2012. december 6., csütörtök

Ismét az alvásról

Biztosan emlékeztek, hogy mennyit küzdöttünk Zsófi alvási problémáival. Még segítségetekeis kértem. Nos... már nem küzdünk. Nem, nem, nem változott sok minden, de már nem küzdünk. Bár ez a mondat így nem igaz. Változott.
Emlékeztek talán, hogy mennyire ki voltam borulva, hogy nem alszik és nem alszik, helyette ordít. És tényleg kipróbáltam mindent, amit okos könyvek írtak, és elolvasgattam blogokat, írásokat, amik erről szóltak. Nagyon sok jó ötlet volt mindenben, és biztosan sokat fogok tudni hasznosítani belőlük.

De... Elolvastam őket, alkalmazni próbáltam, és a helyzet nem változott. Nagyon sokáig. Aztán - írtam erről is - úgy nézett ki, hogy minden szépen, simán változik, alakul, és elindultunk az új irányba. Tény és való, valamivel jobb a helyzet. Sokat gondolkodtam, hogy mi lehet az oka, de semmi mást nem tudok írni, csak amit megértettem és ami a meggyőződésem, az IMÁDSÁG. Minden este úgy feküdtünk le, úgy mentünk ágyba - nekem volt  kis gyomorgörcsöm, hogy vajon mi lesz?, hogy letérdeltünk, és kértük Istent, hogy "vigyázzon ránk, adja, hogy gyorsan elaludjunk és ne hisztizzünk." Ezeket édes kicsi lányom mondta el a saját szavaival. Ha esetleg csak lefeküdtünk, akkor mindig ő maga szólt: Anya, nem imádkoztunk! Hónapokon keresztül imádkoztunk azért, hogy ez változzon. És én hittem és hiszem, hogy Zsófi is akarta. Mert ő sem szerette, ha hiszti van, és a hisztizés pedig nálunk büntetést von maga után. Ez az egyetlen dolog, ami miatt kikapás jár, a nagyon nagy és értelmetlen hisztizés. Az alvások esténként ezt vonták maga után. 

Imádkoztunk, imádkoztunk, de... Sokszor érzi így az ember, nem? Valamiért már évek óta imádkozik, vagy hónapok óta, és nem történik semmi. Aztán úgy döntöttem, hogy már nem görcsölök én sem ezen a dolgon. Mert alapvetően nem vagyok egy ideges alkat, de ilyenkor, amikor 10-11-kor még ordítás volt, mert aludni kell menni, akkor azért kiborultam rendesen. Nos, úgy döntöttem, hogy nincs értelme kiborulni. Nem szeret aludni, hát nem szeret aludni. Délben megszüntettük az alvást, csak csendes pihenőt iktattunk be, és azt mondtuk, hogy nem kell aludni. Nem is kellett. Este fél 9-9-re már mindig aludt. Lehet, hogy fáradt lett, és néha túlpörgött, de elaludt. 
Ám ez is egy külön felfedezés. Itt is nagyon figyeltem arra, hogy ha esetleg fáradtabb, akkor legyek vele, mellette. Így úgy döntöttem, hogy odabújok hozzá. Az okos könyvek azt mondják, hogy meg kell tanítani egyedül elaludni... Lehet. De én azt mondom, hogy nálunk máshogy működik.


Szóval szépen alakult az alvásunk. Aztán úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk a délutáni alvásokat újra, mert mégiscsak kicsi még, szüksége van az alvásra. Le is tettük. Délután nagyon gyorsan és nagyon hamar elaludt. Mindig. De este... Este megint jött a hosszú és keserű időszak, ámde hiszti nélkül. Valami CSODA folytán a hiszti eltűnt. Jött a naptáros módszer, amit nagyon szeretett. Hiszen minden reggel ragasztani szeretett volna, így ez bejött, megszűnt a hisztizés. Szépen lassan eljutottunk oda, hogy már magától elaludt, és magától el is alszik. Persze sok küzdelem még ez. Nimród segít ebben. Igen, egy fél éves gyerek. Zsófi nagyon szereti a testvérét, és amikor ő elalszik - hamarabb, mint Zsófi, és bent fekszik a kiságyban, akkor már nem zajong. Előtte lehet énekel, mászkál és mindenfélét csinál, de tudja, hogy Nimródot nem keltheti fel. Ezért fekszik az ágyban és ott jól elvan. :) Persze, azért még működnek a mondatok, hogy "Pisilni kell!" - "Éhes a hasam!" stb. 
Alvások alvása - anyukáméknál, de itthon is így alszik :)

Nagyon szeretem az Egymásra hangolva című könyvet. Van több része, de most a Gyerekekre hangolva címűre gondolok elsősorban. Akkor kezdtem azon gondolkodni, hogy mennyire fontos, hogyan kezeljük őket. Ahogyan minden gyerek más és más, természetben, gondolkodásban, kinézetben, ahogyan minden gyereket máshogy kell nevelni, mások az erősségei, a gyengeségei, mások az elvárások velük szemben, úgy más a szeretet nyelvük is. Ez már Nimródon 1 naposan is látszott, hogy neki a testi érintés a szeretetnyelve, és így van ez a mai napig is. Csak akkor érzi jól magát, ha valaki hozzáér, ha megöleli, fogja, érzi a teste melegét. Ha csak egyedül van, látványosan unatkozik, és ekkor nagyon tud ordítani. Egyébként nagyon jó baba, mert nyugodt, csendes, kiegyensúlyozott, csak egyedül lenni nem szeret.

Zsófi egészen más. Már babaként is jól elvolt magában. Most is így van. Hihetetlen jó fantáziája van, mindig alkot valamit, kitalál, remek a fantáziája, és egy percre sem tudod az öledbe venni, mert már megy is, mint akinek sürgős dolga van. Az ő szeretetnyelve viszont a minőségi idő. El tud lenni, le tudja magát kötni, de igényli azt, hogy legyen egy kis időszak, amikor csak vele foglalkozik valaki. Ilyenkor mindig játszik vele valaki, színezünk, puzzlezunk, tanulunk - ezt már ő maga igényli -, valaki kimegy vele játszani az udvarra, sétálni. Akkor az az ő ideje. Ám - van egy alkalom, amikor fontos neki a testi érintés, és az az alvásnál van. Mivel nem bír egy helyben ülni, így feküdni sem. Nem is várhatom el tőle, hogy csak úgy feküdjön. Ezért amikor eljön az alvás ideje, valaki mindig odabújik hozzá. Apukáját nagyon szereti, szinte rajongásig, ővele nagyon szeret mindenfélét csinálni, és nagyon édesek ilyenkor együtt. A vicces az, hogy nagy Őm nagy alvó, néha hamarabb elalszik, mint Zsófi. Mondjuk, az tényleg nem nehéz :) Velem pedig azért szeret aludni, mert lehet túrkálni a hajamat. Amit én annyira nem szeretek, és egy idő után idegesít is. Tudja ő ezt, de soha nem bírja megállni. Ez nyugtatja meg az ő pörgős, rohanós kis lelkét. És ha ez kell, akkor inkább odabújunk hozzá. 
Mindkettőjük szeretetnyelve teljesül, és ilyenkor nagyon édesek tudnak lenni :)

Egyszóval sokat ügyesedett az alvása, és ügyesedett ő is. Már nem ragasztunk a naptárba, de nincs is rá igény. Már ezzel nem motiválom. Ellenben sokat dicsérem.  Arra figyelek, hogy nem alszom el vele, bár meg kell mondjam, hogy én, aki szintén rossz alvó vagyok - tehát szegénynek volt honnan örökölnie - és esetleg fáradt, délután bealszom velük, de ez nagyon ritkán van. Szóval, ott vagyok egy kicsit, odabújok, megölelgetem, puszilgatom (ezt is csak módjával szereti, egy idő után közli, hogy "elég lesz"), aztán kimegyek, és megmondom neki, hogy pár perc múlva benézek. És benézek. Persze van olyan, hogy egy vetődéssel éppen akkor ugrik vissza az ágyba, és ilyenkor szigorúbb vagyok, mert vannak szabályok, amiket tudni kell, de tényleg azt mondhatom összefoglalva, hogy az imának hatalmas ereje van. 

Ez a küzdelem engem is megnevelt, formált, alakított, szembesített hibáimmal, átformált, elgondolkodtatott, úgyhogy nagyon hálás vagyok mindezekért az élményekért és tapasztalatokért a jó Istennek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése