és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza – szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.
Nem tudsz már? – kérdi s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak, balra Kína
és jobbra lóherés, örök vadászmezők.
Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már, honnan fú a szél? –
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít...
„Csak ülj a földre és beszélj az égre.”
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő, és azt se tudja, hogy mivégre.
Az ember csak úgy gondolkozik, és mindenféle dolgok eszébe jutnak. Fontosak és teljesen lényegtelenek. Felpattan hirtelen, hogy az egyik roppant - fontosat elintézze. Nyúl a telefon után, kapja a kabátját, táskáját és szalad. Az ajtót is sietősen zárja be maga után.
Később buszon zötykölődik sok más emberrel, akik szintén "roppant-fontosak" miatt vágtak neki a városnak. ÁTfut rajta, hogy vajon bezárta-e az ablakokat, mert mi lesz, ha mégis eső lesz, bár a rádió nem mondta: eloltotta-e a villanyt, és kikapcsolta-e a vasalót?
Leszáll a buszról, siet a föld alá, betuszkolja magát a zsúfolt kocsiba. 20 perc a fény nélküli világban. Képek és versfoszlányok, dallamok és mosolyok keringenek körülötte. Ő is elmosolyodik, de valaki a lábára lép és az oldalába nyomnak egy vizes esernyőt - oda a mosoly. Most ő furakszik "elnézéstleszáll-szabadlesz" és végre kinn van, kinn a felszínen.
Autók, por, fullasztó gőz.
Berohan, kirohan, elintézi, megveszi, felhívja, vár.
Este.
Késő.
Már csak néhányan járnak az utcán, az utolsó buszok indulnak.
Áll a hídon és nézi a kivilágított várost, a vizet, amelyben visszatürköződik az a "földalatti" mosoly. Újra érzi a lüktetést a szíve táján, hallja a dallamot, és már tudja az egész verssort:
"Csak ülj a földre és beszélj az égre."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése