Hol volt, hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs, ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az
első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak
fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel.
„Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a
legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”
A második
tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a
tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta – „átszelni a
viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig!
Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!”
A
harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a
dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni
erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az
emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé
és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy
szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük
megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen
erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai
alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa –
„csodás kincseket kapok majd.”
A másik favágó a második fát
szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a
második fa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta.
„Büszke hajó leszek, királyoknak való!”
A harmadik fa úgy
érezte, hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó
ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a
favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.
Az
első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt
kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem
gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával
az éhes állatok számára.
A második fa mosolygott, amikor a
favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró
hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy
egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt
ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta
egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan
beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon
meglepődött, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy
farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten
felé mutatni.”
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.
De
egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött,
amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette
gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék
néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította
a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a
jászol a legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött,
hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy
este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal
elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél
és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási
hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat
ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a
fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” –
és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa
tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy
péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég
elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó
tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy
ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát.
De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a
Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent
megváltoztatott.
Ez tette gyönyörűvé az első fát.
Ettől lett erős a második. És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése