Ezt érzem!

Azt gondolom, hogy kevés ember maradéktalanul elégedett magával. Mindig talál az ember olyat, ami nem tetszik önmagával, amivel baja van, amin változtatni szeretne.

De vajon miből fakad ez az egész elégedetlenség? 

Mindenki maximalista? Vagy ellenkezőleg? Nincs meg a kellő mérce?

Én azt tudom, hogy azóta vagyok elégedett az életemmel, amióta nagy Ő jelen van az életemben. Így tudom elfogadni, hogy olyan vagyok, amilyen. 

Nálam az szokott előfordulni a leginkább és a legtöbbször, hogy hatalmas lendülettel vetem bele magam egy feladatba. A lelkesedésem is hatalmas. Amikor egy feladatot  kell megcsinálni, akkor is magasra teszem a mércét. És amikor nem úgy történnek a dolgok, ahogy én elterveztem, akkor kicsit le tudok lombozódni. Mert magasra teszem a mércét. Munkában biztosan. 

Sokszor, ha nem sikerül elérni, amit szeretnék, akkor elégedetlen vagyok magammal. 

Én tudom, hogy ez hibás hozzáállás, mert mindig úgy érzem, hogy mégsem végzem úgy a dolgaimat és nem haladok úgy az itthoni teendőkkel, ahogy szeretném, vagy kellene, de rájöttem, hogy nem tudok maximálisan tervezni. 

Mostanában sok kritikát kapok pl. a gyermeknevelésemmel kapcsolatban, és mindennel, amit csinálok. (Természetesen a családon belül - honnan máshonnan?)

Aztán az élet - a jó Isten - rendre úgy alakítja a dolgokat, hogy kapok egy objektív mércét, ami által mindig bebizonyosodik, hogy mégsem vagyok rossz, mégsem csinálom annyira rosszul - mint állítják - pl. a gyereknevelést, vagy minden mást, amit mondanak és beszélnek rólam.

Aztán rájövök, hogy mit számít, hogy mit mond a család és bárki más, sokkal fontosabb a jókedv, a családon belül! 

"Imádnivaló a mosolyod! Többször kellene mosolyognod!"

forrás: pinterest.com

Én most azt döntöttem el, hogy nem fogom szívemre venni a dolgokat.
Eldöntöttem, hogy mindenki mondhat amit akar, gondolhat amit akar...
Megpróbálok mosolyogni! :) - És nem szívemre venni semmit!