Az Abilityben jártunk

Rengeteg mesélnivalóm van. Éppen ezért, lehet, hogy kicsit hosszabb leszek a szokásosnál :)

Képzeljétek el, hogy én is úgy jártam, mint szegény Maimóni, hogy hétfőn szembesültem azzal, hogy a héten dolgozat-leadási határidő van. Én olyan jól elvoltam, azzal a teljes meggyőződéssel, hogy június közepe a határidő, hogy csak na. Aztán felvilágosítottak. Az egyik dolgozatomat már tavaly megírtam - halasztottam Nimród születése miatt, így csak néhány vizsgám van hátra.

És akkor gondoltam egy merészet. Felhívtam ez én édes drága nagy Őmet, és megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve velünk eljönni Budapestre? A kérdés persze költői, hiszen ha megyünk neki kell vezetni. Én nem vagyok hajlandó Pesten! 

És hát milyen egy jó férj? Persze! Hősiesen kivett egy nap szabadságot, és elmentünk. Két helyre. 

Az Ability Parkba (amiről dolgozatot kellett írnom), és ha már ott voltunk az Állatkertbe. Nagyon gyerekkoromban voltam ott utoljára, és már egy ideje gondoltam rá.

Először is egy izgalmas utazásunk volt. Ügyes dolog a GPS, még nekem is tetszik :), aki nem tudok tájékozódni és bárhol, bármikor, bármilyen körülmény között eltévedek. Gondoljátok el, én navigáltam! Mondom én, hogy a nagy Őm egy hős!

Be is mondta, hogy megvan a cél, csak nem találtuk. Úgyhogy keringtünk még néhány felesleges kilométert, mert alapvetően jó helyre érkeztünk, csak mivel új helyre költöztek, nehezebb volt megtalálni. Amikor már nem én navigáltam, ez sikerült is :)))

Egy kis hangulat-jelentés az Abilityből:

Amikor megérkeztünk, akkor egy kedves fiatalember fogadott, aki azt kérdezte, hogy csempét szeretnénk-e vásárolni, mert akkor nem jó helyen vagyunk. Mondtuk, hogy hozzájuk jöttünk. Igen érdekes élmény volt, nagyon kellett figyelni rájuk. Tényleg minden érzékszervünkkel.

Mivel éppen 2 iskoláscsoport is volt ott, nagy volt a tömeg. Kaptunk egy kísérőt, aki mindig elvitt minket egy-egy állomásra, ahol még nem jártunk. Sajnos menetlevelet nem kaptunk, mert elfogyott, mire odaértünk, de azért így is pompásan éreztük magunkat.Az első hely, ahová elmentünk, egy jelbeszéd-tanuló hely volt. Egy nagyon helyes és szimpatikus fiatalember ült ott, aki megtanított néhány állatnevet elmutogatni, amit aztán újra elmutogattunk. Zsófi leginkább azt élvezte, hogy a kis, állatos kártyákat pakolgatta.

Aztán bementünk a sötét szobába. Kaptunk egy fehér botot, és mindenféle feladatot kellett bent megoldani, amit bevallom, nem sikerült. Amúgy is elég ügyetlen típus vagyok, de így meg olyan tehetetlennek éreztem magam. Volt egy feladat, ahol ki kellett tapogatni egy asztalon álló anyagokból két hasonlót. Hát azt hiszitek, sikerült? Nem! Sőt, le is ejtettem. Mondták a kísérőim, ne aggódjak, és ők pillanatok alatt megtalálták. Nem is tudom, így olyan tehetetlennek éreztem magam. Itt vagyok, látok, és közben meg nem látok.

Két csoportba mentünk be. Először én mentem be Zsófival, aztán apa Zsófival :), aki el is tűnt a sötét szobában. Sajnos szeret ilyesmit csinálni. Egyszer csak eltűnik, aztán lehet keresni. Saját elképzelései vannak az életről és a felfedeznivalókról. 

Nos, amíg apa tisztába tette Nimródot, addig én kipróbáltam ezt az ujj-labirintust. A középső piros kis jelzéstől a durva (sötétebb) felületen el kellett jutni a bal sarokban lévő piros jelzésig bekötött szemmel. Nem igazán volt könnyű feladat. Sőt!

Ennél az asztalnál a hallásunkat és a szaglásunkat próbálhattuk ki. Mindenféle illatot kellett szagolnunk, ami ment is, mert jó a szaglásom. De a hallásom... Nagy Őm mindig azon mosolyog, hogy szerinte nem hallok jól. Nem vagyok süket, nincs semmi baj a fülemmel, de néha tényleg nem hallok meg dolgokat. Ez inkább azért lehet, mert nem figyelek teljes mértékben az emberekre. Pedig nagyon próbálkozom.

Szaglás-és hallás

Ezután jött a Braille-írás. Mindenki megkapta a családban a nevét, és hozzá kaptunk egy Braille-abc-t is. Nagyon tetszett az a közvetlenség, az a vidámság, ami őket jellemezte. 

Braille írás

Zsófi is és én is az Ajtók termét élveztük a legjobban. Zsófi itt pakolhatott, rakodhatott, játszhatott, nagyon jó volt! Itt pörgetni kellett, és amelyik színt kipörgettük, azt a "butellát" kellett megszagolni, hogy milyen illatot is érzünk.

Ajtók terme bejárata

És aztán jöttek a mindenféle feladatok. Zsófi nagyon lelkesen forgatott, keresett, mért, rakosgatott. Nagyon élvezte, és nagyon tetszett neki.

Pillangót kerestünk

Képeket forgattunk

A titkos kódot beütve az ajtó kinyílt

Aztán eljutottunk boltba is. Ez a kedves lány, aki nagyon vidám volt, feladatot adott nekünk, miszerint ki kellett találni, hogy mi alapján pakolgatja a zöldségeket és gyümölcsöket. Én persze nem jöttem rá. A logikai feladatok (ami mint kiderült nem is logikai!) nem az erősségeim. De azért jó volt. Zsófi itt is nagyon lelkesen kérte a gyümölcsöket és zöldségeket.

ABC-ben is jártunk

Sok minden mást is kipróbáltunk még. Az egyetlen dolog, amit nem mertem kipróbálni, az a kerekes-székezés volt. Pedig lehetett. Oktatták is a használatát, és voltak segítők, akik segítettek is a közlekedésben, de ezt nem mertem. Általában azért - még akkor is, ha nem vagyok túl ügyes valamiben - is mindent kipróbálok, de ezt nem mertem. De tervezem, hogy egyszer visszamegyünk, és akkor kipróbálom.

Nagyon nagy élmény volt. Én ajánlom mindenkinek. Higgyétek el, hogy ezután kicsit tényleg másképp látjuk azokat a társainkat, akik valamiben hátrányt szenvednek. 

Én nagyon hálás vagyok, hogy láthattam ezt a helyet és beszélgethettem ezekkel az emberekkel. Sokat tapasztaltam és kaptam tőlük.

Zsófi pedig így érezte magát: