Az én drága nagy Őm felhívott a munkahelyéről - ha még nem írtam volna Bányánál dolgozik. Magyarország még egyetlen működő szénbányájánál. Ő olyanfajta nélkülözhetetlen munkaerő. Szeretik a kollégái, mert ügyes, és ugyanezért szeretik a főnökei is. Ez persze a fizetésén nem látszik, de ugye köt a szent elhatározás, hogy nem fogok aggodalmaskodni az anyagiak miatt. Ahogy kedves Szabó Kata barátnőm szokta mondani: "A pénz a legkevesebb." És ez így van.
Na szóval, felhívott, egyrészt, hogy közölje velem, hogy Szeret. Ez nekünk nőknek, valljuk be nagyon fontos. Ezt sokszor a férfiak nem értik, hogy miért kell nekünk ennyiszer elmondani, de igen, el kell. Mi elmondjuk nekik, pedig nekik meg nem kellene, hiszen ők ezt tudják, érzik. Mindenesetre tudja, hogy figyelnie kell egy férjnek erre, ezért amikor lehetősége van, felhív, csak úgy, hogy megkérdezze hogy vagyunk, hogy aludtunk, és hogy közölje szeret.
Ma is elmondta, aminek nagyon örültem. Tudom, hogy szeret, de ezt olyan jó hallani, nem igaz lányok?
Aztán elmondta, hogy vissza kell mennie éjszakára is. Úgyhogy édes nagy Őm most ment el éjszakára, le a bányába (mert ott lent valami halaszthatatlan munka van), és nem jön haza, hanem ott marad a rendes műszakjára is, így holnap csak 3 körül látjuk. Így, ahogy Zsófi szokta mondani: "Egyedül maradtunk." Nimróddal, mert Zsófi megint a mamához ment.
Éppen fát hoztak nekik, a sógorom vágta össze, Zsófi pedig a kis talicskájával hordta egyesével és azt mondta nekem: "Anya, ma nem tudok hazamenni, segítenem kell Zolinak behordani a fát."
És ezzel eldőlt.
Nimród alszik. Úgyhogy most egyedül maradtam.
Jó is így, már régen volt ilyen csöndben részem.
Azt hiszem, most nekiülök a szakdolgozatomnak. Végre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése