Vörösök

Pár napja ültem az orvosnál, és persze, ahogyan szokás és nekünk nőknek ez megy, beszélgetni kezdtünk. Persze eléggé felületes, de semmitmondó beszélgetésnek indult, hiszen miről is beszélgethetne két egymást nem ismerő nő. A téma a gyereknevelés lett.
Aztán hamarosan csatlakozott hozzánk egy másik nő a kislányával. Gyönyörűek voltak együtt. Legszívesebben lefotóztam volna őket. Két vörös hajú, vörös szempillájú, fehér bőrű, szeplős ember.
Nekem mindig is tetszettek a vörös hajú emberek.
Kedvenc színészem, Egyed Attila is vörös. Nagyon kedvelem őt. Mikor még Nyíregyházán éltem, sokat jártam színházba. Ő akkor ott volt színész, és meggyőződésem szerint hatalmasakat alakított. Aztán ő is költözött, meg én is. Most nem messze, a tatabányai színházban játszik, de oda még nem jutottam el, pedig szívesen megnézném. De ez most itt egy kis kitérő volt.

EGYED ATTILA

Szóval, ültünk és beszélgettünk. Leginkább a szülésről, a tapasztalatainkról, hogy kinek milyen tapasztalatai voltak - tudjátok, fontos beszélgetések ezek, de nem mélyültünk el egymás életében. Olyan női csacsogás volt. A kislány viszont tündéri volt. (Tavaly, a bózsvai táborban is volt egy kisfiú, - Zsófi csoportjában -, akitől teljesen oda voltam, meg vissza.)
Aztán valahogy erre került a beszélgetés fonala. Lelkesen mondtuk, hogy nekünk tetszik. Vörös hajú anyuka mosolygott, és ezt mondta:
- Csak a kívülállóknak tetszik. Hordani, viselni más. Gondoljátok el, hogy én vörös hajú, szeplős, fehérbőrű voltam, szemüveges, fogszabályzós és balkezes. Minden együtt volt, hogy "tökéletes" legyen az életem.

Lehet, hogy így van. Én mégis szeretem őket.