2020. november 30., hétfő

Linzer

Ehhez nincsenek szavak. Mert nincs az a mennyiség, amit a családom ne tudna elfogyasztani. Kivéve a kisfiamat, aki nem, de így legalább nekünk több marad. 

Karácsonyhoz és a hazautazáshoz közeledve, biztos vagyok benne, hogy egy doboz most is majd bekerül az autóba. Szoktunk hazavinni a szüleimnek, csak nem mindig jut nekik belőle. Mert az autópályán a lányok rájárnak a dobozra. Nincs mit tenni, nagyon fogy! :)

Ui.: Nem vagyok gonosz anya, csak nem eszik gyümölcsöt, amiből lekvár lesz, tehát nem ehető étel számára.

2020. november 29., vasárnap

Life in colors - Télvárás

Igaz, hogy még csak november van, de én akkor is nagyon várom már az igazi telet. Ezt a hangulatot. A családi jelentések szerint az Alföldön már havazik. Itt is szeretném. Ha nem is lesz hó, akkor is várom, és havas képek is jönnek nemsokára!

2020. november 28., szombat

Hálás vagyok #51.

Emlékeztek még a Hálás szombat című sorozatomra? Nagyon szerettem írni, mindig vártam az estéket, hogy miket tudok majd összegyűjteni, hogy később visszagondoljak arra, hogy mi minden öröm ért az életben, abban az évben, vagy abban a hónapban, esetleg azon a héten. Izgalmas volt, de aztán valamiért (valószínűleg a sok teendő, és kicsit az ellustulásom) is oka volt, hogy abbamaradt. De ismét megpróbálkozom!

Aztán pár hete az egyik kedves ismerősöm a Facebookon elindított egy kezdeményezést, hogy írjuk már le, legalább 3 dolgot, hogy miért is vagyunk hálásak (Köszi Timi!), és azon kaptam magam, hogy mennyire is hiányzott. Persze sokszor, amikor mentem az úton, vagy történt valami, akartam, hogy megjegyezzem a dolgokat, néha még a telefonommal kis kollázsokat is készítettem, hogy majd megosztom az élményeket, de aztán ez elmaradt. 

Most újra belelelkesedtem, és gondoltam, hátha... Folytatom a hálás szombat sorozatot, de inkább Apró örömök címet adnék neki, mert szerintem találóbb jelenleg. Egyébként sok mindennek tudok örülni. Az apróságoknak a legjobban.

♥ a gyerekeimnek, hogy szeretik az itthoni bibliai beszélgetéseket ♥ a ködös reggeleket, még ha később napsütéses is lesz az idő ♥ minden reggel munkába menni ♥ Dáviddal tanulni (ő az én kis autista gyermekem, akit nagyon szeretek) ♥ az iskola ablakából őszi fákat nézni ♥ macskát simogatni ♥ Ray cuki pofija ♥ Túró Rudit enni ♥ Anyósom madárteje ♥ töltött tojás ♥ őszi falevelek ♥ Mert macskából sohasem elég ♥ szeretem a munkámat ♥ Kata-napot ünnepeltünk ♥ Büszkeség és Balítélet, amiből sohasem elég ♥ a Covid-tesztem negatív lett :) ♥ házakat nézegetni a MarketPlacen ♥ büszke vagyok az Elsőszülöttemre ♥ izomlázam van, pedig nem sportolok, ami nem dicsőség, csak bezárt az uszoda. :( ♥ beszélgetni a gyerekekkel a Teremtésről, és hozzá kézművest készíteni  ♥ novemberi rózsát találni ♥ a macskánkból sohasem elég! ♥ meleg van, és fával fűteni jó ♥ egy új-régi sorozat: Célszemély ♥ mosolyogni látni az iskolában a gyerekeket ♥ barátnős beszélgetés, amire már nagyon szükségem volt ♥ pizzát sütöttem Férjnek ♥ kisfiam sok ötöst hoz haza

 

♥ Katával leveleket szedni a parkban (nagy rajongója a leveleknek) ♥ gyorsabban elaludni, mint Férj (ez elég ritka!) ♥ a kisfiú, akivel minden nap tanulok ma megdicsért: "Kezdő létedre nagyon jó vagy németből!" Kell ettől nagyobb elismerés? ♥ a gyerekekkel (az iskolában) hónapkorongot készíteni. Majd mutatom. ♥ Zsófival kettesben lenni itthon egy kis ideig. ♥ vasalni ♥ előkészíteni a könyvet, amit remélhetőleg olvasni fogok ♥ Csoki ♥ csendben ülni itthon egyedül egy órát ♥ keresztrejtvényt fejteni ♥ a tévében Sherlock és Watsont nézni ♥ habfürdőzés ♥ Zsófi egyedül volt itthon ♥ nézni, ahogy a gyerekeim játszanak és nevetgélnek együtt ♥ palacsintát sütni ♥ a kisfiú 98%-ra írta meg a matek dolgozatát, ami nagy boldogsággal tölt el ♥ azt érezni, hogy jó élni ♥ ANYUKÁM SZÜLETÉSNAPJA!!!

Remélem nektek is sok pozitív élményetek volt a héten! Ha van kedvetek, írjatok le belőle, hogy egymás örömei még örömtelibbé tegyék a napjainkat! Szép új hetet kívánok mindenkinek!

2020. november 23., hétfő

Ha kéred, megkapod!

Arra gondoltam, hogy írok kicsit nektek a munkámról. Még nem jutott rá időm.


Az a helyzet, hogy már évek óta gondolkoztam azon, hogy jó lenne újra dolgozni. De az is a nagy helyzetek közé tartozott, hogy nem igazán tudtam mást elképzelni magamnak, csak azt, hogy újra iskolában dolgozhassak. Talán ez furcsán hangzik, de nem igazán értek máshoz a gyerekeken kívül. Dolgoztam én irodákban is, de az nekem elég monoton volt, és nem túl kreatív. Bár az embereket és kollégákat megszerettem, de nem az én világom az irodai munka. 

Nem tagadom, hogy amikor elmegyek valahová hivatalos ügyet intézni, és láttam, hogy az ügyintéző két ujjal pötyögtet a gépen, akkor mindig kísértést éreztem arra, hogy megmondjam, engedjenek már a gép elé, mert gyorsabban beírom, és egyébként is haladjunk! :) De persze nem tettem. Csak csendesen vártam a sorom. 

Aztán pár évvel ezelőtt, az egyik gyerektáborunk után úgy éreztem, hogy úgy dolgoznék! Elküldtem az önéletrajzomat az iskolába, de aztán valami ok miatt nem lett belőle semmi. Igazából nem is erőltettem, mert még nem tudtam, hogy igazából mit is szeretnék. Csak érlelődött bennem, és leginkább FÉLTEM. Azért gondoljatok csak bele, hogy 12 évet hagytam ki úgy, hogy közben 3 gyereket itthon neveltem, és írtam, gyerektanító voltam a gyülekezetben, hittant tanítottam (ez mondjuk sokat segített abban, hogy újra azt érezzem, hogy felvegyem a fonalat), táborokat szerveztem, és a Közösségünk Gyermekújságjába rajzolhattam, meg a rendszeresen megjelenő negyed éves gyerektanulmányokat megírhattam. Ezek fontosak voltak nekem, és hálás is vagyok ezekért a lehetőségekért. Sajnos mostanában erre nincs időm, pedig már úgy szeretnék újra írni, de tudjátok, ehhez ihlet, csend és idő kell. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. :)

Tavaly, amikor Kata elsős lett, már tervezgettem, hogy próbálkozni fogok, de bevallom, hogy nagyon féltem. Elmentem egy-egy állásinterjúra, de én nem vagyok az a típus, aki el tudja magát adni. Én azzal tudom eladni magam, hogy dolgozok. Ebben elég maximalista vagyok. 

Azt gondoltam, hogy megpróbálkozom a városunk iskoláival, csak azzal nem, ahová az én gyerekeim járnak. Oda már egyszer jelentkeztem, tudták mi a helyzet, én meg nem akartam nyomulni. De bevallom őszintén elég bátoralan voltam, hiszen - nagyképűség nélkül írom, mert tudom az erősségeimet - egy kreatív és jól együttműködő ember vagyok, aki szereti is az embereket, mindenkivel igyekszem jól kijönni, és ha belevetem magam, akkor azt maximálisan igyekszem csinálni - típus vagyok. Erről részletesebben Férj tudna mesélni, amikor egy-egy gyermekanyag írásokor papír-és rajzhalmok vettek körül. (Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy ehhez csak Ő kellett, mert más nem bírta volna elviselni azt, ami ezzel jár. :) ) Ugyanakkor tudom magamról, hogy gátlásos vagyok (bár sokan ezt kétségbe vonják), ha kellemetlen helyzetbe kerülök, akkor mindig ledermedek, mert nem tudom jól kezelni a helyzeteket, stresszes típus vagyok, mert szeretem, ha jól mennek a dolgok. Lévén kontrollos. Szóval van ebből is és abból is jócskán. 

Aztán jött a vírus, és bezártak az iskolák. Azt értettem meg, hogy most még nem kell munkát keresnem, mert lett tanítási feladatom, és be kell valljam, én élveztem. Szeretem a rendszereket, és szeretem, ha minden rendben zajlik. 

Imádkoztam, és kértem Istent, hogy adjon megoldást valahogy. Értesse meg velem, hogy mi a feladatom és mit szán nekem, milyen útra kell lépnem. Hiszen abban 100%-ig biztos voltam, hogy Ő a legjobbat akarja nekem, miért is lenne ez máshogy? 

Az utolsó gyerektáborunk után kiraktam a Facebookra egy vicces kiírást, miszerint SZEPTEMBERTŐL EGYSZERŰ, FELSZÓLÍTÓ MONDATAIMAT ÖSSZETETTEKRE CSERÉLNÉM . Sokan azt hitték, hogy poénkodok, de nem. Igazából nem mertem elküldeni az önéletrajzomat sehová, inkább úgy éreztem, hogy ha Isten úgy látja jónak, hogy kellek valahova, akkor azt tudatni fogja velem. Aztán elengedtem ezt. 

Mígnem szeptember végén (nem Petőfiesen) felhívtak telefonon a gyerekeim iskolájából, hogy szükségük lenne rám egy kisfiú mellé, és hogy vállalnám-e. Ez kb. 1 hét alatt le is zajlódott, és október 1-jén már kezdtem is. A vicces helyzet ebben az, hogy éppen, pont Kata osztályában vagyok. De ez senkit nem zavar. Kata jól kezeli, a gyerekek jól kezelik, ráadásul a kisfiúval mi sokszor megyünk másik terembe. Sokáig én voltam "Kata anyukája néni!" :)

A kisfiút szeretem. Nem mindig könnyű vele, lévén autista. Vannak csatáink és vannak nagyon jó napjaink. Remélem, hogy a tanárok, tanítók is elfogadnak, és tudok nekik segíteni. Hálás vagyok, hogy egy nyugodt alkatú tanító mellé kerültem, mert tudjátok, néha én hajlamos vagyok túlpörögni. 

Szóval, minden rendben, jól érzem magam, szeretem csinálni és őszintén azt érzem, hogy újra a helyemen vagyok. :)

Számomra az az egészben az élmény és tapasztalat, hogy kértem és megkaptam. Nem úgy, ahogy én elképzeltem, mert nem mertem elképzelni sem, de Isten jót hozott ki belőle. És tudom, hogy olyan embereket használ fel, akikről nem is gondolnád. Úgyhogy ezt az egészet egy nagy csodának élem meg az életemben! 

Igaz, mostanában nincs időm olvasni, de előbb-utóbb... :) Az ember ne legyen telhetetlen! 

2020. november 22., vasárnap

LIfe in colors - Nyugalom

Van, amikor elfárad az ember, és rájön, hogy szeretne pihenni. De ez nem mindig sikerül. Még hétvégén sem.
Úgy pihentető képeket hoztam.



2020. november 19., csütörtök

Volt egy tánc

Én nem tudok táncolni. Nem is szeretek, mert mindig is gátlásos voltam. De régebben, gyerek-és ifjú koromban sok lakodalomban voltunk a családban, barátoknál, ahol ráadásul a lakodalomra erős hangsúlyt fektettek. Az én családom szeretett táncolni. A nevelő apukám néptáncos volt valamikor, anyukám is eltáncolgatott, bár ő nem úgy ropta a lába miatt, ahogy mindenki más. 

De erősen él bennem egy kép, egy régi lakodalomban, ami még a klasszikus, régi időben volt, és egy étteremben történt, ahol szólt a zene, és a keresztapám, aki már fiatalon nagyon népszerű volt a hölgyek körében, és remekül táncolt, de szó szerint, végigkeringőzte az éttermet. Teljesen előttem van az a kép. Ahogy tartotta a hölgyeket, ahogy vezette őket körbe, szerettem nézni. Régen azért jól táncoltak az emberek. A Tánciskola jót tett. Én egyébként most azt mondom, hogy inkább Tánc-és illemtan órákat kellene tartani az iskolákban, mert az nagyon ráférne a gyerekekre. 

Pierre Vidal: The Waltz

Emlékeztek, egyszer régebben írtam egy filmről, az a címe, hogy VEZET A RITMUS. Nem erről a filmről akartam írni, de nézzétek meg, szerintem pedagógiailag is nagyszerű, és Antonio Banderas nagyszerű benne, ahogy a "gyerekek" is. Ez egy igaz történeten alapuló film. 

Visszatérve, én nem tudok táncolni. A keresztapám, az apukám és a bátyáim is felkértek, mert rendesek voltak, meg mert családtag vagyok, de én az esküvőkön szenvedtem. Kicsit bánom, hogy ez kimaradt, felnőttként próbáltam volna ezt bepótolni, hogy Férjjel elmentem volna egy Társastáncos helyre, de ő a táncolást még rosszabbul műveli. Konkrétan sehogy. :) Így maradtunk itthon, és csak nézem az ilyen filmeket, vagy táncos bemutatókat. 

Az utóbbi időben viszont van egy Dal a fejemben, amitől nem tudok szabadulni. Biztosan ti is emlékeztek rá:



Lévén amúgy is nagy Zorán rajongó, de már olyan régen hallottam ezt a dalát...


 És találtam egy aranyos képet a neten. Egy régi, első tánc elkapott pillanata. :)

2020. november 18., szerda

Fahéjas csiga

Nagyon szeretem a fahéjas dolgokat. És annak is nagyon örülök, hogy a gyerekeim is szeretik. Igazából két dolog fogy nálunk el rendszeresen, a kakaós csiga és a fahéjas csiga. Ebből nincs az a mennyiség, amit ha megsütök, akkor marad belőle. Mindegy milyen a formája (ebben még a kisfiam is engedékeny), de a fahéjas elfogy, az biztos.

És most nem is írok erről többet. 

De azt remélem, sőt abban biztos vagyok, hogy ti is érzitek az illatát! :)
 

2020. november 16., hétfő

Filmajánló - A szerelem útján

Már sokszor írtam erről, és még fogok is :), hogy szeretem a romantikus dolgokat. A könyveket és a filmeket is. 

Ha emlékeztek, pár napja említettem a Férjemmel közös, romantikus filmünket, amit mindketten kívülről tudunk, és idézni is szoktunk.

Azt is írtam nektek, hogy  1,5 hét alatt, amit itthon töltöttem a gyerekeimmel és Férjjel, eléggé elszívta az energiáimat. Nem fáradtam el nagyon, közben meg nagyon elfáradtam. Még akkor is, ha a konyhát a végén néha átvette Férj. ❤

Közben azt vettem észre, és ez teljesen megdöbbentett, hogy nem volt időm olvasni. Most, az utolsó pár napban kezdtem el feltölteni magam, és ezek nekem a romantikus filmek. Mostanában sajnos megint, vagy újra rosszul alszom, küzdök is érte, vele. Most is így van. 

Gondoltam, keresek a Youtube-on egy filmet. Rá is akadtam egyre, és nem bántam meg.


A történet:

Nick (Chris Evans) egy pályaudvaron játszik a trombitáján. Másnap egy meghallgatásra kellene mennie, de éjszaka még hivatalos egy bárba, ahol az exe is ott lesz. Miközben ezekethez próbál bátorságot gyűjteni, egy lány, Brooke (Alice Eve) leejti előtte a mobiltelefonját, ahogy az utolsó bostoni vonatot próbálja elérni. A szerelvény azonban nélküle indul el. Brookot kirabolták, így nincs semmi pénze, de reggelig mindenképpen haza kellene jutnia New Yorkból. Nick megpróbál neki segíteni. 

Nem ismertem a filmet, és nem tudtam mire számítsak. Ráadásul Chris Evans eléggé beskatulyázódott Amerika Kapitány szerepébe, és egy színésznek ezek után nehéz kitörni az ilyesmiből. Azon meg még jobban meglepődtem, hogy ő is rendezte a filmet. Nem mindig szokott sikerülni ez a hollywoodi sztároknak. Nem mindenkinek áll jól a rendezés. De azt kell mondjam, ez elég jól sikerült. Szerintem. 

Nem túl bonyolult a történet, de nagyon kedves. KÉt idegen találkozik, és együtt tölt egy estét végigbeszélgetve. Ez akárkivel megtörténhet(ne), de nem történik, főleg, hogy a férfi nem Chris Evans. :) - Bár nekem nem annyira az esetem. 

Jól megírt az egész hangulata, a beszélgetések, nem túl sok klisé van benne, de közben meg szurkolsz nekik,hogy összejöjjenek, de közben meg tudod, hogy nem biztos, hogy lehet. És elég jól sikerült a romantikus rész is, mert tényleg éreztem, hogy szimpatikusak egymásnak. Van kémia, ahogy azt mondani szokták. 

Minden ellenére mégis azt gondolom, hogy egy nagyon szomorú filmről van szó. Két olyan emberről szól, akiknek le kell küzdeniük azt, amitől félnek, és amivel küzdenek. Érdemes megnézn. 

Nagyon ajánlom. 


2020. november 15., vasárnap

LIfe in colors - Barnás kellemes

Még mindig a barnára szavazok. Az ősz  nekem ezt a színt jelenti elsősorban. És nem is igazán szeretnék változtatni rajta.


2020. november 14., szombat

Őszi táj

Szeretek csak úgy menni a kis városomban, ahol élek, néha céltalanul és csak úgy, és bár nem vagyok egy nagy fotós, noha szeretek fotózni, elkapni egy pillanatot, amit én látok, én vettem észre (így sem sikerül mindig), vagy csak úgy nekieredni a tájnak. Ezt nagyon élvezem. 

Amióta dolgozni kezdtem, már nem igazán van rá időm, és energiám sem. Persze jobban szeretek most dolgozni menni, bár meg kell mondjam, most 1,5 hetet itthon töltöttünk, mert Férj beteg volt, és ugye egy kis apró betegség miatt sem tanácsolták a közösséget. 

Nem titok, ha azt mondom, hogy elfáradtam. Sokkal nehezebb volt ez nekem, mintha dolgoztam volna, és úgy mentem volna mindenfele még. Ha az APA beteg, akkor beteg, és megáll a családi élet. Nem volt Covidos, vagy ki tudja, mert ugye az orvostudomány abból állt: "IDE NE JÖJJÖN!" Na, ebből aztán derítsd ki, hogy mi a helyzet. Nem volt láza, nem voltak légzési nehézségei, csak erős megfázása volt, meg nem érezte a szagokat, de senki el nem küldte volna tesztelni. Így vártunk, hátha mond valamit az orvos, de nem tette. 

Így én is táppénzre kerültem és a gyerekek is. Az orvosunknak megírtam, hogy mi a helyzet, hogy Apuka beteg, és a gyerekek sem mehetnek iskolába. Mert nem akartam, hogy esetleg valaki megfertőződjön. Bár nem igazán volt mivel, mint később kiderült. Nos, a gyerekek orvosi igazolásán pedig az volt: "A szülő elmondása szerint beteg volt. Orvosi vizsgálat nem történt." 

Tök cuki, nem? 

Na, mindegy. Most gondoltam, akkor - mert minden ellenére az őszt szeretem - ide rakok nektek egy régi fotómat, ami a kedvencem, és ami őszi. Mert szeretem az őszt.
 

2020. november 10., kedd

Filmajánló - A szerelem hálójában

Nem olyan régen eszembe jutott a FILM, ami mindenekelőtt és mindenek felett Férjjel a kedvencünk. És persze ezer éve láttam már, de semmiképpen sem fogom kihagyni. Mindketten nagy filmrajongók vagyunk, és ez lett a mi közös, KEDVENC, ROMANTIKUS filmünk. Annál is inkább, mert amikor egy nyári táborban megismerkedtünk, pár hét múlva kaptam egy levelet. Levelem érkezett! Az a fiatalember írt, akivel a táborban egy asztalnál ültünk, akivel elgyalogoltunk Füzérre, ahol végigbeszéltük (vagyis állítólag én :) ) az utat, aki meglátott bennem valamit, és írt nekem. 

Számomra mindig is fontos volt a levelezés. Egész életemben leveleztem, lévén grafomán. És nekem fontos volt, hogy egy fiú írjon levelet, és jó leveleket írjon. Azok, akik nem írtak, úgy éreztem, hogy nem vesznek komolyan, de Férj tudta ezt. Nem tudatosan, hanem hiszen, hogy Isten által indíttatva. Isten sugallta neki, hogy írjon nekem, és már egy-két levél után (fél év után 100%) tudtam, hogy Ő LESZ Ő. Érzi ezt az ember, nem igaz? 

Egyébként nagyon romantikus volt. Még leveleztünk, úgy a régi módon. BÉLYEG, BORÍTÉK! Nagy élmény volt és nagy izgalommal járt, amikor vártad a másik levelét, hogy mikor hozza a postás, és hogy mit írt. A mai világban, az internet korában ez furcsa, mert ott pillanatok alatt jön a válasz.

Szóval, amikor láttam ezt a filmet, kicsit a sajátomnak éreztem. Nem voltunk hasonló helyzetben, de a hangulata és maga a film annyira, de annyira aranyos! 

Nem találtam meg a filmet sajnos fent a neten, ami igazán meglepett, de két aranyos részletet találtam. 

 

Nem lehet kihagyni a "Levele érkezett!" - érzést, a kihegyezett ceruzacsokrot, a metrózó pillangót, az ősz New Yorkot, a régi írógépeket, és a könyvszeretet érzését.








Történet:

Kathleen Kelly (Meg Ryan) a világ talán legszebb gyermekkönyvboltjának a tulajdonosa. Egy nap azonban az utca túloldalán Joe Fox (Tom Hanks) megnyitja könyváruházát, ami korántsem olyan meghitt, viszont sokkal nagyobb, mint Kathleené. A két magányos üzletvezető és harcias ellenfél éjszakánként NY152 és Shopgirl álnév alatt ismerkedik és hamarosan egymásra is találnak a hálón. Álnéven egymásnak tanácsokat adnak és még egymásba is szeretnek. De eljön a nap, amikor fény derül kilétükre. 

Nézzétek meg, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog nektek. Tom Hanks és Meg Ryan pedig nagyon aranyosak együtt. A kedvenc filmem tőlük. 

2020. november 9., hétfő

Most találtam

Néhány napja családi betegség miatt (Férj beteg) itthon vagyunk. Nem beszélhetünk Covidról, legalábbis nincs tünete a családban, de betegséggel küzdünk, még akkor is, ha csak 1 főt érint a családból, de együtt vagyunk itthon. Nincs sem iskola, sem munka. Ez engem elszomorít kicsit, mert nagyon örülök, hogy végre dolgozni kezdtem, és nagyon szeretem is csinálni, még akkor is, ha nehéz. "Imádom" a kisfiút, aki mellett vagyok, és bár nem egyszerű vele, mellette, akkor is jó élmény, hogy tudok segíteni neki. És most tudom, hogy nem úgy halad, mert nincs, aki nyaggassa és dolgoztassa. De sajnos most ilyen időszakot élünk, hogy ha valaki egy kicsit köhög, akkor egy egész család nem csinálhat semmit. :(

Mindenesetre több időm lett arra, hogy néha netezzek. :) Eddig tényleg nem volt rá annyi, mint amikor itthon voltam, de már nem is hiányzott annyira. Most is így vagyunk, hogy bár reggel együtt kelünk, és ugyanúgy főzök, mosok, takarítok, pakolok (most eléggé élvezem is), tanulok a gyerekekkel, közben ápolom az én drága Férjemet, aki azért nincs annyira jól, de amúgy is, tudjátok milyenek a férfiak? Az én Férjem szokta mondani (úgyhogy nem adom ki, nem beszélem ki): "37,1-nél már az életemért küzdök." Most nem lázas, de nem jó, ha egy férfi beteg. Én pedig elfáradok. Sokkal jobban, mert úgy érzem, hogy lett még egy gyermekem.

Na, ami a lényeg, hogy néha rátalálok egy-egy új blogra, vagy a Facebookon egy új oldalra. Most is találtam egyet, valószínűleg néhány dolgot áthozok majd ide. Mert művészi és én nagyon szeretem az ilyen jellegű blogokat is. :)


Amedeo Modigliani (1884-1920) nem igazán a kedvenc festőim közé tartozik, elég érdekes stílusa van. Meg persze élete is érdekes volt. Amolyan túl bohém emberke, aki nem volt elég francia Párizsban (persze, hiszen olasz-zsidó volt), akit nem ismertek el életében, hiszen nem vették a képeit és festményeit, egy nála idősebb nő tartotta el egy darabig. Aztán persze lenyugodott, megházasodott, de agyhártyagyulladásban halt meg. 

Itt nézheted meg a képeit. 

Ti hogy vagytok a hétfőkkel?

Én azért nem utálom őket. Sőt, amióta dolgozok, már várom is. Most sokkal nehezebben élem meg, hogy újra itthon vagyok, mint amikor évekig itthon voltam. De úgy élem meg, hogy mindig valami új dolog vár rám!

2020. november 8., vasárnap

Life is colors - Szürke fehéres

Még mindig ezeket a színeket hozom. Mert még mindig nagyon szeretem őket. És mert még mindig nagyon tetszik. :)

2020. november 7., szombat

Viszlát Redy!

A mai nap ismét egy szomorú nap a Családunk életében. 

Elvesztettük az Ikrek egyik felét, Redet. :( - Bal szélen

Tegnap egész nap nem jött haza, nem állt az ajtó előtt. Általában mindig a tesójával együtt volt, még ha nem is mindig együtt játszottak, feküdtek, pihentek, de elválaszthatatlanok voltak. Red lett a bátrabb. Pedig, amikor hozzánk került, akkor ő volt a félős, az elbújós, a fújós, aki Férjet mindig megkarmolta, akit mindig csak kesztyűvel lehetett megfogni. Aztán a sok szeretgetés és a játék (ez leginkább Kata érdeme) szelíddé tette. Oly annyira, hogy kezes lett, és bátor. Talán túl bátor is. 

Talán messzebb merészkedett, mint ahogy szokott, vagy nem tudom, de ma hajnalban, amikor ki akartam engedni a másik cicát, ott feküdt a bejárat előtt, véres lábbal, és keservesen nyávogott. Annyira sírt, én pedig megint tehetetlennek éreztem magam, és nem tudtam mit csináljak. Hajnal volt, Állatorvos még nem volt nyitva, így behoztuk a házba, és vigyáztunk rá. Zsófi odatelepedett mellé egy kis stokira, és simogatta, vigyázott rá. 

Ő jött el velem az Állatorvoshoz is, ahol persze nem jó híreket kaptunk. A belső szervei teljesen roncsolódtak, valószínűleg egy kutya bántotta. Mindenesetre el kellett altatni. :( Én persze elég nehezen bírtam, Zsófi hősiesen kitartott, ő valahogy tudja magát tartani ilyen helyeken, csak itthon sírt, de én természetemnél fogva eléggé érzékeny vagyok, és bőgtem persze. De ott voltunk a mi Cicánkkal, simogattuk, és elengedtük őt. Tudom, hogy jó és boldog élete volt velünk, nálunk, szeretetben volt, és miatta teljesen nyugodt vagyok. 

Az Doktornő is nagyon aranyos volt, segítőkész, jól kezelte a bőgésemet, és mindent megtett, hogy könnyű dolga legyen Rednek. 

Boldog vagyok, hogy a Mi Cicánk volt. 


2020. november 6., péntek

Nyári pillanatok

Volt egy kis időm, és átnéztem a nyári képeinket. Aztán rájöttem, hogy mindenkivel készült egy közös kép. És rájöttem, hogy annyira szeretem ezeknek a hangulatát, meg persze szeretem a gyerekeimet, és persze, hogy a Férjemet, és hogy BOLDOG VAGYOK! 

Ugye látszik????
 

2020. november 5., csütörtök

Tea és muffin

Van olyan, amikor jut időd a reggelizésre is. Mostanában nincs ilyen, eddig meg nem is volt. Amióta dolgozom, csak a tízórai szünetben tudok enni a gyerekekkel, aztán meg délután 2-3 között ebédelek, (jobb esetben) és ritkán vacsorázok is.
De ez a kombináció mindig jól jön. Reggelire és vacsorára is. 

                                                                         Csokis muffin és tea. 

Ráadásul a kedvenc pöttyös bögrémben van, amiből már csak egy maradt az évek során, és féltve őrzöm.
 

2020. november 2., hétfő

Létfontosság

Mert van olyan az ember életében, főleg, ha anya és feleség és sok a dolga, hogy nincs hozzá kedve, és nem is akarja megcsinálni, de mégis meg kell csinálni, mert ha nem csinálja meg, akkor úgy marad, és sokáig tart, amíg valaki észreveszi, hogy megcsinálatlan marad.:)

Mégis úgy gondolom, hogy kell néha nem fontosat is csinálni. Én például az őszi szünetben 2 napig igyekeztem nem fontosat csinálni. Mondjuk főztem, de csak alapszinten, viszont befejeztem egy sorozatot, amiről hamarosan fogok írni. Mert egy anyának erre is szüksége van. :)

Ti mit csináltatok az őszi szünetben, ami nem volt létfontosságú, de foglalkoztatok vele?