Te tiszteled a férjedet?

Ez  nagy kérdés ám. Bár azt gondolom, hogy ha keresztényként olvassuk ezt, akkor nem is lehetne mást mondani, mint azt, hogy hát persze! És jó is, ha így van!

Hanem azért ti is egyen-egyen, ki-ki az ő feleségét úgy szeresse, mint önmagát;
 az asszony pedig meglássa, hogy félje a férjét.

Más fordításban, hogy engedelmes legyen férjének.

Mert hát melyik ige is juthatna eszünkbe, ha nem ez: "Derék asszonyt kicsoda találhat? Mert ennek ára sokkal felülhaladja az igazgyöngyöket. Bízik ahhoz az ő  férjének lelke..." (Példabeszédek 31,11)

Nem igazán tartjuk mi itthon a Valentin-napot. Szerelem ide vagy oda, nem hiszek az egy napos ünnepekben. Sem a nőnapban, sem az anyák napjában (amitől azért meghatódok), sem a 2 napos karácsonyban vagy húsvétban... Ellenben hiszek a házasságban és a szerelemben teljes mértékben.

Így arra gondoltam, hogy megpróbálom kicsit összegezni, átgondolni, hogy is van ez igazából, a bibliai értékek szerint. Nem az emberi, meglátni és megszeretni elv alapján, hanem az isteni szerint. 

A Példabeszédek könyve azt mondja, hogy a derék asszony férje biztonságban érzi magát. Nem aggódik és nem aggodalmaskodik, hogy becsapják, hazudnak neki, nem kell aggódnia. De ez így normális, nem? 

Nem tehetjük meg azt, ha már van egy férjünk, hogy elveszítse a bizalmunkat, hogy ne minket szeressen! És itt megint nem a női praktikákra gondolok, hanem az isteni segítségre.

Pl. a tiszteletre.

Hát igen. Ez egy érzékeny pont. 

Mert nagyon sokszor azt láttam és látom, hogy a feleségek, a nők nem tisztelik a házastársukat, párjukat, barátjukat. Nem adják meg neki, ami jár nekik, és amiről a Biblia is ír.

Meggyőződésem, hogy Feleségként ez az egyik feladatunk. Nem mindig könnyű, mert valljuk be őszintén, nem minden esetben olyanok, amilyeneknek kellene lenniük a nagy könyv szerint. Hiszen mi is erre vágyunk. Nemcsak a szeretetre, és hogy sokszor elmondják nekünk: "szeretlek", hanem tiszteljenek is minket. De a Derék asszony nem volt ilyen, nem követelte ki magának ezt.

Ez egy elég nehéz lecke nekünk. Hogy megtanuljuk.

Nehéz kérdés ez, tényleg úgy gondolom. Mert tény és való, függetlenül attól, hogy a férfiak engedelmeskednek Istennek (hiszen sokan vannak felemás igában),  mert egykor rossz döntést hoztak, vagy csak később ismerték meg Krisztust, nekünk, mint keresztény feleségeknek szükséges engedelmeskednünk Istennek, és hűségesnek lenni és tisztelni a férjünket. 

Persze, én most könnyen beszélek, mert csodálatos férjem van. Nem hibátlan, de ettől függetlenül nagyon szeretem őt. Nincs mindig toppon, nem lehet mindig kommunikálni vele, nem lehet mindig beszélgetni vele, néha ilyen, néha olyan, de azt tudom, legalábbis ezt tapasztaltam, hogy ha figyelünk rájuk, ha kedvesek vagyunk, ha tiszteljük, és ezt kimutatjuk neki, nyertünk :)

Én ebben hiszek. De tényleg!

Nem vagyok egy nyugodt, csendes természetű ember. Állandóan pörög az agyam, tele van mindenféle gondolatokkal és mondatokkal, és tényleg nagyon örülök, amikor Férj hazajön, és végre "összetett mondatokat" is használatok, de nem mindig sikerül. Néha ez idegesít, néha türelmetlen vagyok, de meg kell tanulnom visszavonulót fújni. Ez is a tisztelet jele. Nem kell mindig lerohanjam és plusz információval lássam el. Ezt ők, a mi Drágáink nem mindig fogadják be. Nincs ezzel gond! Csak nekünk kell türelmesnek lennünk. Én ezt tanultam és tanulom folyamatosan.

Eléggé határozott elképzeléseim vannak dolgokról, és szeretem, ha úgy alakulnak, ahogy eltervezem, vagy elgondolom. Nehezen viselem a változásokat. Bár mostanában sok ilyenben van részem (biztos nem véletlenül), és átértékelődik néhány dolgot. 

Tanulgatom, hogy nem kell hogy irányítsam a véleményét. Van neki saját, majd elmondja, ha úgy gondolja. Persze, néha nehéz kivárni. Legalábbis nálunk, mert Férj igazán csendes és magának való. 

Nagyon figyelek arra, hogy ne kritizáljam. Ha valamivel nem értek egyet, akkor is szépen, kulturáltan próbálom elmondani. Volt már olyan, hogy mondott valamit Férj, és én azonnal azt mondtam, hogy "nem", közben pedig nem is gondoltam végig az egészet. Aztán úgy voltam vele, hogy szégyelltem magam.

Igen, mi hamarabb beszélünk, mint cselekszünk.

De meg kell tanulnunk azt, hogy bár mi vagyunk többet a gyerekeinkkel, akkor is a Férj a CSALÁDFŐ. 

Krisztus mindennek a vezetője, fője..., az otthonunké is, és csak ekkor tud megáldani minket. A mi esetünk elég speciális, mert a műszakolás és az iskola most nem teszi lehetővé azt, amit eddig, de igyekszünk figyelni a dolgokra, helyzetekre, egymásra.
Hogy hogyan?

• Soha nem kérdőjelezem meg a döntéseit. 
• És soha senki előtt nem kritizálom, ahogy azt sokat teszik pl. baráti társaságban is.
• Igyekszem kivárni, amíg egy nagyobb kérdésben döntést hoz.
• Engedek neki szabadságot, mert szüksége van rá.
• Néha Férjet úgy kell kezelni, mint egy gyermeket, mert úgy érzem, erre szükség van. Ő is úgy érzi, és szereti. (De nem szabad túlzásba vinni! Nem szabad anyáskodni felette, mert megszokja!)
• Sokszor dicsérem őt, és elmondom neki, hogy ügyes, abban, amit csinál.
• Nem szoktam büntetni a Férjemet. Olyan, hogy nem szólok hozzá fél napig, vagy büntetésből nincs szex, ez nem helyes! Mindig mindent elmondok neki, még akkor is, ha éppen mérges vagyok rá. Ilyenkor csak annyit mondok: "Mérges vagyok!" De mindig őszinte vagyok vele!
• Úgy tekintek rá, mint Isten jobb kezére, akit azért kaptam, hogy jobbá tegyen engem, és formáljon.

Ezért van bennem az a gondolat nap mint nap (és tényleg így is értem), hogy boldoggá, még boldogabbá szeretném tenni a házasságomat.