A SZERETET MINDENT HISZ ÉS REMÉL..

Biztosan mindenki ismeri ezt a gondolatot a Szeretethimnuszból.

Most erősödtem meg abban, hogy ez milyen fontos és komoly mondat a gyermeknevelésben is.

Az utóbbi időben eléggé szörnyű éjszakáink voltak. Ilyen még soha nem volt, és valaki bátorítóan azt mondta, hogy "Lesz ez még így!" Hát... nem örültem.

Zsófia napokon keresztül olyan volt, mintha kicserélték volna. Késő estig ordított, dobálta magát, hisztizett. Se megnyugtatni, se lecsendesíteni nem lehetett. Aztán ha elaludt, akkor pár óra múlva újra elkezdte. Napokig nem aludtunk a nagy Ővel. Egyik nap hajnal 3-kor jutott az eszébe az, hogy ő rettenetesen éhes. Ott ültünk mellette, kikerekedett nagy szemekkel - az álmosságnak semmilyen jelét nem láttuk rajta - és ő játszani akart. Mi persze ültünk összeroskadva, és próbáltuk a lehetséges, mindenféle módszert.

Azt kell mondjam, hogy elfogyott a türelmem. De tényleg. Kiborultam. Ott álltam tehetetlenül, hogy most mit is fogok csinálni vele, mert ezt így nem lehet. Nagy Ő szegény hajnalban kel, mert korán jár dolgozni, így ő sem örült ennek a műsornak.

Aztán eszembe jutott, hogy milyenek is vagyunk. Mindig a legtökéletesebbet és a leghibátlanabbat várjuk el a gyerekektől. Hogy fogadjanak szót, mindig azt tegyék, amit mi mondunk, hibátlanul csinálják meg a házi feladatukat, segítsenek a házi munkában stb. És ez persze jó, csak kérdés, hogy elfogadjuk-e őket olyannak, amilyenek? Hogy most ilyenek?

Persze úgy gondolom, hogy fontos, hogy legyenek szabályok, következmények, büntetések is, ha szükséges. Nálunk van, és sokan megbotránkoznak ezért. De én úgy gondolom, hogy ha most nem tanulja meg a gyerek az alapvető dolgokat, akkor olyanná válhat, mint az a tizenéves amerikai fiú, akiről olvastam egy cikkben, hogy lelőtte a szüleit, mert az édesanyja azt kérte, hogy vigye ki a szemetet. Úgy írta a cikk, hogy életellenesnek gondolta ezt a feladatot és azt is, hogy rendet tegyen a szobájában.

Annak sem vagyok híve, hogy állandóan szemrehányást kapjon egy gyerek. Közeli rokonságban van egy kislány, aki alapvetően egy jó fej gyerek, nagyon értelmes, de sok kritikát kap viselkedéséért, dolgaiért. Nem mondom, hogy sokszor nem jogos és azt gondolom, hogy kell neki szólni, de egy idő után, ha állandóan ezt hallja, közömbössé válik. Ezt tapasztaltam meg most Zsófinál is. Mondtam valamit, és szelektív hallásra talált. Rájöttem, hogy ki kell iktatni a beszédünkből a nagyon negatív mondatokat: "Már megint későn jöttél haza..."; "Gondolom, megint rendetlenség van nálad..."; "Még mindig csak zenét hallgatsz, de a házi feladatod biztos nincs kész..."; "Már megint kiborítod anyát ezzel az örökös hisztivel..." és sorolhatnám.

Aztán úgy döntöttem, hogy nem tudom megoldani. Mert az emberben benne van az, hogy - Zsófi szavaival éljek - "én egyedül" oldjak meg mindent. Ő most ebben a korszakban van. Mindent egyedül akar megoldani. De én, mint szülő ezt nem tehetem meg. Meg kell változtatnom a döntéseimet, a szokásaimat. És ez csakis Jézussal lehetséges. Megfogalmazódott bennem egy hajnalban, amikor megint nem aludtunk, hogy imádkozzunk ezért. Persze ezt eddig is tudtam, de ez olyan elméleti volt. Ezért hajnalban fogtam a gyermeket és imádkoztunk. Kértük, hogy a jó Isten csendesítse le a szívét, és segítsen neki elaludni és jól aludni. Kértük továbbá azt is, hogy elmúljon az a csúnya hisztis viselkedése. Kialakult bennem egy "mindent remél" gondolat. Hinnem kell abban, hogy képes megváltozni. Emberek százai, ezrei változtak meg Krisztus kereszthalála nyomán. Én is képes vagyok rá, ő is. Nem számít, hogy valaki 2 éves , vagy 37 vagy 65. A lényeg, hogy akarjam!

Azt kell mondanom, hogy egy ideje jobb. Tényleg megváltozott valami. Jobban alszik, nyugodtabb, kevesebb a hiszti. Próbálok még türelmesebb lenni vele, mint eddig. Tudjuk jól, hogy a "szeretet mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél és mindent eltűr." (I. Kor. 13,7)

Nagyon remélem, - és így kelek fel reggelente -, hogy Zsófi jó dolgokat fog tenni. Eljátszik egyedül, szófogadó lesz, türelmes az öltözködésben, szófogadó a feladatvégzésben. Hiszem, hogy ez lehetséges. Mert látom a jeleit! De csak és kizárólag Isten segítségével.

Megértettem a bizalom fontosságát is. Azt gondolom, hogy ha bízunk a gyermekünkben, akkor különleges képességek fejlődnek ki benne, bennük. Zsófia ezekben a hajnali órákban is, amikor már én türelmetlen és ideges voltam, akkor is rám nézett a nagy szemeivel, megölelt és azt mondta: "Nagyon szeretlek anya!" És nem tudtad neki azt mondani, hogy én most nem szeretlek, mert nem alszol. Odabújtam hozzá, és engedtem, hogy átöleljen és birizgálja a hajamat, amit nem szeretek alapvetően. Csak szorított, és nem akart elengedni. Én azt gondolom, hogy ha ezekre figyelünk, akkor elérjük azt, hogy mindenben a legjobbat tegye.

És még egy fontos dolog. Gyermekeink tudják azt, hogy imádkozunk értük. És nemcsak akkor, amikor hisztis, vagy gond van vele, hanem mindig.