlen kegyelmét - nem vagyunk egyedül. Mert amilyen a napunk, ahhoz mért lesz az erő is, amit az övéinek  ad.

Önmagunknak és családunknak is tartozunk vele, hogy ezt a mindenre elégséges erőt elkérjük Istentől. Hát nem sokkal jobb így, mint hogy megpróbálunk mindent egyedül hordozni, míg egy napon valóban összeroppanunk?

52/9. Újrakezdés

Csilla és Mária kedélyesen csevegnek egy csésze kávé mellett.
Mária hirtelen vágyakozva felsóhajt: "Olykor azt kívánom, bárcsak még egyszer újra kezdhetném az egészet!"
"Én is! - csatlakozik hozzá barátnője - Ma reggel például!" Sokatmondó mozdulatot tesz a kezével, amely feleslegessé tesz minden magyarázatot.
"Ha még egyszer újra kezdhetném, jobb anya és jobb feleség lennék" - folytatja Mária a témát.
Csilla bólintással teljes egyetértést jelez.

A két asszony semmiképpen sem kivételes eset. Mindnyájan megvallhatjuk, hogy időnként szeretnénk, ha mindent egészen elölről újrakezdhetnénk - természetesen a már meglévő tapasztalataink birtokában!

De hiszen pontosan megtehetjük ezt! Egyszer már komolyan végig kellene gondolnunk, hogyan lehet "újrakezdeni". Először is az kell hozzá, hogy elégedetlenek legyünk mostani állapotunkkal, mint Csilla és Mária. Másodszor el kell határoznunk, hogy ez a mai nap a legalkalmasabb erre az új kezdésre. Azután minden hibánkkal külön-külön kellene foglalkozunk. Óvakodjunk azonban attól, hogy elérhetetlen, tehát előbb-utóbb csüggedést okozó célokat tűzzünk ki magunk el. Senki sem képes arra, hogy egyik percről a másikra tökéletes legyen.

Nem járunk talán rossz úton, ha feljegyezzük fáradozásainkat és kis eredményeinket is.

Éberek és vidámak voltunk-e ma reggel, már az első csésze kávé előtt? Ha igen, tíz pont.

Nem szidtuk le nagyobbik lányunkat, amikor felébresztette a picit: további tíz pont.

Ahelyett, hogy a lányunknak dörgedelmes prédikációt tartottunk volna: "Te itt kényelmesen eszel, miközben én rohangálok utánad, és elrakom a te széthagyott holmijaidat!" - inkább bátorítsuk, valahogy így: "Segíthetek még valamiben, hogy nyugodtan megebédelhess, kedvesem?" - Ezért is jár néhány külön jópont.

 Nem jár azonban jópont azért, mert figyelmesen végighallgattad Tomit, aki napközben lelkendezve berohant, és elmesélte aznapi élményeit. Lelkesedéstől sugárzó arca már önmagában is elég jutalom Meg lelkes felkiáltása: "Anyu, te igazán odafigyelsz arra, amit mondok!' Az a tény, hogy végighallgatják, bizonyossá teszi őt abban, hogy nagyon sokat jelent az édesanyjának.

Azután eljön az este, s mivel egész napon át Istennel kapcsolatban voltunk, neki mondhatunk el mindent, ami aggasztott és bánatot, férjünket sem fogadjuk azzal, hogy egyszerre kiöntjük eléje az egész nap bajait. Ezzel ugyanis már sok estét tettünk tönkre.

Valószerűtlennek látszik mindez? Mindent egyszerre akarni - nos, ez természetesen valószerűtlen vágy. Ezért egymás után, esetenként, egy-egy kicsiny célt kell magunk elé tűznünk, és meg kell próbálnunk nem visszaesni ismét régi hibáinkba.

Ha ezekkel a célkitűzésekkel kezdjük újra az életünket, hamarosan megállapíthatjuk, hogy tulajdonképpen a Szentlélek gyümölcsét teremjük. Ki tudja? Talán néhány hét vagy hónap elteltével egész kosárra való lesz a szép sorban megérett gyümölcsökből - s mindezt az újrakezdésnek köszönhetjük!

52/8. AZ IGAZI ÉN

Dóra Fiatal Édesanyák Körének vezetője. Már többször elmondta az édesanyjának saját életéből az alábbiakat:

"Egy napon, amikor előadásra kértek fel az édesanyák egyik összejövetelén, ezt a témát választottam:

Különösen az örömmel foglalkoztam részletesebben. végül is az egész előadásom erre épült fel. Beszéltem a fényről, amely a szemünkben ragyog, ha engedjük, hogy a Szentlélek munkálkodjék bennünk. Az anyák elé festettem olyan ember képét, akik szomorúan merednek maguk elé, mert nincs belső örömük, amely visszatükröződnek az arcukon, és elmondtam, hogy milyen rossz bizonyságtevői ezek Isten mindenhatóságának és szeretetének.

Nos, az előadás bumerángként visszaütött. Előadás után elmentem az édesanyákkal egy étterembe, egy kis uzsonnára. Amikor egy pincérnő felvette a rendelésünket, hozzám hajolt és súgva mondta: "Önnek azonnal hozok egy csésze teát. Olyan letörtnek látszik." ÉN! Olyan letört? S mindez ráadásul az örömről szóló egyórás előadásom után!"

Tréfás, nem igaz? És Dóra koránt sincs egyedül ezzel a problémával. Az ember mond valamit, és másképpen cselekszik.

Természetesen nem könnyű vidámnak és nyugodtnak maradni, amikor ezer elintéznivaló vár ránk. Mondjuk ugyan gyermekeinknek, hogy kicsiny és nagy problémáikkal egyaránt az Úr Jézushoz  fordulhatnak. De milyen gyakran hozzuk őket zavarba a tulajdon problémáink és nehézségeink miatt hiányzó lelki nyugalmukkal! Gyermekeink is felismerik már, hogy mi magunk akarunk mindent megoldani, ahelyett, hogy bíznánk az Úrban, aki majd gondoskodik rólunk.

Dóra történetének azonban volt utójátéka is. Hadd mondja el ő maga!

"Nyomasztó hőség volt aznap. Az emberek kedvetlenül vonszolták magukat a nagy élelmiszer áruházban. Egyszer csak találkoztam a szomszédnőmmel, s miután néhány panaszos mondatot mondott az időjárásról, így folytatta: "Maga olyan felszabadultnak és vidámnak látszik, mintha semmit nem érezne a hőségből. Úgy néz ki, m int akinek nagy belső békessége van."

Ne engedjük, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, mint Dóra az étteremben. De milyen jó, ha valami hasonlót tapasztalunk meg, mint amit ugyanő az élelmiszer áruházban. Így tehetünk azután bizonyságot Isten kegyelméről és jóságáról.

52/7. HOGYAN ÁLLUNK A TEKINTÉLLYEL?

Sok édesanya még a szülői mindenhatóság korszakában nőtt fel. Szemükben a szülők egyszerűen hiba nélkül valók voltak. Hogyan is tehetett vagy mondhatott valaha apa vagy anya olyat, ami nem helyes?

Ma már a legtöbb családban a szülők és gyermekek közti kapcsolat sokkal reálisabb és nyíltabb. És ez jobban megfelel a Biblia tanításának is. A nemzedékek közötti viszony így szívélyesebb és természetesebb.

Gondolkozzunk el ezen néhány percig. Nevezzük a példánkban szereplő két édesanyát egyszerűen Aratónénak és Hegyinének. Éppen beszélgetnek.

Aratóné (Hegyinéhez a szomszédasszonyához): Gondolkozott már azon, hogy milyen kárt okoz, ha fia előtt nemcsak elismeri, hogy hibát követett el, hanem még bocsánatot is kér tőle?

Hegyiné: Mit akar azzal mondani, hogy kárt okoz?

Aratóné: Nem fél attól, hogy elveszti a gyermek bizalmát, úgy értem, hogy nem lesz többé tekintélye előtt?

Hegyiné (csodálkozva): Nem értem, mire gondol. Úgy érti, hogy azért, mert azt mondom: Sajnálom fiam, bocsáss meg! ezzel kárt okozok Péterben? Nem, ezt nem hiszem.

Aratóné: Nos, mi úgy neveltük gyermekeinket, hogy azok felnézzenek ránk. De hogy tehetnénk ezt akkor, ha megmutatnánk nekik, hogy nekünk is ugyanolyan hibáink vannak, mint nekik?

Hegyiné: De hát ezzel eltakarják a gyerekek szeme elő a nyilvánvaló igazságot! A gyermekek nagyon hamar felfedezik, hogy mi is követünk el hibákat. Én megpróbáltam becsületes lenni gyermekeikkel szemben. Péter és Sárika is gyakran hallhatják tőle, hogy "bocsáss meg kérlek" - ha valamit nem jól csináltam. De még soha nem tapasztaltam, hogy emiatt kevésbé tisztelnének, vagy nem bíznának bennem.

A két asszony egy ideig gondolataiba mélyed. Azután Hegyiné lassan folytatja:

Az a tiszteletre méltó személy, akit mindig újra fiam és leányom szeme elé állítok, aki egyedül hibátlan, az Jézus Krisztus. Gyermekeim is tudják, hogy imádkozni szoktam az Úrhoz bűneim bocsánatáért. Higgye el nekem, biztos, hogy nincsenek téves képzeteik az én tévedhetetlenségem felől. De imádkozom azért, hogy mint jó édesanya, segíthessek nekik azt megtanulni, hogy Istentől kérjenek bocsánatot, s hogy ők is mondhatják Neki: Bocsáss meg Uram!

Aratóné: Ez természetesen más megvilágításba helyezi az egész dolgot. Én is azt szeretném ugyanis, ha gyermekeim ezt tennék! (Egy pillanatnyi habozás után): Nem gondolja, hogy nevelési kérdésekben esetleg nem a megfelelő könyvekből tájékozódtam?

Hegyiné: Talán. Én a legjobb tanácsokat a Bibliában találtam. Ennek ezen kívül még az is az előnye, hogy nem változtatja meg minden második, harmadik évben az álláspontját.

Hálás anyaság

Nyári szünet van. Még mindig. A gyerekeim még alszanak - amikor ezeket a sorokat írom -  (Katát kivéve, aki mindig korán kel), de azért csendben jól elvan az egyik szobában.
Reggelenként megiszom a teámat, és Facebookozok :), mert szeretem. Tudom, hogy minden ezzel van tele, hogy milyen káros, meg függőség, meg mit tudom én, és lehet, hogy igazuk van, de 10 éve vagyok itthon, és az infoim nagy részét onnan szedem össze. Ez nem tudom, hogy jó vagy rossz-e, de én akkor is szeretem.
Ma reggel ezt találtam:

Sokszor olvastam panaszkodó anyákat, akik nem tudnak mit kezdeni a gyerekeikkel és már július 16-án azon aggódnak, hogy mi lesz velük? Én ezt akkor sem értettem, és most sem.

A gyerekek az enyémek, és nem a pedagógusoké! Ők azért vannak, hogy tanítsák őket, én meg azért, hogy velük legyek. Az egyik anya azért aggódott, hogy fogja majd hasznossá tenni az gyerekek idejét. (És most nem azokról a szülőkről beszélek, akik dolgoznak, hanem azokról, akik nem.)

Én speciel nem tartozom azok közé az anyák közé, akik számolják azt, hogy mikor kezdődik az iskola.

Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én minden reggel, amikor felébredek, hálás vagyok azért, hogy ANYA lehetek. Még akkor is, ha minden reggel, délben és este csatát vívok a gyerekeimmel. Minden nap mindenkinek rengeteg problémája van, és igen, nem viselkednek jól és helyesen, néha utálják egymást és beszólogatnak, és igen, ki kell nekik találni dolgokat, hogy ne unatkozzanak. De mi van, ha unatkoznak? Én szoktam hagyni. És szoktam azt is hagyni, hogy telefonon vagy Tableten játszanak vagy mesét nézzenek. Persze mindig hallom és tudom, hogy mit. 

Minden nap, amikor elmennek lefeküdni, elmondom nekik, hogy szeretem őket, pedig sokszor vitáznunk kell, mert nem akarják, főleg Kata, aki sohasem álmos és egyébként is...

Minden nap korán kelek. És minden nap hálás vagyok azért, hogy hallhatom a szuszogásukat, nézhetem, ahogy vicces, kitekert pozícióban alszanak. Hihetetlen helyzetekre képesek.

És minden ellenére azt érzem és úgy gondolom, hogy én vagyok a legboldogabb anya a Föld nevű bolygón. Mert anyának lenni egy hatalmas áldás.

 Azt is tudjuk mindannyian, hogy az anyaság nem mindig könnyű. 

Nekem sem az, aki későn lettem anya, pedig bölcsebbnek gondolná magát az ember, de nem így van. :( Nem számít, hogy fiatalon vagy "idősebben" szül valaki, hiszen mindenképpen küzdelem. Sok barátnőm fiatalon ment férjhez, és nekik már huszonéves gyerekeik vannak, sőt van olyan osztálytársaim is, aki már nagymama. Ez nekem furcsa, de az én helyzetem más, abban kell helytállnom. 

Minden nap, amikor felébredek, hálás vagyok Istennek a gyerekeimért. Hálás, hogy mindannyian egészségesek, és élnek, és még nem történt semmi komoly dolog velük. Én hálás vagyok Istennek azért is, mert bár vártam, de megtaláltam azt, akit az én lelkem szeret, és akinek tudtam, hogy gyerekeket szeretnék szülni. Hálás vagyok azért, hogy jó döntéseket hoztam, mert a fiatalkorom nem szólt a felelőtlen bulizásról, ivászatról, szexről, nem kellett attól félnem, hogy megbánok valamit. 

Emlékszem egy kislányra, aki azóta már felnőtt nő. Kb. 20 éve történt, amikor az egyik iskolába dolgoztam, és ő hatodikos volt. És bizony teherbe esett. A főnököm, aki keresztény volt, és tudta, hogy én is az vagyok, megkért, hogy beszélgessek vele. Volt olyan, aki azt mondta, hogy el kell vetetnie a gyereket, mások azt mondták, hogy meg kell tartania. Erős nyomás alá helyezték őt, és én meg ott álltam, és azon gondolkodtam, hogy mit is mondjak neki. 

Beszélgettem vele, és megkérdeztem, hogy miért feküdt le azzal a fiúval. (Egy diszkóban volt, valahol egy eldugott helyen.) Annyit még tudni kell, hogy a kislány nagyon nehéz körülmények között élt. 6-an voltak testvérek, és a szülei ittak, szinte minden pénzük erre ment rá. Az ikrek napköziseim voltam, a legnagyobb fiút pedig külön tanítottam, mert tanulási nehézséggel küzdött. Nagyon bírtam őket egyébként, de a szüleikre nagyon haragudtam. Azt mondta nekem a kislány ebben a beszélgetésben: "Andi néni, azt mondta nekem, hogy szeret! Még soha senki nem mondta nekem ezt."

A kislány úgy döntött, hogy megtartja a gyereket. 

Én megértettem, mert legalább adódott volna neki lehetőség, hogy szeressen valakit valahogy máshogy, mint ahogy őt szerették a szülei. De közben meg hatodikos volt!

A tantestületben mindenki mondta neki, hogy vetesse el, de ő határozottan azt mondta, hogy nem teszi meg. Aztán mindenki mondta nekem, hogy én beszéljem rá, hogy tegye meg. Mondtam, hogy ez nem az én dolgom. 

Aztán a keresztény főnökömmel imádkoztunk ezért a kislányért. Nem volt más választásunk és nem volt jó döntés ebben a helyzetben. A kislány határozott volt.

Emlékszem, hogy gyűjtöttünk ruhákat, mert még egy rendes bugyija sem volt szegénynek. 

Aztán úgy alakult, hogy a kislány elvetélt. 

Azóta sok év telt el. Láttam a Facebookon, és boldog anya.

Ezt csak azért mondtam el, mert mindenkinek más az életútja, és nem tudhatjuk, hogy kivel mi történik. Ezért sem tartom helyesnek, amikor valaki kormányszinten akarja parancsba adni, hogy gyerekeket kell szülni, mert nem tudhatja, hogy kinek lehet vagy nem lehet, akar-e vagy sem. Vannak olyan ismerőseim, akik kimondottan nem szeretnének szülni, mert nem szeretik a gyerekeket. Az ne is szüljön!

Hiszen, amikor egy gyermek születik, akkor sohasem tudhatod, hogy mi lesz majd később. Hogy mit hoz a jövő. Én csak azt tudtam, hogy boldog akarok lenni és jó döntést hozni. És sohasem bántam meg, főleg, mert Férjet megismertem, hogy vártam. Még az sem biztos, hogy jót tett volna nekem, ha korábban ismerem meg őt. Mert akkor lehetnének már nekem is 20 éves gyerekeim, de jó ez így! 

Ráadásul az én bátyáim teljesen más elveket vallottak, mint én. Szerintem nem helyeset. Szerintük meg én nem. :)

Mostanában ez az utolsó közös kép róluk. Külön-külön szoktam őket fotózni. :) Hát nem lehetek a világ legboldogabb anyukája? És Te nem lehetsz az, miközben a gyerekeidet nézed? DEHOGYNEM!

Három csodaklassz gyerekem van. Jó lett volna még több, de így döntöttünk és így alakult. Sokan mondják, hogy 3 gyerekkel milyen nehéz már. Szerintem nem nehezebb, mint néha eggyel. Küzdünk, mert erről szól a közös élet. Szeretem őket, és oda vagyok értünk. Tanulom a türelmet mellettünk, ami nekem a legnehezebb. Soha nem kiabáltam életem során. A 12 év tanítás alatt sem. Azt nem mondom, hogy nem emeltem meg a hangom, de kiabálni hangosan nem kellett. Nos, a gyerekeimmel kell és kellett. Nem akarok, de megtörténik. :(

A gyerekeim segítettek ahhoz, hogy az az ember legyek, aki ma vagyok, és hálás is vagyok érte Istennek, hogy az anyukájuk lehetek!

52/6. TÉTLENÜL NÉZNI?

Azt hiszem, egyetértesz velem abban, hogy gyermekeink legfontosabb élettapasztalataikat az egészen közönséges hétköznapok során szerzik. A tízéves Feri pl. bizonyos életbölcsességet ismert meg, amikor a hét végén egyik osztálytársa náluk alhatott.

Amikor Feri édesanyja vasárnap reggel be akarta vetni a vendéggyerekek ágyát, párnája alatt "ponyva"-füzetet talált. A fiú tudta, hogy a füzetet megtalálták. Mit tettünk volna mi hasonló helyzetben?

Tibor, a barát nem keresztény családban él. Viselkedését tehát nem lehet azzal a mértékkel mérni, mint a keresztény családban felnövő gyermekekét.

Népszerű gyermek lélektani füzeteink azt mondják: "tudomásul venni, és megint tudomásul venni": Azt jelenti ez, hogy hunyjunk szemet és tűrjük tétlenül, hogy a gyermekeink ilyen füzetek káros hatásának legyenek kitéve?

Vagy lehet mást is tenni? Az egyik lehetőség, amit tehetünk, az, hogy nem csinálunk nagy esetet belőle, csupán megmagyarázzuk a fiunknak vagy lányunknak, hogy ez a könyv (vagy valamilyen más dolog) miért nem válik hasznára a keresztény embernek. Egy másik megoldás az lehetne, hogy a fiúval négyszemközt beszélgetünk a dologról, és biztosítjuk, hogy mindenkor szívesen látott vendég a házunknál a jövőben is. Utána azonban (rögtön) egészen nyíltan megmondjuk neki azt is, hogy miért utasítjuk vissza az ilyen szennyirodalmat. Ezzel az illető vendégfiú javát tartjuk szem előtt, és nem a saját gyermekünk "fertőződésétől" való félelem vezérli cselekedetünket.

Ezt tette Feri édesanyja is ebben az esetben. De hadd mondja el saját szavaival ő maga.

"Amíg a dolgot megmagyaráztam, Tibor figyelmesen hallgatott. Kezemet bizalmasan szeretettel a vállára tettem. - Azután hirtelen saját elhatározásából felkapta a füzetet és a papírkosárba dobta. Szívesen látott vendég lett a házunkban. Ha teheti, boldogan jön velünk az istentiszteletre vagy a vasárnapi iskolába is. Nagyszerű kapcsolat alakult ki köztünk."

Íme egy szerencsés eset. Ez a fiú nem szerzett rossz tapasztalatokat, mert nem kioktató és gőgös keresztényekkel került kapcsolatba.

Emellett ne feledjük: ebből az esetből Feri is sokat tanult. Édesanyját a lehető legjobb fényben látta. Megtanulta tőle, hogyan kell a nem keresztényekkel szemben is következetesen keresztény módon viselkedni. Megtanulta azt is, hogy noha anyja kétséget kizáróan teljes mértékben elutasította a ponyvafüzetet, ezt a magatartását nem vitte át Tiborra. Olyan lecke ez, amelyre Urunk maga tanított bennünket. Ő ugyan gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst.

52/5. A GYEREK OLYAN TEHETSÉGES

Talán ismersz ilyen családot te is: a kisebbik lány valamelyik művészeti ágban rendkívüli képességekkel tűnik ki. Ennek következtében természetesen kivételes bánásmódban részesül és elkényeztetik.

"A húgod éppen fest (vagy rajzol)" - mondja az anya, miközben fiát alaposan megterheli házimunkával.

Az ilyen anya kérkedik lánya tehetségével, ugyanakkor észre sem veszi fiának más irányú képességeit, pl.  a modellépítést, vagy az idősebbik lánya tehetségét a teasütemények készítésében.

Nem ritkán rendkívüli zenei érzéke szigeteli el a gyermeket a család többi tagjától. Naponta órák hosszat gyakorol, míg testvérei a mindennapos házimunkát végzik.

Az ilyen igazságtalan bánásmódnak rendszerint kétféle következménye van:

Először: a tehetséges gyereket arra nevelik, hogy többre értékelje magát, mint ahogy az neki hasznos lenne. Könnyen önelégültté válik, és le fog nézni másokat. Az ilyen gyermeknek meg kell tanulnia, hogy mindegyikünknek annyi a tehetsége, amennyit Istentől kaptunk az Ő jógásából.

Másodszor: az ilyen magatartás következtében a kiváló tehetséggel meg nem áldott gyermekek lassanként közömbössé válnak, és cinikussá lesznek mindenfajta képességükkel kapcsolatban.

De mit tegyek? Gyermekem olyan tehetséges, oly rendkívüli alkotó képességgel rendelkezik. - mondja sok anya.

Természetesen az édesanyának minden lehetséges módon segítenie  kell gyermek tehetségének továbbfejlesztését, másfelől azonban észre kell vennie többi gyermekének másféle teljesítményeit is, pl. fiának azt a szeretetteljes odaadását, amellyel egy kis veréb tört lábát sínbe teszi, vagy a mezei virágcsokrot, amelyet másik lánya nagy gonddal rendez el egy vázában az ebédlőasztalon (még ha a csokor nagy része fűből is van).

Dicsérje meg minden gyermekét minden teljesítményét, a házi feladat elkészítésétől kezdve mindazt, ami a gyermeknek sok munkájába, igyekezetébe kerül és énjének egy részét képezi.

Ha az anya bátorítja és dicséri gyermekét, akkor az megmutat neki valamilyen maga készítette dolgot, ezzel megtanítja helyesen értékelni önmagát.

52/4. VÉDŐFAL A ROSSZKEDV ELLEN

Az anyák nem engedhetik meg maguknak, hogy szeszélyesek legyenek.

"Miért nem?" - kérdezheted talán. Más emberek lehetnek rosszkedvűek?"

Bizony, nem minden nap ébredünk ugyanolyan vidáman. Ma például ilyen nap van. Apa már tudja ezt, mielőtt leül reggelizni, ezért gondosan mérlegel minden szót, nehogy még inkább rontsa a hangulatot.

Nem így Jancsi. Érzi a feszültséget, és egyszerre kiböki: "Anyunak megint rossz napja van!" S mivel tapasztalatból tudja, hogy ez semmi jót sem jelent, súgva figyelmezteti húgát: "Szedd össze magad és vigyázz!"

A reggeli gyászos hangulatban folyik, noha anya - ellentétben sok asszonnyal - különlegesen jó reggelit akart az asztalra varázsolni. A család tagjai egymás után igyekeznek eltűnni, amilyen gyorsan csak lehet.

Az anya pedig - miután magára maradt - önmagával perlekedik. "Ezek az én hangulataim" - mondja megvetően magának, és gondolatban még egyszer végigéli a reggelit.

"Ezek a hangulatok megfosztottak az egész nap vidám, oldott kezdetétől kedveseim társaságában. Nem volt sem bizalmas csevegés az asztalnál, sem szeretetteljes búcsúzkodás. Azt hiszem, hogy egyáltalán nem engedhetem meg magamnak az efféle szeszélyes viselkedést."

Ebben igaza van, bizonyára mindannyian egy véleményen vagyunk vele. A rosszkedv meg nem engedhető luxus a keresztény ember számára. (Ezzel a mondattal vitába szállnék, de most nem teszem.) De hogyan szabadulhatunk tőle?

Mivel a bizonyságtétel hasznos, hadd mondjak el egy példát a magam életéből. Azon a bizonyos napon pontosan tudtam, hogy rendkívül rossz kedvem van, de a Szentlélek végül is rávett, hogy még a szobámban térdre essek, és kérjem az Urat, segítsen rosszkedvemet legyőzni. Csak röviden imádkoztam, de ahogy felkeltem a térdemről, a leszakítós naptáron ezt a mondatot pillantottam meg: "Amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek... ezekről gondolkodjatok." (Filippi 4,8)

Ezekről gondolkodjatok. Mivel hangulataink egyenesen gondolatainkból fakadnak, és azok befolyásolják őket, falat építhetünk rosszkedvünkkel szemben, ha megszívleljük ezt az igeverset.

Megengedhetünk-e magunknak hangulatokat? Igen! De mindig csak jó hangulatot!

52/3. A SZERETET MINDENT REMÉL

Amikor a gyerekeink házi feladatukat csinálják, vagy segítenek a házi munkában, mindig a legtökéletesebb teljesítményt várjuk-e tőlük? Vagy elfogadjuk őket olyannak, amilyenek?

Vermesné egy nap megállt a nyolcéves Karcsi fia szobájának ajtaja előtt. A következőket hallotta: "Nyugodtan megtehetem, hiszen úgyis feltételezi rólam. Úgyis mindig csak szemrehányást kapok. Hiszen ismered anyát!"

Azt már nem sikerült kiderítenie, miről beszélt a két fiú, mert akkor el kellett volna árulnia, hogy kihallgatta a beszélgetés egy részét. A szavak mögött rejlő igazság azonban szíven találta. Valóban igaza van Karcsinak? Magatartásának ő maga volna az oka? Ahogy gondolkodott, egy mondat jutott az eszébe, amelyet egyszer valahol olvasott. "A gyanúsítgatások és a feltételezések végül is azt eredményezik, hogy a gyanúsított el is követi azt, amivel gyanúsítják."

Ettől a naptól kezdve jobban figyelt megjegyzéseire. Megszűntek az efféle sértő mondatok: "Megint későn jöttél - mint mindig." vagy "Gondolom, s szobádat megint rendetlenül hagytad." vagy "Már egy órája lemezeket hallgatsz, pedig biztosan a leckédet még félig sem csináltad meg."

Lassanként egészen más lelkület lett úrrá benne az Úr Jézus segítségével. Olyan, amely "mindent remél", és legyőzi a rossz előítéleteket. Ez az új magatartás nemsokára mindkét fiúnál visszhangra talált. Új, nyílt hang lett úrra a szülők és a gyerekek között. Most értette meg csak igazán mélyen az édesanya, mennyire fontos a gyermekek számára az előzetes bizalom és elismerés.

Az igazi szeretet jele az ilyen magatartás. A szeretet "mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr". (I. Korinthus 13,7) Reméli, hogy fia vagy leánya a helyes dolgot fogja tenni, és imádkozik is azért.

A gyermekeknek rendkívül fejlett az igazságérzete. Kérdezzünk csak meg egyszer egy átlag tizenévest: "Szerinted mi  probléma közted és szüleid között?" Sokan felelik majd: "Nem bíznak bennem. Szinte mindig a rosszat feltételezik rólam." És sokszor mérges vállrándítással a tizenéves is ugyanazt mondja, amit Karcsi: "Nyugodtan megtehetem, hiszen úgyis ezt feltételezik rólam."


Ezzel szemben, ha bízunk a gyermekben, sajátos képességek fejlődnek ki benne. Azon igyekeszik majd, hogy mindenkiben csak a legjobbat tegye, ha bizonyos abban, hogy csak a legjobbat várják tőle.
Gyermekeink tudjanak arról, hogy imádkozunk értük. De sokkal nagyobb lesz imádságaink hatása, ha ugyanakkor gyermekeink iránt az a szeretet van a szívünkben, amely "mindent remél". Boldog az a gyermek, aki - bár nem töltötte be anyja várakozásait - mégsem fogadnak ilyen szavakkal: "Csak hármas? De hiszen tudhattam volna!"

Annak az anyának, aki ezt teszi, sürgősen szüksége van arra az Egyetlenegyre, aki tőlünk mindent remél.

52/2. VESZÉLYES ÁLMODOZÁSOK

Bizonyára hallottad már, amikor egy édesanya a jövőről álmodozik. Ilyesmiket mond:
"Ha majd a ikrek egyszer nagyok lesznek..."
"Alig várom, hogy Miki végre óvodába kerüljön..."
"Ha arra gondolok, mennyi időm lesz majd, ha már a gyerekek mind iskolába járnak!"

Az érzékeny gyereket az ilyen szavak mélyen megsebezhetik, bár akik mondták, többnyire meg sem gondolták, mit mondanak. Kati a pajtásaival anyja közelében játszott, amikor megütötte a fület ez a megjegyzés: "Ha majd Kati végre már egész nap nem lesz itthon..."

Amikor egy fél óra múlva a mamák haza akrtak indulni vacsorázni, Kati nem volt sehol.
"Egész idő alatt velünk játszott" - próbálta egyik játszópajtása megnyugtatni az aggódó anyát.
Átkutatták az egész játszóteret, de hiába. Az izgatott anya pokoli félelmet állt ki szeretett kislánya miatt. Szerencsére Kati nem jutott el messzire kicsiny lábacskáin. Egy aggodalommal teli óra elteltével a boldog anya ismét karjai közé szoríthatta őt.

"Miért szöktél meg? Hová akartál menni?"
"Mama - sírta a gyermek -, hallottam, amit mondtál, és azt gondoltam, hogy nem kellek már többé neked."

Elképzelhetjük, mit érzett ez az anya abban a pillanatban.

Ez az eset nem általános, de valóban így történt meg. A gyermek a maga módján értelmezte anyja szavait, aki hangosan ábrándozott a távoli jövőről.

A példa azt is mutatja, hogy a mában kellene örömöt találnunk. Ha várjuk is az időt, ami talán könnyebbséget hoz a számunkra, akkor sem kellene sóhajtoznunk mostani életünk, gyermekeink vagy férjünk miatt, amikor lefoglalják időnket és igénybe veszik erőnket.

"Elég minden napnak a maga baja (és öröme)" (Máté 6,34)

A jelennel élni tudni,azt jelenti, hogy Isten ajándékainak ma tudok örülni. ez a belső beállítottság gyermekeinknek is példa lesz, egész életünkre nézve pedig nagy nyereség.

És egy kis könyvajánló a végére:

Kedves ismerősöd, Tűrhető Lajos, akinek viselt dolgairól Nagy Katalin előző könyvében olvashattál, elhatározza, hogy világgá megy. Megtudja ugyanis: nagymamája szívesen elcserélné őt egy jobb gyerekért. Lajosunk elindul, de útközben eszébe jut, hogy előbb összehív egy lakógyűlést. Ezután halaszthatatlan dolga akad a nyugdíjasok házibulijának és a házi óvodának megszervezésében, s mire mindennek vége van, ő lesz a ház hőse, s a világgá menést is elhalasztja.

Eredeti megjelenés éve: 1982

52/1. ANYU OTTHON VAN!

Ezen a helyen szeretnék először köszönetet mondani saját anyámnak. A "gyermeklélektan" szó egészen biztosan nem tartozott bele egyébként nagyon gazdag szókincsébe. Ennek ellenére különleges tapintattal rendelkezett, és szeretetteljes gondoskodása mélyen belevésődött gyermekélményeim emlékei közé. Felejthetetlen emlék maradt pl. egyik hazaérkezésem az iskolából.

Lobogott a láng a nagy tűzhelyen, és egy tepsiből vajjal megkent, frissen sült ostya illata szállt felém. Könyveimet az asztalra dobtam.

Vajon csak az aranybarnán ragyogóostyák tettek annyira boldoggá? Nem, sokkal többről van szó! Csodálatos megtapasztalás volt, hogy olyan édesanyám van, aki otthon várja gyermekeit, olyan édesanyám,  akinek még frissen elmondhattuk élményeinket. Igen, abban az időben napjaink tele voltak élményekkel. És édesanyánk mindig figyelmesen végighallgatott bennünket, amikor hozzá mentünk. 

Anyánk időt szakított arra, hogy sok énekre tanítson meg bennünket. Velünk együtt énekelt, amíg meg nem ismertük szülőföldünk csodálatos régi dalait. Megtanított a régi hívő énekekre, korálokra, amelyek évekkel később, amikor kereszténnyé lettem, drága kincset jelentettek a számomra. Ma is éneklem még ezeket az énekeket.

De gondolunk csak arra a sok szánni való gyerekre a mai családokban. Szegények, noha dúskálnak a legújabb és legszebb játékokban és ruhákban, szegények, mert nincs otthon az édesanyjuk, és nincs ideje a számukra.

Ugye ismerjük őket? Ezeket az iskolából lassan, őgyelegve hazafelé botlatozó gyerekeket? Miért is sietnének?

Egy kis második osztályos guggol alig néhány méterre házuk küszöbétől a járdán, és szeretettel cirógat egy doromboló cicát. Amit a szomszéd kisfiúnak mond, arról köteteket lehetne írni: "Nálunk senki sincs otthon, és ez a kiscica szeret engem."

kép: Vladimir Zotov

Ha ebből a kis jelenetből a gyermeknek azt a vágyát hallod kicsendülni, hogy olyan édesanyát szeretne, "aki otthon van, akihez minden dologgal oda lehet menni", akkor helyesen értetted azt, amit mondott.

Túlságosan is hamar eljön az az idő, amikor nem lesznek többé körülöttünk a kisgyermekek. Akkor majd újra lesz időnk más dolgokra, azonban véglegesen elmúlt annak az ideje, hogy kisgyermekeinkkel foglalkozzunk. Nagyon találó megjegyzést hallottam nemrég erről: "Sajnos, a gyermekkor filmjét nem lehet másodszor lejátszani."

Gyermekkori élményeim, amelyek még mi a is megmelegítik a szívemet, és amelyeket akkor bizonyára oly természetesnek vettem, anyámtól sok áldozatot követeltek. A szép emlékek ára mindig idő, önzetlenség és megértés. Értéküket azonban akkor is megőrzik, amikor minden egyéb már a szemétbe került, amit gyermekeinknek adhattunk.

Gondolj csak arra, milyen nagy öröm lesz majd, ha felnőtt gyermekeinktől halljuk: "Anyu, mindig olyan szép volt az, hogy amikor az iskolából hazajöttünk, te otthon voltál." Egy már felnőtt leány emlegette édesanyjának: "Először mindig benéztem a konyhaablakon, és örültem, ha vasalni láttalak." 

Vasalás és vajas ostyák - mindkettő ugyanazt mondja: ÉDESANYÁNK OTTHON VAN.

Előszó

Micsoda nagyszerű idő! Egyszerűen túl szép ahhoz - gondolja Kissné -, hogy a gyerekek a szobában maradjanak a négy fal közé zárva. Kiküldi tehát mindkét kislányát az udvarra játszani. Marika gondosan megágyazott babájának a babakocsiban, és sétálni viszi. Gabi mellette ballag, és arra vár, hogy ő is megkaphassa a babakocsit a babájának, ugyanis az ő kocsijáról leesett az egyik kerék.

Gabi bár egy ideig, azután egyszerre türelmetlen lesz. Keményen szól rá kishúgára, hogy adja oda már végre neki a babakocsit.
- De ez az én kocsim! - védekezik Marika. - Éppen most aludt el a babám. Most nem ébreszthetem fel!
Gabi dühös lesz. Kirántja Marika babáját a kocsiból, és a magáét teszi a helyére. Marika hangosan kiabálni kezd. Csak ezzel a fegyverrel tud nővére ellen védekezni.
Az anya kirohan a házból és kérdi mi történt. Marika ordítva követeli vissza a babakocsiját.

Ilyen és ehhez hasonló helyzetekkel az édesanyáknak naponta meg kell birkózniok. Ez a könyv nem akar nagyszerű elméleteket közölni arról, hogy mit tegyenek, és mit ne tegyenek az édesanyák. Egyszerű, hétköznapi esetekkel kapcsolatban akarja megmutatni, hogyan boldogulhatnak jobban az édesanyák a "nehéz helyzetek"-ben gyermekeikkel. A szerző nagyszerűen ért annak a bemutatásához, hogy a gyermekekkel felmerülő valamennyi probléma akkor oldódik meg, amikor az anya lelki magatartásából kiindulva dönt. Eközben csodálatos az, hogy Jézus Krisztus minden pillanatban kész megbocsátani, ha téves döntéseinket előtte, és alkalmilag a gyermekeink előtt is megvalljuk.

Hogyan oldotta meg Kissné a problémáját?
Egy pillanatig tanácstalanul állt. Végül odalépett Gabihoz, és szeretetteljes hangon így szólt: - Miért nem vártad meg, míg Marika magától odaadja a babakosit? Hiszen te már az én nagylányom vagy! És édesapa ma este biztosan meg fogja javítani a te kocsidat is!

Talán nincs sok lehetőség arra - kedves olvasó -, hogy problémáidat hasonló korú édesanyákkal megbeszéld. Talán bizonytalan vagy, hogy ebben vagy abban az esetben mit kell tenni. Ennek a könyvecskének az ötvenkét fejezete segítségedre szeretne lenni ebben, és új gondolatokat akar ébreszteni benned!

Kalandra fel! # 4.

2008. január 21.
A házat, amikor megvettük, átalakítottuk kicsit. Két szobát kettévettünk, és csináltunk egy gyerekszobát és egy hálót nekünk. Már minden kész volt a babánk fogadására, de ágyunk még nem volt. Előtte való nap néztünk meg Férjjel egyet, de mivel még volt időnk a szülésig, gondoltuk, majd a héten visszamegyünk, és megvesszük.

2008. január 22.hajnal fél 2
Nehezen aludtam, forgolódtam, és arra ébredtem, hogy nagyon ki kell mennem a fürdőbe. Ahogy kiértem, abban a pillanatban el is ment a magzatvizem, és beindultak a fájások. Tudtuk, hogy menni kell. Férj nagyon kómás volt, nem is értette teljesen, hogy mi történik. Nagyon rövid idő alatt pakoltunk össze mindent, és indultunk el a 30 km-re lévő kórházba. Köd volt, hideg volt, ráadásul a 81-es út nem éppen a biztonságáról híres. Szegény, sietett, ahogy tudott, én meg mondtam neki, hogy "Nyomjad a gázt!"
Beértünk a kórházba, kb. fél óra az út. Valahogy bevonszoltam magam a liftbe, mert bár utálok liftezni, amikor csak lehet lépcsőzöm, de akkor úgy éreztem, hogy nem tudok egy lépést sem haladni. Férj hősiesen támogatott.

A szülészeten aztán becsengettünk, egy kedves nővér mondta, hogy menjek be, jön mindjárt valaki, és megvizsgál. Én mondtam, hogy ez már nagyon fáj, és valami jön, de mondták nekem, hogy ne aggódjak, előbb úgy is meg kell vizsgálni. Apuka pedig maradjon kint.
Ott álltam egy szál akármiben, és nagyon éreztem, hogy ez így nem jó. Mondogattam is, de csak azt mondták, hogy meg kell vizsgáljanak. Aztán az egyik nővérke mondta, hogy jó, akkor nézzük meg. A következő mondata az volt: Azonnal hívjatok egy orvost!
Majd kiment Férjhez és mondta: Apuka, 1 perce van, hogy átöltözzön!

És hajnal fél 3-kor már egy hatalmas csoda részese lettem:

Emlékszem, amikor a fekszem az ágyon, (gyorsan kijött, azóta is így éli az életét), és a kezemben tartom az elsőszülöttemet. Ott volt mellettem egy átlátszó kis gyerekágy, hogy majd abba kell betenni a babát, de én nem akartam elengedni, mert nagyon édes volt. Hihetetlen volt az a néhány nap, amit vele megéltem. Akkor éppen lezárták a kórházat, mert influenzajárvány volt, és nem jöhetett be senki. Én pedig csak néztem őt, és nagyon örültem neki.
Nagyon hálás voltam Istennek, hogy ilyen simán ment a szülés, mert ezt kevesen mondhatják el, hogy kb. 20 perc alatt kipottyantanak egy gyerekeket.
Elrendezgettem a kis dolgaimat, elég hamar mászkáltam már, még példálóztak is velem a nővérkék, de volt a szobában olyan, akinek nagy fájdalmai voltak. (Egy császár után tudom, hogy létezik ilyen.) Néztem, és nagyon boldog voltam, hogy részese lehetek az anyaságnak.

Azóta eltelt 10 év. Sok minden változott, de az, hogy nagyon szeretem őt, az nem. Még akkor sem, ha hatalmas csatáin vannak, vívjuk a mindennapi kemény harcainkat, mert most nagyon nehéz vele. Egyszerűen most úgy érzem, hogy nehéz anyának lenni. Hogy olyan csatákat vívok, aminek nincs értelme, és látszata, és egyébként is. Mégis szeretem. Úgy ahogy van.

10 évvel ezelőtt nem, de most, amikor írom ezeket a sorokat eszembe jutott egy másik születés.
Kb. 2000 évvel ezelőtt történt egy istállóban. Meg az asszony, akinek nem voltak olyan körülményei, mint nekünk, a biztos, tiszta szoba, ágy, kórház, hanem csak ami jutott. Állatok között, nehézségekben. Nem volt neki popsitörlője, eldobható pelenkája, nem volt neki popsikenőcse, 10 body, amiből feliratot választhat. Volt neki egy szénával teli jászol, néhány ruhadarab, amibe bepólyálta a babáját.

Elég nehezen viselem a rossz körülményeket, sajnos eléggé elkapattak engem a szüleim. Nem szoktam meg a nehézségeket, és most is nehezen viselem őket. De át tudom érezni, ha valakinek nehéz helyzete van, küzdelmei.
De azon gondolkoztam, hogy nem volt, nem lett volna más, alternatív megoldás?
Persze, tudom, hogy a próféciáknak be kellett teljesülnie, de mégis, miért nem engedett be valaki egy szülő nőt a szobájába, miért nem engedtek át neki egy ágyat?
Miért mondjuk, hogy ma nem empatikusak az emberek? Régen sem voltak azok. Mindenki a saját dolgával törődik és törődött. Nem figyelünk a másikra. Semmilyen tekintetben.

Gondolkoztam a szülésemen, hogy mennyire hálás vagyok, hogy gyors volt, de mennyire rossz volt, hogy ott feküdtem kiterítve és mivel nem volt fogadott orvosom, nem néztek rám. Itt persze felvetődik számomra a kérdés Geréb Ágnessel kapcsolatban, hogy az mennyivel emberségesebb.
Mennyire szeret az ember csendes, magányában megküzdeni a fájdalmaival, ahol kettesben lehet a férjével, ahol nem bámulja egy csomó orvos, nővér, ápoló, orvostanhallgató...

Igen, egy istálló ember tökéletes hely. Védett, rejtett, békés. Csend van.
Ha valaki odaadja a szobáját, akkor valószínűleg tömeg lökdösi Józsefet, és mindenki elmondta volna, hogy szerinte mit kellene csinálnia. Amikor Jézus felsírt, nem zavart senkit, amikor éhes volt, enni adtak nekik. A maguk csendességében és szeretetük között.

Isten tudta, hogy mi lesz jó Máriának és Jézusnak. Tudta, hogy ez mégis kényelmes neki. Tudta, hogy békés lesz a szülés és az együttlét. Tényleg jó hely volt Betlehem.

Mária, József, Jézus és a csend. - Én rajzoltam. :)

Boltos

Szeretek bevásárolni. Szeretek boltba járni. Szívesen is megyek. 

Itt, nálunk van Lidl és Aldi is, (ebbe a kettőbe járok szívesen), s mert bár van Penny és Spar is, ezeket kevésbé szeretem. A Pennyt, mert sokáig kell várni, mire jön egy kasszás, és bár egy-két termékük olcsó, csak és kizárólag célirányosan megyek hozzájuk, ahogyan a Sparba is. A Spar meg drága, szerintem. A gyerekeim 1-2 dolgot onnan szeretnek, és és meg is veszem őket.

Ami tény, hogy néha megdöbbenek, hogy mi minden kerül a kocsikba. Az enyémbe is, de azért az emberek többsége furcsa dolgokat vásárol. Ezt leginkább karácsony táján látom, meg húsvétkor, meg amikor 1 napos ünnepek vannak. Mintha csak túlélésre játszanának, mindenki mindig telepakolja a kocsit. Én erre tudatosan próbálok figyelni. Hogy ilyenkor csakazértse!!!!

Nem néztem utána a statisztikának, de szerintem egy átlagos család minden hónapban több tízezer forintot biztos a boltokba hagy. És nagyon sok olyan dolgot veszünk, amire nincs szükségünk. Én most, hogy lomtalanítok (már egy ideje elég komolyan és keményen nyomom), látom, hogy sok olyan dolgunk van, amit vettünk, aztán nem használtuk. Azt gondoltuk, hogy majd jó lesz valamire, de nem így van...

Nem vagyok az a típusú vásárló sem, aki minden szórólapot átnéz, kigyűjti, hogy mi hol a legolcsóbb, és a nyakába veszi a várost, és bejár legalább 3-4 boltot. Szerintem a fáradtság meg a benzin (ha autóval van) többe kerül. Persze már megkaptam, hogy "akinek van pénze..." szoktam is mosolyogni, hiszen munkahelyem sincs, nemhogy fizetésem... de hagyjuk. 

A szórólapokat egyedül papírgyűjtésnél szeretem.

Próbálok tudatos vásárló lenni, de megmondom őszintén nem mindig sikerül. 

• De az viszont tény, hogy már szatyrokkal felpakolva indulok vásárolni, kevés zacskót hozok el. 
• Mivel a szokások embere vagyok, általában ugyanazokat a dolgokat vásárolom. Nehezen tudok változtatni, de persze szoktam. 
• Nekem az Aldi és a Lidl bejön. Az Aldiban sokkal több a vegás termék, oda azért megyek szívesen, a Lidl-be meg alapból. :)
• Általában havi egyszer csinálok egy nagy bevásárlást, ilyenkor leginkább Férjjel megyünk el, hiszen neki kell cipelnie a nehezebb dolgokat, mivel, ahogy már említettem nem működik jól a kezem, nem tudok vele rendesen fogni, erőkifejtésre sajnos eléggé alkalmatlan. :(
• Persze, ha valamit meg tudunk termelni magunknak, mert van kertünk, az mindig jobb és sokkal, de sokkal finomabb, mint amit a boltban adnak. Nekem sajnos a paradicsom gyengém, és bár tudom, hogy nem olyan ízű, meg tudom, hogy mindenféle kezelésen megy át, de szeretem és egy héten egyszer télen is muszáj ennem. Amikor szezonja van, minden nap! 
• Használom a boltok kedvezménykártyáit is, de nem igazán váltottam még be őket. Ahogy az Üvegtigrisben volt: "Majd mi gyűjtjük tovább, igaz Lalikám!" 
• Olyan ételeket, amiket meg tudok csinálni, nem veszek. Volt már, hogy kaptam ajándékba előre csomagolt sütis lapokat... hát... megmondom őszintén a tyúkok ették meg, mert inkább megsütöm őket. Mondjuk kiflit is tudok sütni, de azért néha-néha veszünk boltit is. Csak az íze miatt... :)
• Azokat a dolgokat, amelyek drágák, megpróbálom beszerezni olcsóbban. Például nem veszek a boltban teljes őrlésű lisztet, mert iszonyú drága. Ehelyett veszünk búzát egy zsákkal, és megőröljük a kis házi malmunkkal, amibe érdemes befektetni. Tényleg megéri, csak ajánlani tudom.

                                      

• A kenyeret általában én sütöm. Még akkor is, ha nincs időm kézzel csinálni, de ha a gépbe beteszem a hozzávalókat, az biztosan finom is lesz. Zsófia osztály kimondottan szereti és várja, hogy mikor küldöm. Havonta egyszer szoktam sütni az osztályának. 
• És megmondom őszintén, hogy Bioboltokba sem járok, mert azok a termékek, amelyeket szívesen fogyasztunk, iszonyú drágák. De persze, mivel a baráti társaságom többsége vega, és persze a gyülekezetünkbe járók többsége is az, megoldjuk ezt egymás (gyülekezeti szinten) között, olcsóbban. Jóval olcsóbban. Én már szóltam néhány Bioboltban, hogy iszonyú árakkal dolgoznak. Mondtam nekik, hogy a szóját majdnem fele annyiért szerzem be, mint amennyi náluk. És persze, hogy mindenki hűledezik, hogy milyen drága az egészséges és Vega életmód. Az hát, ha valaki ilyen boltokba megy! Persze, azért szoktam venni falafelt, meg fasírtporokat, meg ezt-azt, mert ezeket a gyerekeim szeretik, de azért már jó látni, hogy némelyik bolt is ráállt arra, hogy figyelnek a vegákra. Ez persze ritka, és számomra dicséretes. :)
• Nem tudom, hogy nálatok hogy van, de nálunk azért szokott maradék lenni. Sokszor jut eszembe a Kenyérszaporítás története, ahol a csoda után még összeszedtek 12 kosár maradékot is. Tudom, hogy Jézus a takarékosságra akar megtanítani minket, és ez a történet jól példázza. De mi sajnos hagyunk maradékot. És néha az élelmiszer is ottmarad a hűtőben, és megrohad. Bocsi, nincs mindig rá időm, hogy kitakarítsam. Én nem vagyok az a tökéletes anyuka! 

 

• Azt hiszem, hogy rá kellene szokni arra, hogy csak akkor kapnak desszertet, ha megettek mindent. Mondjuk ez nem is rossz ötlet! :)
• Mostanában rászoktam arra, hogy rendszeresen vezetem azt, hogy mikor, melyik nap mit főzök. Megnézem, hogy mi van itthon és persze megnézem, hogy mi az oviban a kaja, és aszerint főzök. 
• Ami sok nálunk, az a petpalack. Bár sok vizet iszunk, vannak kedvenc "iszikéink", ahogy mi hívjuk, és szívesen is fogyasztjuk. Például a Lidl-ben található citromos víz Férjjel az egyik kedvencünk. Tudom, hogy nem mindegyik egészséges, de azért ez belefér néha.

                                

• Minden vásárlás előtt listát írok. Általában tudom, hogy mi van itthon, de van, amikor tényleg elfelejtem és például van itthon 3 ketchup (a gyerekeknél örök kedvenc), de egy darab mustár sem... (csak egy példa). Ám az is tény, ha csak Férjet küldöm, ő mindig csak és kizárólag azt veszi meg, ami a listán van, én viszont még meglátok ezt-azt... :) Ezért mostanában igyekszem őt küldeni, de néha azért van kedvem boltba menni... :) :)
• Amit lehet dobozokban tartok, a tárolás miatt is. Ez lett az új hobbim. Szerintem az Aldiban én vásároltam fel az összes dobozt, pedig még kellene...
• Nagy áruházakba, mint Tesco meg Auchan nem igazán járok. Egy évben egyszer szoktunk, karácsony előtt elmenni ajándékokért.
• Vegák lévén, a húsok kimaradnak az életünkből. De megmondom őszintén, ha húsevő lennék, sem vásárolnék boltban. Valószínűleg tartanék állatokat (ahogy most is vannak tyúkjaink, de nekik megígértem, hogy végelgyengülésben fognak meghalni), de örülök, hogy nem vagyok húsevő. 
• Van kertünk, és termeltünk is benne. Régebben volt fagyasztóm, de nem használtuk ki. Amit más formában fel lehet dolgozni megtettük, de például a tökféléket nem szeretem fagyasztva, kivéve a főzeléknek valót, de mivel ez csak az én kedvencem, azt a pár száz forintot nem sajnálom rá. Amikor egy adott növényből sok van, sokat fogyasztunk belőle. Mondjuk mi figyelünk arra, hogy olyan dolgokat termesszünk, aminek van haszna. Ezért van nálunk mindig sok-sok paradicsom, paprika, bab, borsó, ilyesmi. Tavaly (de furcsa, pedig még csak 4 nap telt el) dinnyenagyhatalom voltunk, idén még többet ültetünk.
• Mivel a lekvárokért annyira nem rajong a család, évek óta nem raktam el, még mindig van régi. Csak Zsófi szereti, így azt is meg tudjuk venni. :)

                                   

• Még sok mindent lehetne írni ebben a témában, de ami a legfontosabb, és amit érdemes lenne megtartani. (Nem szoktam) - NE MENJ AZ ÜZLETBE ÉHEN. EGYÉL, MIELŐTT ELMÉSZ!
• Mindezek ellenére jó és TUDATOS vásárlást kívánok!!!