Akkor mondta, hogy Zsófi fájlalja a fülét. Neki még sohasem fájt a füle. Amikor megláttam, édes drágámat... potyogtam a könnyei a fájdalomtól. Bújt ölbe, és sírt. Iszonyú érzés lehet a fülfájás...
Nem bírtam várni másnapig, irány az ügyelet. Persze ment mindenki, the Kánya Family, alias Madarasék. Ami azt jelenti, hogy Nimród folyamatosan beszélt (és elég hangosan), és mindenkit szóval tartott, és abszolút nem zavartatta magát. Ő egyébként sohasem szokta. Nem igazán lehet lecsendesíteni, kérni, hogy suttogva beszéljen. Már egy ideje ezzel küzdök, és imádkozok azért, hogy szelídüljön meg az én - amúgy roppant édes - kisfiam. Nem könnyű menet és eset.
Szóval, ügyelet. Megvizsgálták, és Zsófi nagyon hősies volt. Írtak Augmentint meg Cataflamot, és mondták, hogy menjek el minél hamarabb a fülészetre.
Este elmentünk kiváltani a gyógyszert. Az ügyeletes gyógyszertár pont az SZTK gyógyszertára volt. Elmentem a bejárathoz, ahol ki volt írva, hogy az udvar felől megközelíthető. Visszaautóztunk, kiszálltam, és elindultam, hogy gyógyszert szerezzek a gyerekemnek. Bent az épületben korom sötét, biztonsági őr sehol. Gondoltam, megyek a magam logikája szerint. A Kórház és az Sztk épületét összeköti egy nagy függőfolyosó. Átmentem rajta, mert tudtam, hogy az levisz a Patikához.
Le is értem. Kijövök az ajtón, elindulok a Gyógyszertár felé, amikor is egy hangos, kemény hang szó szerint leüvöltette a fejemet, hogy "mit keresek én itt... hogy jöttem be... mit képzelek... stb." Mondtam, hogy mit szeretnék, de ő csak tovább kiabált velem. "Mit gondol, csak így besétál ide? Hogy jött be? Hogy menne ki, ha nem lennék?" - Mondtam ott, ahol bejöttem :) - Az, hogy az átjáró ajtaja nem volt bezárva, az nem az én hibám, úgy gondolom. Mindenesetre iszonyúan kiabált. Rá is szóltam, hogy ne kiabáljon, mert elég ideges vagyok így is. Erre azt válaszolta: Ő is!
Na, tessék! Biztos hobbiból mászkálok és keresem a gyógyszertárt, nem?
Mindegy, kiakadtam. A végén, amikor kitessékelt (mondván, hogy legyek hálás, hogy ő ott van, és persze emelt hangon beszélt), megköszöntem a kedvességét. Kicsit cinikus voltam, de ilyen vagyok, ha felidegesítenek. Sorry.
Nincs bajom a takarító személyzettel, és nem nézem le őket. Szerintem nem semmi munka emberek után takarítani, akik még arra sem képesek, hogy lehúzzák maguk után a wc-t, vagy felvegyenek egy papírt, és a kukába dobják... Mindig, mindenhol jó kapcsolatot ápoltam a takarítókkal. Még akár én is lehetek egyszer takarító, ha az élet úgy hozza, és nem találok más munkát...
De amikor valaki azt hiszi, hogy mindennek ő a teljhatalmú ura, és úgy beszélek mindenkivel, ahogy én akarok... Nos, akkor már nem tudok annyira jóban lenni vele.
Az ügyeletes gyógyszertár egy kis ablak volt, a Kórház legsötétebb helyén. Ki sincs táblázva, nem tudod, hol keresd... És még üvöltenek is veled. Nekem minden megemelt hang üvöltés. (Én is meg szoktam emelni a hangom, de így, eltévedt lelkeket nem tipornék le...) Alig találtam vissza az autóhoz, mert mindegy lett volna, ha a bejáraton megyek be (ahol először is próbáltam). Helyette gyalogoltam egy csomót szakadó esőben, két gyerekkel (az egyik beteg, a másik pörgős)...
Mondhatni kiakadtam.
(Volt már egypár durva élményem kórházban, amikor ezt éreztem. Egyszer Fehérvárra is bementünk ügyeletre, akkor is a fülészetre azt hiszem. Mindegy, nem ismerjük annyira a járást, hát megkérdeztünk két közeledő nővérkét, hogy mondják már meg, merre kell menni. Válasz: "Nem látja? Nem tud olvasni? Ki van írva!")
Ma elmentünk a fülészetre, már hála Istennek nem fájt annyira, mint tegnap. Megláttam a bácsit. Gondolkodtam, hogy megmondom neki, hogy tegnap nem igazán volt a helyzete magaslatán, de aztán nem mertem, mert féltem, hogy a kórházban a tömegek előtt is leüvöltené a fejemet. Így csendben eljöttünk.
Mindenesetre az vigasztal, hogy holnap megyünk anyukámékhoz. Ez nagyon jó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése