Közeledik a karácsony, a SZERETET ÜNNEPE. Bárcsak az lenne! De bennem sokszor kérdések sokaságát veti fel. Nem Jézus születésével kapcsolatban, hiszen a Biblia nem írja, hogy Jézus karácsonykor született, hanem arról, hogy hogyan szeretjük egymást legalább ezalatt a 2,5 nap alatt. Hogyan? Figyelünk-e egymásra? Kifejezzük-e szeretetünket egymásnak? Házastársunk felé, gyermekeink felé, barátaink felé, azok felé, akiket kevésbé ismerünk, és azok felé, akiket egyáltalán nem? Van, akinek egy mosoly, egy mondat sokat jelent, hogy átvészelje ezt a számára szomorú ünnepet. Olyan jó lenne megtanulni szeretni! Nem felületes, hanem őszintén, ahogy Jézus szeretett és szeret minket!
Ez a történet, amit találtam, ez a mese számomra erről szól. Nem a szeretetről, hanem arról, ami vele jár, hogy mennyire figyelek a másikra, vagy mennyire vagyok önző. Mi éltet engem, mi az életcélom, mennyire fontosak mások vagy mennyire vagyok fontos önmagamnak. El akarom-e takarni mások elől a napot, és meg szeretném tartani magamnak, hogy engedem, hogy más is élvezze a napfény gyógyító hatását? Nagy kérdés ez! Gondolkodjunk ezen!
A SZENT ÉLETŰ EMBER ÉS A RÓKA
Egyszer egy szent életű ember haladt át egy köves sivatagon. Hirtelen észrevett valamit, amin meglepődött és el is szomorodott.
- Te jó ég! - kiáltott fel. - Szegény róka, ott fekszik magában. Nincsenek mancsai. Biztos csapdába esett! Remélem, az Úr megkönyörül rajta és hamarosan véget vet a szenvedéseinek, mert ilyen állapotban nem tud sokáig élni.
Mivel a szent életű ember nem tudott többet tenni a rókáért, folytatta útját szomorúan csóválva fejét. Egy hónap múlva ugyanazon az úton ment, látta, hogy a róka még mindig ugyanott fekszik.
- Szentséges Isten! Ez ugyanaz a róka! Vajon, hogy bírta ki ilyen sokáig? Olyan egészségesnek látszik és szemei is milyen fényesek. Majd továbbment, de a rókát nem tudta elfelejteni.
Azon az éjjelen ébren feküdt az ágyában, s azon törte a fejét, hogyan maradt életben a róka, ha nem tud mozogni. Elhatározta, hogy másnap visszamegy a sivatagba és kideríti a rejtélyt. Kora reggel már a köves úton volt nem messze a rókától. Már a közelébe ért, amikor hirtelen félelmetes árnyékot pillantott meg a kövek között.
- Uram, irgalmazz! - kiáltotta – ez egy oroszlán! Végem van, biztos meglátott. - A félelemtől reszketve szorosan behunyta a szemét és a végre várt. Semmi sem történt. Az idő múlt... még mindig semmi. Óvatosan kinyitotta a szemét, hogy lássa mi történt. Az oroszlán még mindig ott volt, de a róka mellett feküdt és azt a húst rágcsálta, amit magával hozott. A szent életű ember meglepetésére az utolsó falat húst a rókának hagyta, majd eltűnt a kövek között.
- Most már értem! Az oroszlán tartja el a rókát. Milyen csodálatos! Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem. Nos, ebből az a tanulság, hogy mostantól olyan leszek, mint a róka, és abból élek, amit mások adnak nekem.
Gyorsan visszament a városba és kis motyójával leült a városkapuba.
- Mint a szegény róka – gondolta. - Itt fogok ülni és mások nagylelkűségére fogok várni.
Ott ült néhány napig, de mindenki csak elment mellette. Sem egy jó barát, sem idegenek nem álltak meg mellette, hogy adjanak neki valamit. Egyre soványabbá és gyengébbé vált. Érezte, hogy csontjai zörögnek, a gyomra pedig korog az éhségtől. De még mindig ott ült.
Néhány nap múlva már ahhoz is gyenge volt, hogy mozogjon, mikor megállt mellette valaki.
- Te vagy az? - hallotta az egyik barátját. - Mi a csudát csinálsz te itt?
A szent életű ember megpróbált beszélni, de csak suttogni tudott. Lassan elmesélt a róka és az oroszlán történetét.
- Biztos van tanulsága a történetnek – fejezte be.
- Természetesen van – mondta a barátja -, de hogy lehettél ennyire bolond? Nem jöttél rá, hogy nem úgy kellett volna viselkedned, mint a szerencsétlen rókának, hanem mint az oroszlánnak?
(Angolból fordította: Boda Zsuzsa)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése