Beszámoló - hosszan

Ha emlékeztek, megígértem, hogy elmesélem mi a helyzet velünk, és mi minden történik velünk.
Arról, hogy milyen izgalmas kalandokat éltem át az orvosokkal, már meséltem itt és itt.
És itt pedig arra kértelek Benneteket, hogy gondoljatok rám, és imádkozzatok értem.
Azóta persze sok minden történt.
Amikor visszakaptam az én kedvenc doktornőmet, mint rendesen elvégzett és elvégeztetett mindenféle vizsgálatot. Elsősorban megcsináltuk azt a bizonyos Komplex Tesztet, amiből kiderítik, hogy elvileg hogy is állunk Down-kórilag. 9000 Ft már ez a vizsgálat. Nimródnál még nem volt ilyen, pedig nála is megcsinálták. Ezt a vért állítólag Angliába küldik. Jó sokat utazott szegény, de eredmény hamar volt. 2 hetet kellett várni. De amilyen az én formám, kiderült, hogy a doktornőm szabadságon lesz.
Ugyanis nyugdíjba ment, és ki kellett vennie a szabadságát. Így elküldött a férjéhez, aki szintén szülész, és egymás mellett rendelnek.
Gondoltam, jó kis család...

Sms-ben is megkaptam az eredményt (meg a neten is meg lehetett nézni), és kiderült, hogy elég rossz lett az eredményem. A Down-szűrés eredménye 1:65 lett. Ez mondjuk tényleg nem túl jó eredmény. Nimródnál sokkal jobb volt és sokkal magasabb, vele azért nem is vállaltam azt, hogy folytatom az egészet. De most is ez volt az első reakcióm, nem szúratom meg magamat. Végül is, minden gyermek Istentől való, ő adja őket, és ha úgy alakul, biztosan nem véletlen.
Persze közben benne van az emberben az, hogy EGÉSZSÉGES gyermeket szeretne. Mert ugyan ki nem? Meg az is benne van, hogy azért ennek a vizsgálatnak a következménye vetélés is lehet... Így úgy döntöttünk, a válaszunk NEM.
Ezzel mentem el az orvoshoz. Aki minden köszönés nélkül azt mondta nekem: "EZ A GYEREK BETEG!"
Néztem rá. Semmi bevezető szöveg, semmi átvezetés... Mondtam hogy nem igényeljük a vizsgálatot. Majd leharapta a fejem. Én nem tudom, és nem értem... Egy orvos csak akkor tud kedves lenni, ha a saját páciensei vannak nála? A másikéval bunkó? Már bocsánat, hogy ezt írom, de így éreztem magam.

Elég hangosan hozta tudomásomra, hogy nem tart normálisnak ezért a döntésemért. Mondta a magáét, hogy szerinte inkább egy vetélés, mint egy beteg gyerek, mert az előbbit jobban elviseli az ember, a többivel meg örökre együtt kell élni.
Nem kérdezte a véleményemet, hogy miért döntöttünk így, nem volt rá kíváncsi, hogy keresztényként minden élet fontos, és számunkra nincs különbség.
Csak hajtotta a magáét. Kiabálva mondta, hogy neki be kell írnia a kartonomra, hogy így döntöttem, mert még jön valamilyen ügyvéd, és beperli őket több millióra. Mondtam, hogy eszembe sem jutna beperelni senkit, de ez sem hatotta meg. Az elhatározás (a makacsságom miatt) pedig megerősödött bennem. Csak azért sem!
Mérgesen jöttem el.

Kellett egy hét, hogy lecsillapodjak és lecsendesedjek. Kellett ez az idő, hogy az indulataimat átértékeljem. Kellett néhány beszélgetés barátokkal, ismerősökkel, olyan emberekkel, akiknek számít a véleménye. Kellett útmutatás, vezetés a helyes döntés érdekében.

Amikor már lecsillapodtam (mert sajnos elég vehemens természetem van), és a mérgem is elpárolgott (úgy általában az orvosokkal kapcsolatban, meg azzal kapcsolatban, hogy mit is várnak az emberből, ha így beszélnek velünk?)... átértékeltem néhány dolgot magamban:
1. A sértődöttségből hozott döntés nem helyes.
2. Az indulatosság sem Istentől való.
3. A makacsság az egyik legrosszabb tulajdonság, amivel az ember döntést hozhat.
4. A kimondott NEM nem hitbeli döntés volt, hanem azé a makacsságé, amit másokban annyira nem szeretek.
5. Azért, mert az orvos mond valamit, még nem biztos, hogy az úgy van.
6. Inkább Istenben bízok, mint emberekben.

Aztán leültünk nagy Őmmel, és átbeszélgettük a dolgokat. A fentiek fényében.
És arra az elhatározásra jutottunk, hogy mégis elmegyünk. Nem azért, mert olyan kedvesen rábeszélt minket az orvos, hanem azért, hogy meggyőződjünk.
Nem tudjuk, Istennek milyen terve van velünk. Nem tudjuk, hogy beteg vagy egészséges gyermekünk lesz. Amit tudok:
- Én magam nem tudok mit kezdeni az ilyen betegségekkel. Vagyunk néhányan, akik nem tudjuk jól kezelni őket. Egyszer belekerültem egy ilyen szituációba, ahol néhány fogyatékos ember (akik egyébként nagyon kedvesek és nagyon őszinték voltak) szó szerint megrohantak és számomra igazán félelmetes volt az egész. Nem ők, a helyzet, amibe kerültem, és nem tudtam kezelni.
Ettől függetlenül azt gondolom, ha a saját gyermekedről van szó, teljesen más a helyzet.
De hiszem, hogy Isten látja ezt. Tudja, hogy mit érzek, mit gondolok.
De az is tény, hogy elfogadjuk azt is, hogy úgy dönt, hogy a mi családunkba egy ilyen beteg gyerek kerüljön.

- Egész életemet (20 éves koromtól) a gyerekeknek szenteltem. Először iskolában, aztán pedig a gyülekezetben. Ez életet. A gyermekanyagok írása, a szervezés, a kitalálása dolgoknak. Egy beteg gyermek mellett ezt nem tudnám csinálni. De lehet ez önző hozzáállás is...

- Amikor kerestem a Valakit, az Élet értelmét, a Létezőt, sokféle vallásnál kutakodtam. Tetszett nekem a buddhizmus is, az egyetlen problémám vele az volt, hogy a végének nem volt értelme. És én az a típusú ember vagyok, aki szereti, ha tudja mi hova alakul. Úgy értem, hogy ha elmegyek valahová, tudjam, hol lesz a szállásom, pl. És az is nagyon érdekelt, hogy ha meghalok mi lesz. Nem akartam örök körforgásban élni és mindig újjászületni. Ezért is döntöttem Krisztus mellett. Mert ő egyértelművé tette az utat. Megértettem a Bibliából, hogy mit tanít a halálról, a feltámadásról, az örök életről. Megértettem,hogy ez JÓ! És jó tudni, hogy mindennek lehet jó a vége. De erre is fel kell készülni! Máshogy nem megy.

EZÉRT döntöttünk úgy, hogy bár tényleg mindegy, hogy beteg vagy egészséges-e a baba (bár mi reméljük, hogy egészséges), utána járunk. Hogy előre tudjuk mire számítsunk. Ne a szülőszobán kelljen szembesülni azzal, hogy mi a helyzet.
(Volt valaki, akinél minden teszt-eredmény teljesen negatív volt, minden szép és jó volt, és a szüléskor derült ki, hogy Downos a gyermeke. Úgyhogy az eredmények nem jelentenek semmit!)
Ha beteg, akkor fel tudjunk rá készülni, utána tudjunk járni, stb.
Ezért elmentünk.
Ez is egy hosszú és fárasztó tortúra volt. Az első alkalomra 3 percre mentünk fel, hogy kapjunk egy másik időpontot. Ez az időpont ma volt. Felmentünk. Már nem izgultam, mert az az igazság, hogy az első alkalommal az összes félelmet magammal vittem. Mára elfogyott.
Iszonyú tömeg volt, nagyon sok kismamát elküldenek ilyen vizsgálatra, szúrásra. Mindenki arcán ott volt a félelem, az aggodalom. De tényleg azt kell mondanom, hogy nem fájt. Nem éreztem semmit. Ügyes volt az orvos, aki végezte a beavatkozást.
Most pihennem kell néhány napot. Ami azzal jár, hogy nagy Őm a szakács, a babysitter, az ügyintéző, a programszervező... Mindenhova ő viszi a gyerekeket, és mindent neki kell csinálni. Egy kedves barátnőm írta azt nekem: "Használd ki a lehetőséget, mert ilyen évekig nem lesz."
Persze 1 nap még belefér, de 3-4 napig feküdni, nem csinálni semmit, már most látom, hogy halálos lesz... De a babáért mindent.
Természetesen eredményt nem tudunk, majd csak januárban.

Ami aranyos, Zsófi minden alkalommal azért imádkozik, hogy ne legyen beteg a kistestvére. Ez olyan édes tőle!