Jóságosnak lenni!

Pár napja igen kiborultam itthon. Az okát most nem részletezném, a lényeg az, hogy kiborultam, és igen meglepődött mindenki a viselkedésemen. A gyerekek is, de hogyha őszinte szeretnék lenni, akkor én magam is.  Sokszor írtam már, és aki ismer, tudja, hogy nem vagyok az a kiborulós fajta. Temperamentumos vagyok, meg kicsit zajos, néha sokat beszélek, esetleg fárasztó vagyok, de kiborulni... Ahhoz már valakinek nagyon soknak kell lenni. Most ez a valaki én voltam.

Persze szégyelltem is magam rendesen, hiszen mit is láttak a gyerekek? Anya morog, dühöng, csapkod, indulatos... Nem, nem vagyok tökéletes szülő. Mint olyan, nem létezik. Tanulni kell. Ezért akkor nem, de utána, amikor magamhoz öleltem az én drágáimat, és megpuszilgattam őket, eszembe jutott az Efézusi ige: "Legyetek pedig egymáshoz jóságosak..." (Ef 4:32). Mindig. Nagyon oda kell figyelni mit mikor teszünk, mondunk, mire figyelünk. Azt értettem meg, hogy fáradtsággal jár, ha figyelmes, ha előzékeny vagyok, mert sokszor előtör és előjön az ÉN, amit pedig szeretnénk letenni. Én azt tapasztaltam, hogy ha ezekre odafigyelünk, akkor az emberi természetünk felett is győzedelmeskedni fog.  Annyira el szoktuk felejteni az udvariasságot, az előzékenységet. A házastársunkkal vagy a gyerekeinkkel szemben. 

Olyan sokszor mondjuk el a gyerekeinknek, hogy hogyan viselkedjenek, mit tegyenek, hova lépjenek, mit nézhetnek, mit ehetnek meg stb. magunkról meg olyan gyakran elfelejtkezünk. Pedig nekünk kell kezdeni! Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeink is kedvesek, szerető szívűek legyenek, akkor meg kell mutatnunk milyen az. Kedvesen kell beszélnünk egymással, nem szabad megemelni a hangunkat. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy beszóljunk a másiknak, hogy elkeseredett szavakat mondjunk ki! Nem mindig könnyű ez, én tudom. De olyan jó lenne ilyennek lenni.

Látom a gyermekeimen, hogy milyen fontos nekik, hogy anyának és apának milyen a kapcsolata. Amikor apa megjön és odabújik hozzám, nekik is fontossá válik az, hogy apa ölébe menjenek, vagy két kör futás után azt mondja a beszélni tudó: "Szeretlek, anya!" Olyan jó látni, amikor mosolygósak, amikor vidámak, amikor nevetnek. Amikor jó formában van az ember, akkor szelíd és csendes tud lenni, akkor a gyermek is olyan. Amint kicsit rosszabb napunk van, akkor neki is az lesz. Na ez az, amit szerintem nem engedhetünk meg magunknak! A rosszabb napokat! Ha én is hisztis vagyok, mit várok a gyerekemtől? De ha udvariasan, kedvesen kérek tőle bármit, akkor sokkal könnyebb dolgom van. Jó, lehet akkor is elmondom 120x azt, hogy Gyere enni! Vedd fel a cipődet! Ne firkáld a falat! stb. , viszont ettől leszek én is erősebb. A türelmem így alakul. 

Isten de sokszor mondott már nekünk is el valamit nem 120x, hanem 1200x, és mégsem hallottuk meg. Nem mindig akartuk, mint a mi gyerekeink. Néha tényleg nem hallottuk, mert belemerültünk valami másba. Pedig szólt. Halk és szelíd hangján. Ezért most újra iskolába járok. A türelem iskolájába. Nem könnyű tantárgyak vannak, és lehet, hogy néhányszor rossz jegyet hozok haza, esetleg meg is bukhatok, de az a jó az iskolában, hogy lehet éveket ismételni. Nem szégyen. Mert tanulni mindig érdemes és értékes. A javunkra válik! Nekünk!

Ha lesz önuralmam, türelmem, ha jobban tudok majd figyelni rájuk, és nem pusztán beszélni tudok csak, akkor lesz a legnagyobb élményem a világon. Édenné alakulhat az otthonom!

Nagyon szeretném ezt megtanulni. Hogy kedvesen szóljak a gyermekeimhez, hogy sokat dicsérjem őket, hogy vonzza őket az az Isten, akit én szeretek, mert így nem mindig fogja és nem is vágyik Isten közelségére. Szeretném, ha boldogok lennének. Boldogabbak, mint én, pedig én tényleg boldog vagyok. (Most ennek filozofikus hátterébe nem mennék be.) Varázslatot szeretnék a családomnak. A szónak a nemes értelmében. Nem elvarázsolni szeretném őket, hogy csak néhány órára éljék át az élményt, hanem azt szeretném, hogy örökké magukénak érezzék az egész mindenséget. Édenné alakítani az otthon, ahol igazi vendégek, angyalok jönnek vendégségbe!