Tökéletes szülő?

Mostanában a "tökéletes anyán" gondolkodtam el. Oda vagyok a két gyerekemért, és nagyon jó, hogy vannak. Igaz, kicsit átalakult az életünk, mert Nimród nagyon más természetű, mint Zsófi volt egykoron. Ha őt letetted valahova ott maradt és aludt. Ma ez nem történik meg. Megülni sem bír egy helyben és aludni meg... (mint tudjuk továbbra sem szeret). Olyan sok mindent lehetett csinálni mellette. Mindig elfoglalta magát és most is így van. Nem olyan gyerek, aki rád akaszkodik és minden percedet kiszívja, hogy még enni se legyen időd. Persze odajön, és játszunk meg tanulunk, építünk, biciklizünk meg minden, csak nem igényli azt, hogy minden percet vele kell tölteni. Babának sem volt ilyen. 

Nimród ilyen. Már születése percétől fogva ilyen volt. Nagyon érdekes volt látni őket. Ő egy igen bújós, testközelben lévő gyerek. Nagyon édes és szeretnivaló. Még nagyon ismerkedünk egymással, szokjuk a másik dolgait, hangulatait, de én a magam részéről nagyon élvezem :)))

Hálás is vagyok Istennek értük, mert ettől függetlenül nincs éjszakázás, Nimród is szinte végig alussza az éjszakát, van, hogy mélyaltatásban kell tisztába tenni.  Ráadásul Zsófi is nagyon szereti, nincs benne még féltékenység, ellenkezőleg, de erről már írtam.

Igazából nem is a gyerekekkel van problémám, hanem önmagammal. Kicsit átrendeződött az életem, és újra kell alakítani, felépíteni, és ez egy újabb energiaforrás. Általában pörgős ember vagyok és erős elemmel bírok :), de mégis van bennem egy olyan érzés, egy olyan gondolat, hogy bárcsak türelmesebb lennék.  

Nem, nincs bennem és nem is volt soha az, hogy "Hú, jó anya leszek?"; "Alkalmas vagyok rá?"; "Fogom tudni csinálni?" - mert jól tudom a választ: NEM. Egyedül nem megy! Egyedül semmire nem vagyok alkalmas. Csakis Istennel.

Persze tudom, ezek nagy szavaknak tünnek, meg mit mondjon egy keresztény ember, ha nem ezt. Ezt illik. De én tényleg így gondolom. Egyre jobban. 

Az utóbbi időben kicsit elhanyagoltam Istent, valahogy "nem volt rá időm". Mindig annyi minden volt, annyi minden történt, nem is beszélve a lustaságomról. Jó, mentegethetném magam, hogy "Persze, mindenki megért engem, éppen most szültem, és ez mennyire más dolog, meg a két gyerek, meg egyébként..." - de nem teszem. Az ember hajlamos arra, hogy mindig mindent megmagyarázzon. Igazolva magát. De én nem akarom igazolni magam. Inkább szégyellem.

Kicsit furcsa lesz amit most írok, de a "tökéletes szülő" gondolatát egy mese ihlette. Említettem, hogy Zsófi mostanában Micimackó fanclubos lett, azért ilyen meséket nézünk. Én is szeretem, de sokadjára már nagyon fárasztó, úgyhogy most leszokatásban vagyunk. De eszembe jutott Kanga (tudjátok, aki Zsebibabát neveli) lelkesen és nagy türelemmel. Soha nem láttam még idegesnek, türelmetlennek, amikor szófogadatlan, akkor sem emeli fel a hangját. Zsebi mindig megeszi a reggelit, szót fogad, hazamegy, ha hívja az anyukája, elalszik, amikor kell... Na, ezt hogy csinálja, nem? Néha irigylem? Még akkor is, ha tudom, hogy mese.

Aztán oda jutottam, hogy az ember ne legyen telhetetlen. Minden kis apró haladásnak örülni kell és hálát adni. Mi még mindig küzdünk az alvással, és néha tényleg nem tudok nyugodt, csendes, szelíd lelkű maradni, amikor azért kell vívni a csatát, hogy éppen melyik takaróval takarózzunk, vagy éppen az jut az eszébe, hogy éhes, pisilni kell, apát akarom és hasonlók. Mindez kb. 10 órakor.

Ezért minden egyes nap, amikor hamarabb elalszunk már hálás vagyok. 

És még ha mese is, szeretnék olyan tökéletes és türelmes szülő lenni, mint Kanga.

"És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem."
(Jeremiás 29,13)