Álmodozni veszélyes

Egy filmben hallottam és azóta is szállóigém lett ez a mondat, hogy:

A NOSZTALGIA VESZÉLYES BETEGSÉG. GYÓGYÍTHATATLAN.
NINCSENEK HIBÁI."

De ugyan ki nem szeret nosztalgiázni? A régmúltra gondolni, a de szép volt, és a de jó lett volna és a még jobb lenne érzésekre. Szerintem ezen nincs mit titkolni. Igenis szoktunk emlékezni.Mi lett volna, ha ez így és így alakul az életemben, mi lett volna, ha ezt és ezt máshogy dicsálom, máshogy döntök, mást teszek, mást mondok. Én is hajlamos vagyok ezekre, de nem olyan régen azt értettem meg, hogy felesleges. Mert azok az idők már elmúltak és jó, hogy nem úgy alakultak a dolgok.

Ami miatt viszont érdemes elgondolkodni ezen, az az anya oldala. Olyan sokszor hallani azt szülőktől, hogy "De jó lesz, ha majd tud járni.."; "Milyen jó lesz, ha majd bölcsődébe vagy oviba adhatom a gyereket..."; "Mennyi mindenre lesz időm, amikor iskolás lesz a gyerek...." És sorolhatnám.

Egyszer egy közeli ismerősöm panaszkodott arra, hogy milyen sokba kerül egy gyerek és hogy ez milyen teher. Érdekes volt hallani, mert nagyon jól állnak anyagilag, nincsenek filléres gondjaik és nem szűkölködnek. Egy gyerekük van, ma már nagy, de amikor ez történt néhány éves volt. És meghallotta azokat a szavakat, amiket az anyja mondott. Szembefordult vele, csípőre tette a kezét és 4-5 évesen azt mondta: "Szóval te nem is örülsz nekem?"

Az érzékeny gyerekeket az ilyen szavak mélyen megsebzik. Tudom, hogy ez az ismerősöm sem gondolta komolyan azt, amit mondott, és sokan a fenti mondatokat sem gondolják komolyan, hiszen szeretik a gyereküket. Egyszerűen csak rosszul reagálnak le dolgokat. A felnőtt is hibázik, éppen ezért nagyon komolyan kell venni azt, amit kimondunk.

Egy másik ismerősömtől hallottam a történetet, hogy kicsi volt még és valamiért összeszólalkozott az anyukájával. A reakciója persze az volt, hogy azt mondta az anyának: "El is megyek világgá!" 4-5 éves lehetett. Az édesanya reakciója - amikor az ember indulatos vagy dühös - az volt:"Menj!" És a kisfiú tényleg elment világgá. Elgyalogolt a nagyszülőkhöz.

Senki sem gondolja komolyan ezt. Ott az anyuka sem gondolta, csak kijött belőle. De a gyerekek mindig komolyan veszik a mondatokat.

Nem mondhatunk ki felelőtlen mondatokat.

Zsófi most először aludt a mamánál. Furcsa érzés volt, mert megszoktuk, hogy 2 éven keresztül itthon beszélget és szuszog és mondja a magáét. Amikor hazajöttünk meg olyan csend volt. Nagyon rossz volt. Nagyon nehéz. Kicsit sírtam is, mert olyan, mint amikor elveszlik valami, amit nagyon szeretsz. Persze tudtam, hogy jó helyen van, meg tudtam, hogy minden rendben lesz, de egy anya már csak ilyen. Igaz???

Zsófi nagyon jól érezte magát. Én nehezen aludtam el és korán felkeltem, hogy menjünk már hozzá. Alig bírtam ki, hogy ne hajnalba menjünk oda, mégiscsak furcsa beállítani 6-kor valahova, még ha az anyósáról van is szó...

Nagyon hiányzott és nagyon rossz volt nélküle. Ekkor értettem meg azt, hogy mennyire nem mondhatok ilyeneket, amik fent elhangzottak.

Azt értettem meg, hogy a mának kell örülni! A mában kell örömet látni, keresni! Nem a régmúltban. Meg a mi lesz hak..-ban. A mának kell élni, persze a szónak a pozitív értelmében, nem arra gondolok, amit ma a Carpe Diem-elv jelent. Azt gondolom, ha várjuk is az időt, amik elhangzottak, akkor sem kell sóhajtoznunk a mostani életünk, gyermekük vagy akár a férjünk felől, mert lefoglalják időnket, erőnket, és nem mindig az van, amit mi szeretnénk.

Van ez így és lesz ez még így!

"Elég minden napnak a maga baja. (Máté 6,34)

A jelennel élni tudni, azt jelenti, hogy Isten ajándékainak ma tudok örülni. Ez a belső beállítottság gyermekeinknek is jó példa lesz, egész életükre nézve pedig nagy nyereség!!!