A hánykolódó halászhajó
Márk 4,35-41 alapján
A halászhajó csendesen ringatózott a Genezárat-tavának vizén. A nap
melegen sütött le rá, s egy incselkedő hullám magasra felcsapott a hajó
orra felé.
- Jól van, no! - csendesítette a szemtelen hullámot a bárka. - Ismerlek
én jól! Most csak játszol, de ha felkorbácsol a szél, képes vagy akár
eltemetni, még engem is.
Egy pillanatra elmerengett, eszébe jutottak azok a viharok, melyeket
itt, a Genezáret-taván élt át. Nemhiába nevezik az emberek
Galileai-tengernek is, néha valóban olyan, mint az igazi tenger.
- Mekkora hullámokat szeltem keresztül! Nem volt olyan vihar, amit én le nem győztem volna!
Büszkesége azonban hirtelen elpárolgott, és elszégyellte magát. Eszébe jutott a legnagyobb vihar.
- Hát igen... Ha nincs Jézus, akkor biztosan elsüllyedtem volna. Aznap
Jézus tanítani kezdte az embereket a tengerparton. De olyan sokan
gyűltek köré, hogy nem értették a szavát. Akkor Ő engem választott,
tanítványai beljebb eveztek, és az én hajótestemből tanította a
sokaságot. Mire este lett, igencsak elfáradhatott, mert így szólt a
tanítványainak: - Menjünk át a túlsó partra!
Nekem egyetlen porcikám sem kívánta most az utazást. A levegő nehéz
volt, párás, éreztem, hamarosan itt a vihar. De nem lehetett sok
választásom. Nekivágtunk hát a tónak. Jézus annyira fáradt volt, hogy
azonnal elaludt. Néhány hajóval követni próbáltak minket az emberek, de
hamarosan eltűntek a szemünk elől.
Már a tó közepe felé járhattunk, amikor hirtelen feltámadt a szél.
Hatalmas, fekete felhőket sodort maga előtt. Elsötétült az ég, villámok
cikáztak, a mennydörgés majd megsüketített. Vitorláimat csak úgy tépte,
szaggatta a vihar. Minden deszkám recsegett-ropogott, ahogy a ház
magasságú hullámokat próbáltam átszelni. A tanítványok is buzgón
segítettek nekem, de sokszor úgy éreztem, mentem kettészakít a
szélroham.
Csak Jézus aludt csendesen, mintha semmit sem venne észre a körülötte tomboló viharból.
Éppen az egyik hullámhegyet akartam megmászni, mikor egy galád hullám
oldalba támadott, s teljesen elborított. Azután jött a második, a
harmadik. Még az orrom sem tudtam kiemelni a vízből, olyan hatalmas volt
az áradat.
- Jaj, elvesztünk! - szerettem volna kiáltani, de helyettem megtették a tanítványok.
Odaugrottak Jézushoz, és ijedten ébresztették fel: - Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?
Jézus csodálkozva nézett körül. Aztán felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek:
- Hallgass el, némulj meg!
Erre elállt a vihar, és nagy csendesség lett. A hullámok elültek, és szakadozott vitorlám is végre fáradtan megpihenhetett.
Jézus a tanítványokhoz fordult:
- Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?
A tanítványokat még nagyobb félelem fogta el, és döbbenten néztek össze:
- Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?
- Isten Fia! - szerettem volna kiáltani nekik, hiszen én tudtam a
legjobban, hogy a vihart csak maga Isten képes így, egyik pillanatról a
másikra lecsendesíteni.
De nem szólhattam, hanem boldogon úsztam tovább a part felé.
(Írta: Miklya Luzsányi Mónika, Miklya Zsolt)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése