Anya otthon van?

Anya, anyuci, anyucika, édesanya...

Igaz, hogy nálunk ez a megszólítás is apával kezdődött (apa, apuci, apucika, édesapa sorrenddel), de elgondolkodtam a saját életemen.

Édesanyámat nagyon szeretem. Sokat jelent nekem, nagyon hálás vagyok neki az életemért, az elvekért, azokért a dolgokért, amiket megtanított, amivel nevelni akart minket, engem. Olyan lelkületet kaptam tőle, ami nyitottá tett, ami által sikerült közelednem másokhoz, az embertársaimhoz. Minden nap élmény volt hazamenni az iskolából.

Emlékszem azokra a napokra, amikor vezetni tanult, és én mellé bújva kérdezgettem a táblák jelentését. A "bukkanó" táblát azóta is kedvelem, és eszembe jut ez a történet ma is, ha meglátom. Mindig mosolyogni támad kedvem. Zsófi is szereti a bukkanókat.

Emlékszem, hogy szerettem fürdeni vele és milyen jókat játszottunk a vízben. Remek történeteket kreáltunk, már akkor elkezdődött a remek kis "fantáziavilágom", ami később sokat segített az életben. Menekülni, védekezni, hárítani, bátorítani, elvonulni, átgondolni, átszervezni dolgokat. Ma ezt tapasztalom én is a saját gyerekemnél. Nagyon szereti, amikor együtt fürdünk, sokszor kéri is: "Édesanya gyere a vízbe!" És ez olyan jó!!!

Ő is, mint sok anya dolgozott. Értünk. De mindig volt ránk ideje. Este is. Beszélgettünk, játszottunk, meghallgatott minket, tanácsot adott.
Kisgyermek koromban sok időt szakított arra, hogy verseket, mondókákat megtanuljunk. Énekelni soha nem hallottam, azóta sem, ez az egy, amit nagyon hiányoltam, de ez a legkevesebb. Nem lettem muzikális alkat. Puff!
De megszerettem az irodalmat, a verseket, hamar megismertem a betűket, megtanultam írni is. Nem lett erősségem a matematika sem, ahogy neki sem volt az. Bár édesanya nagyon szorgalmas diák volt, és jó tanuló. Én sajnos nem.

Édesanya nem nevelt hívőnek, hiszen ők sem voltak azok. De alapokat adtak ahhoz, hogy később én Isten útját tudjam választani. Nem volt istenfélő, de megtanította a tisztességet, a becsületet, a másik elfogadását, nyitott lenni. Megtanított a becsületességre és erkölcsösségre. Olyan alapokat helyezett el az életemben, ami most is meghatározó. Boldog és kiegyensúlyozott életet élek most, mert jó alapozást kaptam.

Általában nem szűkölködtünk. Anya és a nevelőapukám igyekeztek megtenni mindent azért, hogy ne szenvedjünk hiányt. Mai fejemmel azt mondom, hogy jót tett volna nekünk, ha kicsit engednek küzdeni, de már nincs értelme a "mi lett volna ha" gondolatoknak.

Eszembe jutnak azok a gyerekek, akik ott élnek a mai családokban. Szegényeknek gondolom őket, noha sokan dúskálnak a javakban, válogatnak a játékok közül, szebbnél szebb ruhákat kapnak. Lehet, hogy anyagilag gazdagok, és mindenük megvan, de ezek a dolgok, tárgyak nem pótolják a szülőket, s főleg az édesanyát.
Gyerekek csavarognak el, bandáznak és butaságokba keverednek, mert szüleik nincsenek otthon vagy nem érnek rá. Olyan társaságokat, barátokat keresnek, ahol figyelnek rájuk, akik velük vannak nap mint nap.
Olyan jó lenne, ha máshogy lenne!

Ha a szülőknek lenne idejük, akarom mondani akarnának időt szánni a gyermekeikre, de jó lenne! Az pedig csak álom marad, hogy bárcsak olyan anyák lehetnénk, akik otthon vannak, várják a gyermekeiket haza, akikhez oda lehet menni minden gonddal-bajjal. Az a baj, hogy hamar felnőnek a gyerekek. Gyorsan eljön az az idő, amikor nem lesznek már kisgyerekek. Nincs második lehetőség!

Gyermekkori élményeimre szívesen emlékezem vissza. Amikor anyával manapság beszélgetünk, előjönnek az "emlékszel, amikor..." történetek és ez nagyon jó.
Fontos odafigyelnünk a gyermekeinkre. Fontos időt szánni rájuk, hogy megtanuljanak szeretni, önzetlenek lenni, megértők.
Bárcsak minél többet lehetnénk a gyermekeinkkel! Bárcsak lehetőségünk volna otthon várni őket MINDIG! Sajnos a társadalmunk nem erre van berendezkedve, megélhetési problémák miatt menni kell és dolgozni.
De valamit tennünk kell! A mi döntésünk, hogy mit és hogyan. Csak a gyerekek azt érezzék, még akkor is, ha dolgozunk, hogy amikor hazamegy az óvodából, iskolából, bárhonnan, ANYA OTTHON VAN!