2012. december 24., hétfő

2012. december 19., szerda

Istenben bízok, nem félek!

Tegnap óta fekszem. :(
Elég nehezen viselem a helyzetet, mert egy mozgolódó, pakolgatós, szaladgálós alkat vagyok. De azt mondták pihenni kell... Már nagyon fáj a hátam a sok fekvéstől, és ha nem lenne nagy Őm ajándék-laptopja (hála anyósomnak), akkor végképp unatkoznék. Így legalább írhatok, javítgathatok a gyerekanyagokon. Reményeim szerint márciusban kettő is meg fog jelenni, egy az ovisoknak és egy a kisiskolásoknak. De majd értesítek mindenkit róla!

Szóval, visszatérve... fekszem...
És mindent nagy Őm csinál. Alapvetően egy nyugodt, és türelmes ember. Az a típus, akit nem igazán lehet kihozni a sodrából. Nem áll le senkivel vitázni, nem idegeskedik, nem emeli fel a hangját. Ténylegesen az a halálos nyugalom, ami engem néha idegesít. De azért irigylem őt. Én éppen az ellenkezője vagyok.
De tegnap óta figyelem őt. Mindent neki kell csinálni, a vacsoráztatást, a fürdetést, az altatást (ami nálunk nagyon nehéz ügy), az oviba vitelt, a főzést, Nimród szórakoztatását, az ügyek intézését...
Ma már láttam furcsa jeleket nála... Meg kell állapítanom, hogy ezeket a dolgokat nem elsősorban az apukáknak találták ki. Még akkor sem, ha ők ilyen nyugodt emberek. Az ő agyuk másra van beállva.
Persze nagyon büszke vagyok rá, és abban biztos vagyok, hogy ha már járkálhatok és megerősödtem, akkor PIZZÁT sütök neki. Az a legnagyobb ajándék számára :)
De sajnálom is, mert még a mai estét is végig kell csinálnia és a holnapi napot is...
Igyekszem segíteni, de sajnos a fekvés nem enged, csak bizonyos korlátokat.
A kép Bózsván készült, a nyári táborban.
Na, ő ezt bírja igazán... Megjön a munkából, és akármilyen fáradt, a gyerekek rögtön apát másszák, apával játszanak, apát akarják. Apával esznek és apával mennek vécére is. Csak apa öltöztetheti őket. Szóval, most alapos apázás folyik nálunk - mindenki nagy örömére :)

Nincsenek fájdalmaim, nem is fájt az egész beavatkozás. Van egyfajta félelmetes előadása ennek az egész "hasbaszúrásos" dolognak. Sokan voltunk. Akinek már egy kicsit is rossz az eredménye, azonnal küldik a Genetikára. Valakit a kora miatt, de volt nagyon fiatal is, aki maga kérte, hogy nézzék meg. Biztosra akart menni.
Azt tapasztaltam, hogy ennek az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja. Úgy értem, persze, jobban szeretné az ember ezt kikerülni, de nem mindig lehetséges. Annyi aggódó és félelemmel teli arcot már régen láttam. És aztán, miután kijött mindenki, megkönnyebbült: "Nem is fájt." - "Nem is éreztem semmit." - mondatokkal. Tényleg nem.
Én kaptam utána egy szurit a popikámba is, mert azon kevesek vagy sokak közé tartozom, akiknek RH negatív a vércsoportjuk, és adtak egy kis ellenanyagot :( - és az meg kell mondjam sokkal jobban fájt. Pedig én tényleg nem félek a tűtől. 20 éves korom óta állandóan vérvételekre jártam, tehát eléggé nem zavar már egy vérvétel vagy injekció. Gyerekkoromban is, amikor beteg voltam, mondtam az orvosnak: "Doktor bácsi, nekem szurit tessék adni, hogy gyorsabban meggyógyuljak!"
Ma már inkább gyógyszereznek. :(

Már tényleg nincsenek félelmeim. Az eredmény is csak januárban lesz. De már nem igazán tudsz ellene tenni. Azt tudom csak tenni, és azt is teszem, hogy teljesen Isten kezébe bízom ezt az egészet. Mert nála  jobban ki tudja, hogy NEKEM mire van szükségem?

Ez az ige éltet:

"Ha félek is, benned bízom! Istenben, akinek igéjét dicsérem, Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?"
Zsoltárok könyve 56:4-5

Kicsit sem vagyok elfogult :)

Tegnap a kislányomnak fellépése volt.
Hihetetlen, hogy ez velem is megtörtént!
Éveken keresztül láttam már anyukákat, amint elérzékenyülve fotózzák gyermekeiket, és meghatódnak gyermekük fellépésénél. Akármilyen kicsi is az.
Nos, én tegnap én is beálltam a sorba.

Sokáig gondolkodtunk, hogy milyen értelmes helyre írassuk a gyereket, aminek van tényleges ÉRTÉKE, és hasznát is veszi. Két dolog fontos számunkra, a zene és a sport. Ezért járunk minden héten úszni, amiért Zsófi rajong. Nagyon szereti Zsuzsa nénit is, aki úszni tanítja. Tényleg van türelme a gyerekekhez. Annak örülök, hogy ez kiscsoportos foglalkozás. Van párhuzamosan egy másik úszóiskola is, oda azt kell mondjam, semmiképpen nem szeretném a gyerekemet, ha járna. Sokan vannak, nincs idő rájuk, rendetlenek és fegyelmezetlenek a gyerekek. De nálunk tényleg jó.
1 hónapja még úgy merült a víz alá, hogy befogta az orrát, most simán - úgy, ahogy kell - csinál mindent.

Feladatra várva (és a többiekre)
Zsuzsa néninek megcsinálunk mindent!
A másik nagy választásunk (és jó döntés volt) a balett. Minden héten járunk ide is rendszeresen, és kislányom tényleg nagyon szeret. Az ovis karácsonyi ünnepséget is kihagyta, mert inkább balettre ment :)
Tegnap volt a félévi vizsgájuk. Nagyon aranyosak voltak, és igen jókat szórakoztunk rajtunk. Persze én mint anya, sírtam is. Azért aranyos ez, mert Zsuzsa néni lánya is jár a balettre, akivel Zsófi nagyon jóban van. Ráadásul - hogy minden tökéletes legyen - még oviba is egy csoportba járnak :)
Szóval meghatódtam tegnap.
A balettos barátnők.
Kezdésre várva - természetesen apa ölében.

2012. december 13., csütörtök

Istenben bízok, nem félek!

Tegnap óta fekszem. :(
Elég nehezen viselem a helyzetet, mert egy mozgolódó, pakolgatós, szaladgálós alkat vagyok. De azt mondták pihenni kell... Már nagyon fáj a hátam a sok fekvéstől, és ha nem lenne nagy Őm ajándék-laptopja (hála anyósomnak), akkor végképp unatkoznék. Így legalább írhatok, javítgathatok a gyerekanyagokon. Reményeim szerint márciusban kettő is meg fog jelenni, egy az ovisoknak és egy a kisiskolásoknak. De majd értesítek mindenkit róla!

Szóval, visszatérve... fekszem...
És mindent nagy Őm csinál. Alapvetően egy nyugodt, és türelmes ember. Az a típus, akit nem igazán lehet kihozni a sodrából. Nem áll le senkivel vitázni, nem idegeskedik, nem emeli fel a hangját. Ténylegesen az a halálos nyugalom, ami engem néha idegesít. De azért irigylem őt. Én éppen az ellenkezője vagyok.
De tegnap óta figyelem őt. Mindent neki kell csinálni, a vacsoráztatást, a fürdetést, az altatást (ami nálunk nagyon nehéz ügy), az oviba vitelt, a főzést, Nimród szórakoztatását, az ügyek intézését...
Ma már láttam furcsa jeleket nála... Meg kell állapítanom, hogy ezeket a dolgokat nem elsősorban az apukáknak találták ki. Még akkor sem, ha ők ilyen nyugodt emberek. Az ő agyuk másra van beállva.
Persze nagyon büszke vagyok rá, és abban biztos vagyok, hogy ha már járkálhatok és megerősödtem, akkor PIZZÁT sütök neki. Az a legnagyobb ajándék számára :)
De sajnálom is, mert még a mai estét is végig kell csinálnia és a holnapi napot is...
Igyekszem segíteni, de sajnos a fekvés nem enged, csak bizonyos korlátokat.
A kép Bózsván készült, a nyári táborban.
Na, ő ezt bírja igazán... Megjön a munkából, és akármilyen fáradt, a gyerekek rögtön apát másszák, apával játszanak, apát akarják. Apával esznek és apával mennek vécére is. Csak apa öltöztetheti őket. Szóval, most alapos apázás folyik nálunk - mindenki nagy örömére :)

Nincsenek fájdalmaim, nem is fájt az egész beavatkozás. Van egyfajta félelmetes előadása ennek az egész "hasbaszúrásos" dolognak. Sokan voltunk. Akinek már egy kicsit is rossz az eredménye, azonnal küldik a Genetikára. Valakit a kora miatt, de volt nagyon fiatal is, aki maga kérte, hogy nézzék meg. Biztosra akart menni.
Azt tapasztaltam, hogy ennek az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja. Úgy értem, persze, jobban szeretné az ember ezt kikerülni, de nem mindig lehetséges. Annyi aggódó és félelemmel teli arcot már régen láttam. És aztán, miután kijött mindenki, megkönnyebbült: "Nem is fájt." - "Nem is éreztem semmit." - mondatokkal. Tényleg nem.
Én kaptam utána egy szurit a popikámba is, mert azon kevesek vagy sokak közé tartozom, akiknek RH negatív a vércsoportjuk, és adtak egy kis ellenanyagot :( - és az meg kell mondjam sokkal jobban fájt. Pedig én tényleg nem félek a tűtől. 20 éves korom óta állandóan vérvételekre jártam, tehát eléggé nem zavar már egy vérvétel vagy injekció. Gyerekkoromban is, amikor beteg voltam, mondtam az orvosnak: "Doktor bácsi, nekem szurit tessék adni, hogy gyorsabban meggyógyuljak!"
Ma már inkább gyógyszereznek. :(

Már tényleg nincsenek félelmeim. Az eredmény is csak januárban lesz. De már nem igazán tudsz ellene tenni. Azt tudom csak tenni, és azt is teszem, hogy teljesen Isten kezébe bízom ezt az egészet. Mert nála  jobban ki tudja, hogy NEKEM mire van szükségem?

Ez az ige éltet:

"Ha félek is, benned bízom! Istenben, akinek igéjét dicsérem, Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?"
Zsoltárok könyve 56:4-5

2012. december 12., szerda

Beszámoló - hosszan

Ha emlékeztek, megígértem, hogy elmesélem mi a helyzet velünk, és mi minden történik velünk.
Arról, hogy milyen izgalmas kalandokat éltem át az orvosokkal, már meséltem itt és itt.
És itt pedig arra kértelek Benneteket, hogy gondoljatok rám, és imádkozzatok értem.
Azóta persze sok minden történt.
Amikor visszakaptam az én kedvenc doktornőmet, mint rendesen elvégzett és elvégeztetett mindenféle vizsgálatot. Elsősorban megcsináltuk azt a bizonyos Komplex Tesztet, amiből kiderítik, hogy elvileg hogy is állunk Down-kórilag. 9000 Ft már ez a vizsgálat. Nimródnál még nem volt ilyen, pedig nála is megcsinálták. Ezt a vért állítólag Angliába küldik. Jó sokat utazott szegény, de eredmény hamar volt. 2 hetet kellett várni. De amilyen az én formám, kiderült, hogy a doktornőm szabadságon lesz.
Ugyanis nyugdíjba ment, és ki kellett vennie a szabadságát. Így elküldött a férjéhez, aki szintén szülész, és egymás mellett rendelnek.
Gondoltam, jó kis család...

Sms-ben is megkaptam az eredményt (meg a neten is meg lehetett nézni), és kiderült, hogy elég rossz lett az eredményem. A Down-szűrés eredménye 1:65 lett. Ez mondjuk tényleg nem túl jó eredmény. Nimródnál sokkal jobb volt és sokkal magasabb, vele azért nem is vállaltam azt, hogy folytatom az egészet. De most is ez volt az első reakcióm, nem szúratom meg magamat. Végül is, minden gyermek Istentől való, ő adja őket, és ha úgy alakul, biztosan nem véletlen.
Persze közben benne van az emberben az, hogy EGÉSZSÉGES gyermeket szeretne. Mert ugyan ki nem? Meg az is benne van, hogy azért ennek a vizsgálatnak a következménye vetélés is lehet... Így úgy döntöttünk, a válaszunk NEM.
Ezzel mentem el az orvoshoz. Aki minden köszönés nélkül azt mondta nekem: "EZ A GYEREK BETEG!"
Néztem rá. Semmi bevezető szöveg, semmi átvezetés... Mondtam hogy nem igényeljük a vizsgálatot. Majd leharapta a fejem. Én nem tudom, és nem értem... Egy orvos csak akkor tud kedves lenni, ha a saját páciensei vannak nála? A másikéval bunkó? Már bocsánat, hogy ezt írom, de így éreztem magam.

Elég hangosan hozta tudomásomra, hogy nem tart normálisnak ezért a döntésemért. Mondta a magáét, hogy szerinte inkább egy vetélés, mint egy beteg gyerek, mert az előbbit jobban elviseli az ember, a többivel meg örökre együtt kell élni.
Nem kérdezte a véleményemet, hogy miért döntöttünk így, nem volt rá kíváncsi, hogy keresztényként minden élet fontos, és számunkra nincs különbség.
Csak hajtotta a magáét. Kiabálva mondta, hogy neki be kell írnia a kartonomra, hogy így döntöttem, mert még jön valamilyen ügyvéd, és beperli őket több millióra. Mondtam, hogy eszembe sem jutna beperelni senkit, de ez sem hatotta meg. Az elhatározás (a makacsságom miatt) pedig megerősödött bennem. Csak azért sem!
Mérgesen jöttem el.

Kellett egy hét, hogy lecsillapodjak és lecsendesedjek. Kellett ez az idő, hogy az indulataimat átértékeljem. Kellett néhány beszélgetés barátokkal, ismerősökkel, olyan emberekkel, akiknek számít a véleménye. Kellett útmutatás, vezetés a helyes döntés érdekében.

Amikor már lecsillapodtam (mert sajnos elég vehemens természetem van), és a mérgem is elpárolgott (úgy általában az orvosokkal kapcsolatban, meg azzal kapcsolatban, hogy mit is várnak az emberből, ha így beszélnek velünk?)... átértékeltem néhány dolgot magamban:
1. A sértődöttségből hozott döntés nem helyes.
2. Az indulatosság sem Istentől való.
3. A makacsság az egyik legrosszabb tulajdonság, amivel az ember döntést hozhat.
4. A kimondott NEM nem hitbeli döntés volt, hanem azé a makacsságé, amit másokban annyira nem szeretek.
5. Azért, mert az orvos mond valamit, még nem biztos, hogy az úgy van.
6. Inkább Istenben bízok, mint emberekben.

Aztán leültünk nagy Őmmel, és átbeszélgettük a dolgokat. A fentiek fényében.
És arra az elhatározásra jutottunk, hogy mégis elmegyünk. Nem azért, mert olyan kedvesen rábeszélt minket az orvos, hanem azért, hogy meggyőződjünk.
Nem tudjuk, Istennek milyen terve van velünk. Nem tudjuk, hogy beteg vagy egészséges gyermekünk lesz. Amit tudok:
- Én magam nem tudok mit kezdeni az ilyen betegségekkel. Vagyunk néhányan, akik nem tudjuk jól kezelni őket. Egyszer belekerültem egy ilyen szituációba, ahol néhány fogyatékos ember (akik egyébként nagyon kedvesek és nagyon őszinték voltak) szó szerint megrohantak és számomra igazán félelmetes volt az egész. Nem ők, a helyzet, amibe kerültem, és nem tudtam kezelni.
Ettől függetlenül azt gondolom, ha a saját gyermekedről van szó, teljesen más a helyzet.
De hiszem, hogy Isten látja ezt. Tudja, hogy mit érzek, mit gondolok.
De az is tény, hogy elfogadjuk azt is, hogy úgy dönt, hogy a mi családunkba egy ilyen beteg gyerek kerüljön.

- Egész életemet (20 éves koromtól) a gyerekeknek szenteltem. Először iskolában, aztán pedig a gyülekezetben. Ez életet. A gyermekanyagok írása, a szervezés, a kitalálása dolgoknak. Egy beteg gyermek mellett ezt nem tudnám csinálni. De lehet ez önző hozzáállás is...

- Amikor kerestem a Valakit, az Élet értelmét, a Létezőt, sokféle vallásnál kutakodtam. Tetszett nekem a buddhizmus is, az egyetlen problémám vele az volt, hogy a végének nem volt értelme. És én az a típusú ember vagyok, aki szereti, ha tudja mi hova alakul. Úgy értem, hogy ha elmegyek valahová, tudjam, hol lesz a szállásom, pl. És az is nagyon érdekelt, hogy ha meghalok mi lesz. Nem akartam örök körforgásban élni és mindig újjászületni. Ezért is döntöttem Krisztus mellett. Mert ő egyértelművé tette az utat. Megértettem a Bibliából, hogy mit tanít a halálról, a feltámadásról, az örök életről. Megértettem,hogy ez JÓ! És jó tudni, hogy mindennek lehet jó a vége. De erre is fel kell készülni! Máshogy nem megy.

EZÉRT döntöttünk úgy, hogy bár tényleg mindegy, hogy beteg vagy egészséges-e a baba (bár mi reméljük, hogy egészséges), utána járunk. Hogy előre tudjuk mire számítsunk. Ne a szülőszobán kelljen szembesülni azzal, hogy mi a helyzet.
(Volt valaki, akinél minden teszt-eredmény teljesen negatív volt, minden szép és jó volt, és a szüléskor derült ki, hogy Downos a gyermeke. Úgyhogy az eredmények nem jelentenek semmit!)
Ha beteg, akkor fel tudjunk rá készülni, utána tudjunk járni, stb.
Ezért elmentünk.
Ez is egy hosszú és fárasztó tortúra volt. Az első alkalomra 3 percre mentünk fel, hogy kapjunk egy másik időpontot. Ez az időpont ma volt. Felmentünk. Már nem izgultam, mert az az igazság, hogy az első alkalommal az összes félelmet magammal vittem. Mára elfogyott.
Iszonyú tömeg volt, nagyon sok kismamát elküldenek ilyen vizsgálatra, szúrásra. Mindenki arcán ott volt a félelem, az aggodalom. De tényleg azt kell mondanom, hogy nem fájt. Nem éreztem semmit. Ügyes volt az orvos, aki végezte a beavatkozást.
Most pihennem kell néhány napot. Ami azzal jár, hogy nagy Őm a szakács, a babysitter, az ügyintéző, a programszervező... Mindenhova ő viszi a gyerekeket, és mindent neki kell csinálni. Egy kedves barátnőm írta azt nekem: "Használd ki a lehetőséget, mert ilyen évekig nem lesz."
Persze 1 nap még belefér, de 3-4 napig feküdni, nem csinálni semmit, már most látom, hogy halálos lesz... De a babáért mindent.
Természetesen eredményt nem tudunk, majd csak januárban.

Ami aranyos, Zsófi minden alkalommal azért imádkozik, hogy ne legyen beteg a kistestvére. Ez olyan édes tőle!

Beszámoló - hosszan

Ha emlékeztek, megígértem, hogy elmesélem mi a helyzet velünk, és mi minden történik velünk.
Arról, hogy milyen izgalmas kalandokat éltem át az orvosokkal, már meséltem itt és itt.
És itt pedig arra kértelek Benneteket, hogy gondoljatok rám, és imádkozzatok értem.
Azóta persze sok minden történt.
Amikor visszakaptam az én kedvenc doktornőmet, mint rendesen elvégzett és elvégeztetett mindenféle vizsgálatot. Elsősorban megcsináltuk azt a bizonyos Komplex Tesztet, amiből kiderítik, hogy elvileg hogy is állunk Down-kórilag. 9000 Ft már ez a vizsgálat. Nimródnál még nem volt ilyen, pedig nála is megcsinálták. Ezt a vért állítólag Angliába küldik. Jó sokat utazott szegény, de eredmény hamar volt. 2 hetet kellett várni. De amilyen az én formám, kiderült, hogy a doktornőm szabadságon lesz.
Ugyanis nyugdíjba ment, és ki kellett vennie a szabadságát. Így elküldött a férjéhez, aki szintén szülész, és egymás mellett rendelnek.
Gondoltam, jó kis család...

Sms-ben is megkaptam az eredményt (meg a neten is meg lehetett nézni), és kiderült, hogy elég rossz lett az eredményem. A Down-szűrés eredménye 1:65 lett. Ez mondjuk tényleg nem túl jó eredmény. Nimródnál sokkal jobb volt és sokkal magasabb, vele azért nem is vállaltam azt, hogy folytatom az egészet. De most is ez volt az első reakcióm, nem szúratom meg magamat. Végül is, minden gyermek Istentől való, ő adja őket, és ha úgy alakul, biztosan nem véletlen.
Persze közben benne van az emberben az, hogy EGÉSZSÉGES gyermeket szeretne. Mert ugyan ki nem? Meg az is benne van, hogy azért ennek a vizsgálatnak a következménye vetélés is lehet... Így úgy döntöttünk, a válaszunk NEM.
Ezzel mentem el az orvoshoz. Aki minden köszönés nélkül azt mondta nekem: "EZ A GYEREK BETEG!"
Néztem rá. Semmi bevezető szöveg, semmi átvezetés... Mondtam hogy nem igényeljük a vizsgálatot. Majd leharapta a fejem. Én nem tudom, és nem értem... Egy orvos csak akkor tud kedves lenni, ha a saját páciensei vannak nála? A másikéval bunkó? Már bocsánat, hogy ezt írom, de így éreztem magam.

Elég hangosan hozta tudomásomra, hogy nem tart normálisnak ezért a döntésemért. Mondta a magáét, hogy szerinte inkább egy vetélés, mint egy beteg gyerek, mert az előbbit jobban elviseli az ember, a többivel meg örökre együtt kell élni.
Nem kérdezte a véleményemet, hogy miért döntöttünk így, nem volt rá kíváncsi, hogy keresztényként minden élet fontos, és számunkra nincs különbség.
Csak hajtotta a magáét. Kiabálva mondta, hogy neki be kell írnia a kartonomra, hogy így döntöttem, mert még jön valamilyen ügyvéd, és beperli őket több millióra. Mondtam, hogy eszembe sem jutna beperelni senkit, de ez sem hatotta meg. Az elhatározás (a makacsságom miatt) pedig megerősödött bennem. Csak azért sem!
Mérgesen jöttem el.

Kellett egy hét, hogy lecsillapodjak és lecsendesedjek. Kellett ez az idő, hogy az indulataimat átértékeljem. Kellett néhány beszélgetés barátokkal, ismerősökkel, olyan emberekkel, akiknek számít a véleménye. Kellett útmutatás, vezetés a helyes döntés érdekében.

Amikor már lecsillapodtam (mert sajnos elég vehemens természetem van), és a mérgem is elpárolgott (úgy általában az orvosokkal kapcsolatban, meg azzal kapcsolatban, hogy mit is várnak az emberből, ha így beszélnek velünk?)... átértékeltem néhány dolgot magamban:
1. A sértődöttségből hozott döntés nem helyes.
2. Az indulatosság sem Istentől való.
3. A makacsság az egyik legrosszabb tulajdonság, amivel az ember döntést hozhat.
4. A kimondott NEM nem hitbeli döntés volt, hanem azé a makacsságé, amit másokban annyira nem szeretek.
5. Azért, mert az orvos mond valamit, még nem biztos, hogy az úgy van.
6. Inkább Istenben bízok, mint emberekben.

Aztán leültünk nagy Őmmel, és átbeszélgettük a dolgokat. A fentiek fényében.
És arra az elhatározásra jutottunk, hogy mégis elmegyünk. Nem azért, mert olyan kedvesen rábeszélt minket az orvos, hanem azért, hogy meggyőződjünk.
Nem tudjuk, Istennek milyen terve van velünk. Nem tudjuk, hogy beteg vagy egészséges gyermekünk lesz. Amit tudok:
- Én magam nem tudok mit kezdeni az ilyen betegségekkel. Vagyunk néhányan, akik nem tudjuk jól kezelni őket. Egyszer belekerültem egy ilyen szituációba, ahol néhány fogyatékos ember (akik egyébként nagyon kedvesek és nagyon őszinték voltak) szó szerint megrohantak és számomra igazán félelmetes volt az egész. Nem ők, a helyzet, amibe kerültem, és nem tudtam kezelni.
Ettől függetlenül azt gondolom, ha a saját gyermekedről van szó, teljesen más a helyzet.
De hiszem, hogy Isten látja ezt. Tudja, hogy mit érzek, mit gondolok.
De az is tény, hogy elfogadjuk azt is, hogy úgy dönt, hogy a mi családunkba egy ilyen beteg gyerek kerüljön.

- Egész életemet (20 éves koromtól) a gyerekeknek szenteltem. Először iskolában, aztán pedig a gyülekezetben. Ez életet. A gyermekanyagok írása, a szervezés, a kitalálása dolgoknak. Egy beteg gyermek mellett ezt nem tudnám csinálni. De lehet ez önző hozzáállás is...

- Amikor kerestem a Valakit, az Élet értelmét, a Létezőt, sokféle vallásnál kutakodtam. Tetszett nekem a buddhizmus is, az egyetlen problémám vele az volt, hogy a végének nem volt értelme. És én az a típusú ember vagyok, aki szereti, ha tudja mi hova alakul. Úgy értem, hogy ha elmegyek valahová, tudjam, hol lesz a szállásom, pl. És az is nagyon érdekelt, hogy ha meghalok mi lesz. Nem akartam örök körforgásban élni és mindig újjászületni. Ezért is döntöttem Krisztus mellett. Mert ő egyértelművé tette az utat. Megértettem a Bibliából, hogy mit tanít a halálról, a feltámadásról, az örök életről. Megértettem,hogy ez JÓ! És jó tudni, hogy mindennek lehet jó a vége. De erre is fel kell készülni! Máshogy nem megy.

EZÉRT döntöttünk úgy, hogy bár tényleg mindegy, hogy beteg vagy egészséges-e a baba (bár mi reméljük, hogy egészséges), utána járunk. Hogy előre tudjuk mire számítsunk. Ne a szülőszobán kelljen szembesülni azzal, hogy mi a helyzet.
(Volt valaki, akinél minden teszt-eredmény teljesen negatív volt, minden szép és jó volt, és a szüléskor derült ki, hogy Downos a gyermeke. Úgyhogy az eredmények nem jelentenek semmit!)
Ha beteg, akkor fel tudjunk rá készülni, utána tudjunk járni, stb.
Ezért elmentünk.
Ez is egy hosszú és fárasztó tortúra volt. Az első alkalomra 3 percre mentünk fel, hogy kapjunk egy másik időpontot. Ez az időpont ma volt. Felmentünk. Már nem izgultam, mert az az igazság, hogy az első alkalommal az összes félelmet magammal vittem. Mára elfogyott.
Iszonyú tömeg volt, nagyon sok kismamát elküldenek ilyen vizsgálatra, szúrásra. Mindenki arcán ott volt a félelem, az aggodalom. De tényleg azt kell mondanom, hogy nem fájt. Nem éreztem semmit. Ügyes volt az orvos, aki végezte a beavatkozást.
Most pihennem kell néhány napot. Ami azzal jár, hogy nagy Őm a szakács, a babysitter, az ügyintéző, a programszervező... Mindenhova ő viszi a gyerekeket, és mindent neki kell csinálni. Egy kedves barátnőm írta azt nekem: "Használd ki a lehetőséget, mert ilyen évekig nem lesz."
Persze 1 nap még belefér, de 3-4 napig feküdni, nem csinálni semmit, már most látom, hogy halálos lesz... De a babáért mindent.
Természetesen eredményt nem tudunk, majd csak januárban.

Ami aranyos, Zsófi minden alkalommal azért imádkozik, hogy ne legyen beteg a kistestvére. Ez olyan édes tőle!

2012. december 11., kedd

Amikor tanulnak a gyerekeim :)

Zsófi nagyon szeret tanulni. Alapvetően nagyon szorgalmas, ha tanulásról van szó.
Még tavaly karácsonyra kapott anyukámtól egy könyvet. Ezt:

Már szinte minden feladatot megoldottunk benne. Sokszor. Először csak azokat, amikről úgy gondoltuk, hogy megy ez neki, aztán már nem volt kihívás. Egyre jobban érdekelték a nehezebb feladatok. Mostanában kivonunk és összeadunk (amolyan egyszerű formában), mert ez érdekli. 
Nagyon remélem, hogy ez a lelkesedés az iskolára is megmarad :)

Nimród is nagyon érdeklődő, bár vele az a gond, hogy 1-2 percnél tovább nem bír megülni. Egyedül a rajzolás köti le, meg a gyurmázás és az alkotás. Az építőkockázásra pl. nem lehet rábeszélni, sem semmilyen 3D-s alkotásra. A könyveket is nagyon szereti, aminek nagyon örülök. Persze egy mesét nem bír végigülni, de alapvetően egy ilyen örökmozgó típus.

2012. december 7., péntek

3 perc

Köszönöm mindenkinek, akik tegnap gondoltak rám.
Nem igazán jártunk sikerrel.
Elindultunk délben itthonról, hogy időben felérjünk Pestre. Kb. 2,5 óra várakozás után bejutottunk. 3 perc alatt letudtak minket úgy, hogy új időpontra kell menni szerdán. Mert csak szerdán csinálják meg ezt a vizsgálatot.
Nem kicsit voltunk kiakadva. Elment egy fél délutánunk, ráadásul nagy Őm feleslegesen vett ki szabadságot. Most szervezhetjük újra az egész jövő hetet...
Nem mérgelődöm, csak szomorú vagyok. Nem szeretem a logikátlanságot és a szervezetlenséget!
Úgyhogy szerdán is gondoljatok ránk.
Köszönöm!


2012. december 6., csütörtök

Ismét az alvásról

Biztosan emlékeztek, hogy mennyit küzdöttünk Zsófi alvási problémáival. Még segítségetekeis kértem. Nos... már nem küzdünk. Nem, nem, nem változott sok minden, de már nem küzdünk. Bár ez a mondat így nem igaz. Változott.
Emlékeztek talán, hogy mennyire ki voltam borulva, hogy nem alszik és nem alszik, helyette ordít. És tényleg kipróbáltam mindent, amit okos könyvek írtak, és elolvasgattam blogokat, írásokat, amik erről szóltak. Nagyon sok jó ötlet volt mindenben, és biztosan sokat fogok tudni hasznosítani belőlük.

De... Elolvastam őket, alkalmazni próbáltam, és a helyzet nem változott. Nagyon sokáig. Aztán - írtam erről is - úgy nézett ki, hogy minden szépen, simán változik, alakul, és elindultunk az új irányba. Tény és való, valamivel jobb a helyzet. Sokat gondolkodtam, hogy mi lehet az oka, de semmi mást nem tudok írni, csak amit megértettem és ami a meggyőződésem, az IMÁDSÁG. Minden este úgy feküdtünk le, úgy mentünk ágyba - nekem volt  kis gyomorgörcsöm, hogy vajon mi lesz?, hogy letérdeltünk, és kértük Istent, hogy "vigyázzon ránk, adja, hogy gyorsan elaludjunk és ne hisztizzünk." Ezeket édes kicsi lányom mondta el a saját szavaival. Ha esetleg csak lefeküdtünk, akkor mindig ő maga szólt: Anya, nem imádkoztunk! Hónapokon keresztül imádkoztunk azért, hogy ez változzon. És én hittem és hiszem, hogy Zsófi is akarta. Mert ő sem szerette, ha hiszti van, és a hisztizés pedig nálunk büntetést von maga után. Ez az egyetlen dolog, ami miatt kikapás jár, a nagyon nagy és értelmetlen hisztizés. Az alvások esténként ezt vonták maga után. 

Imádkoztunk, imádkoztunk, de... Sokszor érzi így az ember, nem? Valamiért már évek óta imádkozik, vagy hónapok óta, és nem történik semmi. Aztán úgy döntöttem, hogy már nem görcsölök én sem ezen a dolgon. Mert alapvetően nem vagyok egy ideges alkat, de ilyenkor, amikor 10-11-kor még ordítás volt, mert aludni kell menni, akkor azért kiborultam rendesen. Nos, úgy döntöttem, hogy nincs értelme kiborulni. Nem szeret aludni, hát nem szeret aludni. Délben megszüntettük az alvást, csak csendes pihenőt iktattunk be, és azt mondtuk, hogy nem kell aludni. Nem is kellett. Este fél 9-9-re már mindig aludt. Lehet, hogy fáradt lett, és néha túlpörgött, de elaludt. 
Ám ez is egy külön felfedezés. Itt is nagyon figyeltem arra, hogy ha esetleg fáradtabb, akkor legyek vele, mellette. Így úgy döntöttem, hogy odabújok hozzá. Az okos könyvek azt mondják, hogy meg kell tanítani egyedül elaludni... Lehet. De én azt mondom, hogy nálunk máshogy működik.


Szóval szépen alakult az alvásunk. Aztán úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk a délutáni alvásokat újra, mert mégiscsak kicsi még, szüksége van az alvásra. Le is tettük. Délután nagyon gyorsan és nagyon hamar elaludt. Mindig. De este... Este megint jött a hosszú és keserű időszak, ámde hiszti nélkül. Valami CSODA folytán a hiszti eltűnt. Jött a naptáros módszer, amit nagyon szeretett. Hiszen minden reggel ragasztani szeretett volna, így ez bejött, megszűnt a hisztizés. Szépen lassan eljutottunk oda, hogy már magától elaludt, és magától el is alszik. Persze sok küzdelem még ez. Nimród segít ebben. Igen, egy fél éves gyerek. Zsófi nagyon szereti a testvérét, és amikor ő elalszik - hamarabb, mint Zsófi, és bent fekszik a kiságyban, akkor már nem zajong. Előtte lehet énekel, mászkál és mindenfélét csinál, de tudja, hogy Nimródot nem keltheti fel. Ezért fekszik az ágyban és ott jól elvan. :) Persze, azért még működnek a mondatok, hogy "Pisilni kell!" - "Éhes a hasam!" stb. 
Alvások alvása - anyukáméknál, de itthon is így alszik :)

Nagyon szeretem az Egymásra hangolva című könyvet. Van több része, de most a Gyerekekre hangolva címűre gondolok elsősorban. Akkor kezdtem azon gondolkodni, hogy mennyire fontos, hogyan kezeljük őket. Ahogyan minden gyerek más és más, természetben, gondolkodásban, kinézetben, ahogyan minden gyereket máshogy kell nevelni, mások az erősségei, a gyengeségei, mások az elvárások velük szemben, úgy más a szeretet nyelvük is. Ez már Nimródon 1 naposan is látszott, hogy neki a testi érintés a szeretetnyelve, és így van ez a mai napig is. Csak akkor érzi jól magát, ha valaki hozzáér, ha megöleli, fogja, érzi a teste melegét. Ha csak egyedül van, látványosan unatkozik, és ekkor nagyon tud ordítani. Egyébként nagyon jó baba, mert nyugodt, csendes, kiegyensúlyozott, csak egyedül lenni nem szeret.

Zsófi egészen más. Már babaként is jól elvolt magában. Most is így van. Hihetetlen jó fantáziája van, mindig alkot valamit, kitalál, remek a fantáziája, és egy percre sem tudod az öledbe venni, mert már megy is, mint akinek sürgős dolga van. Az ő szeretetnyelve viszont a minőségi idő. El tud lenni, le tudja magát kötni, de igényli azt, hogy legyen egy kis időszak, amikor csak vele foglalkozik valaki. Ilyenkor mindig játszik vele valaki, színezünk, puzzlezunk, tanulunk - ezt már ő maga igényli -, valaki kimegy vele játszani az udvarra, sétálni. Akkor az az ő ideje. Ám - van egy alkalom, amikor fontos neki a testi érintés, és az az alvásnál van. Mivel nem bír egy helyben ülni, így feküdni sem. Nem is várhatom el tőle, hogy csak úgy feküdjön. Ezért amikor eljön az alvás ideje, valaki mindig odabújik hozzá. Apukáját nagyon szereti, szinte rajongásig, ővele nagyon szeret mindenfélét csinálni, és nagyon édesek ilyenkor együtt. A vicces az, hogy nagy Őm nagy alvó, néha hamarabb elalszik, mint Zsófi. Mondjuk, az tényleg nem nehéz :) Velem pedig azért szeret aludni, mert lehet túrkálni a hajamat. Amit én annyira nem szeretek, és egy idő után idegesít is. Tudja ő ezt, de soha nem bírja megállni. Ez nyugtatja meg az ő pörgős, rohanós kis lelkét. És ha ez kell, akkor inkább odabújunk hozzá. 
Mindkettőjük szeretetnyelve teljesül, és ilyenkor nagyon édesek tudnak lenni :)

Egyszóval sokat ügyesedett az alvása, és ügyesedett ő is. Már nem ragasztunk a naptárba, de nincs is rá igény. Már ezzel nem motiválom. Ellenben sokat dicsérem.  Arra figyelek, hogy nem alszom el vele, bár meg kell mondjam, hogy én, aki szintén rossz alvó vagyok - tehát szegénynek volt honnan örökölnie - és esetleg fáradt, délután bealszom velük, de ez nagyon ritkán van. Szóval, ott vagyok egy kicsit, odabújok, megölelgetem, puszilgatom (ezt is csak módjával szereti, egy idő után közli, hogy "elég lesz"), aztán kimegyek, és megmondom neki, hogy pár perc múlva benézek. És benézek. Persze van olyan, hogy egy vetődéssel éppen akkor ugrik vissza az ágyba, és ilyenkor szigorúbb vagyok, mert vannak szabályok, amiket tudni kell, de tényleg azt mondhatom összefoglalva, hogy az imának hatalmas ereje van. 

Ez a küzdelem engem is megnevelt, formált, alakított, szembesített hibáimmal, átformált, elgondolkodtatott, úgyhogy nagyon hálás vagyok mindezekért az élményekért és tapasztalatokért a jó Istennek.