A három fa legendája - Norvég mese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs, ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.

Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”

A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!”

A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”

 

Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.

Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket kapok majd.”

 

A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!”

 

A harmadik fa úgy érezte, hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.

Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.

 

A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.

 

A harmadik nagyon meglepődött, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.”

Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.

De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse. 

 

Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.

Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.

Ez tette gyönyörűvé az első fát.

 

Ettől lett erős a második. És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.

 

Jean de Brunhoff: Babar király

Újabb gyerek korom kedvence. Ahogy a gyerekeimé is. Hiszem, hogy hatással vagyunk rájuk. Azzal is, amit olvasunk, és amit szeretünk.

Jön a Mikulás #19.

Minden évben ilyenkor felmerül a kérdés, hogy a Mikulás december 5-én vagy 6-án szokott-e jönni. Igazából szerintem mindegy, minden családnál más és más a szokás. Nálunk nem nagyon van. A gyerekek már nem suvickolják ki a cipőiket csak azért, hogy legyen benne valami. Gyerekkorukban is, mindig, amikor kaptak csomagokat meg édességet, a feladat és küldetés rám várt, hogy elfogyasszam. Ezért megkértem a családom tágabb tagjait, hogy ne vásároljanak édességet. Maximum egy csokitélapót, mert úgyis nekem kell megenni. Nem mondom, hogy nem esznek csokit, mert szoktak, csak nem annyira szeretik.

Kiskorukban sohasem tiltottam tőlük az édességet. Nem éreztem egyenes dolognak azt, hogy ha anya eszik csokit és szereti, akkor nekik meg tilos. Szabad volt, de ők maguk nem lettek édesszájúkat. Bezzeg, ha pogácsa van itthon... 

Igazából egy cuki, aranyos dolog ez a Télapó. Kicsit a hitről szól - bár itt nem azonosítanám az igazi hittel, - hanem csak arra gondolok, hogy jó jónak lenni. 

Én a gyerekeknek, az iskolába is szoktam vinni apróságot. Még a nagyoknak is, mert mindenki örül egy kis apróságnak. Szeretni jó és szeretni kell!

Nekem igazából ez az ünnep egy mesét jelent. Ezt:

Szutyejev: A fenyőfa

Ma reggel a gyerekek megnézték a naptárt, és ezt olvasták le róla: december 31.
Holnap hozza a Télapó a fenyőfát ! A játékok biztosan készen lesznek, de a fenyőfa még sehol sincs.
A gyerekek elhatározták, hogy levelet írnak Télapónak, küldjön nekik egy fenyőfát a s&űrű erdőből, bolyhos, zöld fenyőt, a legszebb fenyőt.

Télapó bácsinak a gyerekektől

Kedves Télapó !

Kérünk Téged, küldjél Karácsonyra egy szép fenyőt !
Játékot majd csinálunk, az nem kell.
E levelet elviszi mjd Neked egy hóember !

A gyerekek és a Hóember

Hát egy ilyen levelet írtak a gyerekek, és rögtön utána kiszaladtak az udvarra - hóembert csinálni.
Nagy egyetértésben dolgoztak: volt, aki a havat hordta, volt, aki tapasztotta.
A Hóember fejére egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került.
Nos hát, nagyon jól sikerült a Hóemberpostás ! A gyerekek átadták neki a levelet, és így szóltak:

Hóember, Hóember,
nálad jobb postás nem kell,
sötét erdőt járod,
levelünk a párod.

Télapónak vidd el őt,
keressen egy kis fenyőt,
sűrű ágú, zöld szoknyájú,
tűlevelű ismerőst.

Hozd el azt a kis fenyőt,
minden gyerek várja őt !

Beköszöntött az este, a gyerekek hazaszállingóztak, a Hóember pedig így dohogott magában:
- Hm... Ezek feladták a leckét ! Most aztán kihez forduljak, merre induljak ?
- Vigyél magaddal ! - vakkantott fel váratlanul Bobik, a kutyuska. - Jó orrom van, segítek neked megkeresni az utat.
- Persze, hogy elviszlek, kettesben sokkal vidámabb ! - örvendezett a Hóember.
Sokáig mentek, mendegéltek, a Hóember és Bobik, míg végül is elérkeztek a sűrű, nagy erdőhöz. Éppen eléjük szaladt egy nyúl.
- Errefelé lakik a Télapó ? - kérdezett rá a Hóember.
De a nyúlnak lélegzetnyi ideje sem volt, mert éppen a Róka üldözte.
- Vau ! Vau ! - ugatott fel Bobik, és õ is a Nyúl után vetette magát. Elszomorodott a Hóember.
- Úgy látszik, egyedül kell továbbmennem. És egyszerre nagy szél kerekedett, hatalmas hóvihar söpört végig az erdőn...
A Hóember megremegett és ... darabokra szakadt szét. Csak egy vödör, egy levél meg egy szál sárgarépa maradt belőle a havon.
Visszarohant a Róka, és bosszankodva mondta:
- Hol van az az ember, aki miatt elszalasztottam a nyúlpecsenyémet ?
Nézi - hát látja, hogy senki sincs ott, csak egy levél fekszik a havon. Fogta a levelet, és elszaladt vele.
Megjött Bobik is.
- Hol a Hóember ?
A Hóember nincs sehol. Épp ekkor érte utol a Farkas a Rókát.
- Mit viszel, komám ? - mordult rá a Farkas. - Felezzünk !
- eszem ágában sincs veled felezni, mikor magam is hasznát vehetem ! - szólt a Róka és elfutott.
A Farkas meg - utána. És a kíváncsi Szarka is utánuk repült.
Ott sírdogált Bobik magában, a nyulak pedig egyre csak azt hajtogatták :
- Úgy kellett, úgy kellett, minek kergettél mindig minket, minek ijesztgettél mindig minket ?
- Soha többé nem foglak benneteket bántani - mondta Bobik, és még hangosabban kezdett sírni.
- Na, ne sírj, segítünk rajtad - ígérték a nyuszik.
- Mi pedig a nyusziknak - makogták a mókuskák.
És a nyuszik nekiálltak hóembert építeni, a mókusok meg segítettek a munkában: a mancsukkal veregették, dagasztották, a farkukkal legyezgették, ragasztották. A Hóember fejére ismét egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került.
- Köszönöm nektek - szólalt meg a Hóember -, hogy újra felépítettetek. Most pedig segítsetek megkeresni a Télapót.
Elkísérték a Medvéhez. A Medve aludt a barlangjában, hát felébresztették. Elmesélte neki a Hóember, hogy a gyerekek tulajdonképpen a Télapóhoz küldték őt egy levéllel.
- Egy levéllel ? - brummogta a Medve. - Hol az a levél?
S csak ekkor kaptak észbe, hogy nincs meg a levél !
- Levél nélkül pedig Télapó nem ad nektek fenyőfát - mondta a Medve. - Jobban teszitek, ha hazamentek, majd én kivezetlek benneteket az erdőből.
S egyszerre - honnan, honnan nem ? - ott termett előttük a Szarka, és azt csörögte, örömében pörögve:
- Itt a levél ! Itt a levél !
És elmesélte nekik, hogyan talált a levélre. És mindahányan, akik voltak, elindultak a levéllel a Télapóhoz.
A Hóember sietve lépked, nagyon izgul: hol egy dombról gurul le, hol egy gödörbe pottyan,hol egy tuskóba botlik.
Persze, a Medve mindig kihúzza a csávából, de aztán megint csak darabokra szakad szét a Hóember.
Végülis elérkeztek Télapóhoz. Télapó elolvasta a levelet, és így szólt:
- Hogyhogy ilyen későn jöttök ? Jaj, Hóember, hogy fogod majd így elvinni idejére, pont karácsonyra a gyerekeknek a fenyőfát ?
Itt mndannyian a Hóember védelmére keltek, elmondták, mi történt vele. Télapó a saját szánját adta nekik, s a Hóember a fenyővel elhajtott a gyerekekhez. A Medve visszabújt a barlangjába - tavaszik kialussza magát. És reggelre a Hóember ott állott a régi helyén, csakhogy levél helyett egy zöld fenyőt tartott a kezében.

Vlagyimir Szutyejev: Vidám mesék

Gyermekkorom kedvenc mesekönyvét fejeztük be az elsősökkel. Ez a 2. betervezett és megvalósított meséskönyv idén. Nekem pedig örök kedvenc.

Tudom, hogy van új kiadás, de nekem ez a régi, ütött-kopott, agyonolvasott példány van.

Szerencsés egybeesés, ha a grafikus író is egyben, és egyik kezével ír, a másikkal rajzol. Egy Szutyejev esetében majdnem szó szerint így van. „Amikor kigondolom a meséket, mindig a jobb kezemben tartom a tollat, a balban pedig a ceruzát vagy az ecsetet. Ez így nagyon kényelmes: a jobb kéz írja a mesét, ezalatt a bal vidám képeket rajzol.” Szutyejev kedves, rövid, vidám és tanulságos meséi, mulatságos figurái közkedveltek a gyerekek körében.

 

Vlagyimir Grigorjevics Szutyejev orosz író, festő és animátor, aki főként gyerekeknek szóló történeteket alkotott. A szovjet animációs ipar egyik megalapítója volt. Műveit 36 nyelvre lefordították, és olyan országokban jelentették meg, mint Norvégia, Franciaország, Mexikó, Jugoszlávia, Csehszlovákia, India és Japán, emellett Magyarországon is számos könyve elérhető.

# 302. A sün, akit meg lehetett simogatni

Ismét egy gyermekkönyv. És egy rossz fotó, de nem is ez a lényeg. 

Ezt a könyvet mindenkinek szeretettel ajánlom. Én szoktam az iskolában a gyerekeknek olvasni, és szeretik. Mert kedves és aranyos történetek vannak benne. Nekem ez van meg.

Sündi, a derék erdei sün nagyon bánatos, mert őt soha senki nem simogatja meg. A sok szúrós tüske miatt még a mamája sem simítja végig a hátát. Egyszer csak Sündinek mentő ötlete támad, és belehempereg egy halom lehullott, őszi falevélbe… Mihail Pljackovszkij mesehősei – akárcsak a leleményes kis sün – csetlő-botló állatok, akik szorult helyzetben hamar feltalálják magukat. Luszt, a művészlelkű elefántot, a korcsolyázó Morzsa egeret vagy a két kis lusta struccot Vlagyimir Szutyejev rajzolta le sok-sok évvel ezelőtt. Az ismert mesék közül most jó néhány új köntösben jelenik meg a legkisebbek örömére

De megtalálható más formában is. Ez utóbbit a netről ajánlom. 

Maga a történet ITT meg is hallgatható.

Ha valaki tényleg szereti a kedves, szeretetteljes meséket, és a szép illusztrációkat, akkor mindenképpen ajánlom. Felnőtteknek is.

Fantasztikus!

Leszkai András: Moha bácsi nagy Mesekönyve

Annyira szeretem ezt a könyvet, hogy már sokadjára olvasom. A két nagyobbiknak már kétszer is elolvastam, és nagyon szerették. Alig várták a folytatást.

Most az ötödik osztályban, amikor jut idő egy kicsit a kézműveskedések között pár perc, akkor olvasok nekik egy-egy mesét. Minden technika órán, ha van rá mód és lehetőség, akkor olvasok nekik egy-egy történetet. Nagyon tanulságos, és elgondolkodtató. 

De persze az én gyerekeim is nagyon szeretik.

Moha, Gyopár, Ugribugri, Hetykepötyke törpék, akik épp ezért Törpeházán laknak, ha hiszitek, ha nem a Börzsöny hegyei közt, Magyarkút mellett. E pöttöm gyerkőcökkel – legyen éppen szikrázó hóesés vagy napsugaras szünidő – szinte mindig történik valami érdekes vagy elgondolkodtató az iskolában, a játszóréten vagy éppen odahaza. Csupa olyasmi, amiből előbb-utóbb kiderül, hogy jónak lenni igazán jó, ha nem is olyan könnyű dolog. A történeteket Moha bácsi, a törpe meséli el a saját gyermekkoráról, amikor megtanulta, hogyan különböztesse meg a rosszat a jótól, még ha első pillantásra ez nehéz feladatot jelent is.

Van 2. rész is, de még ott nem tartunk, arról majd külön!

Szüleitek vagy nagyszüleitek közül sokan emlékeznek szívesen ezekre a történetekre. Amikor még kicsik voltak, esténként a rádióban lehetett meghallgatni, mire tanítja a gyerekeket Moha bácsi, a törpe. Ezúttal két nagy kötetben jelennek meg e kedves mesék, Riedl Katalin rajzaival.

Felnőtteknek is ajánlom!

Fantasztikus!