2010. augusztus 8., vasárnap

Türelem - türelmetlenség

Tegnap nagy Ővel, Zsófival és Nimróddal gyalogoltunk 6 km-t. A mama 3 km-re lakik tőlünk, így elmentünk hozzá. Visszafele már Zsófi nem jött, ott aludt a mamánál. És az a tegnapi nap nagyon jó volt. Rengeteget beszélgettünk az úton, és újra és újra felfedeztük egymásban az újat. Szükség van ezekre. Ettől erősödik meg még jobban a házasság, ettől válik még jobban szerethetővé a másik.

Az éjszakánk katasztrófa volt. Zsófi elaludt ugyan, de fél 1-4-ig ébren volt és egy csepp álom sem volt a szemében. Én egész éjszaka nem aludtam, mert későn is fekszem, amikor elcsendesedik a család, akkor jut időm egy kis olvasásra, vagy éppen most az elmaradt leveleim megírására. Aztán, amikor ő visszaaludt, ébredt 5-kor a kicsi fiam enni. Mikor én visszaaludtam volna, már reggel volt, úgyhogy kicsit kicsavarva és fáradtan indultam a napnak. Ráadásul 3-4 napja nem alszom rendesen. Zsófi is felkel, aztán visszaalszik. Azzal eddig sohasem volt gondunk, hogy felébredjen éjszaka, csak az elalvás nehéz. 

De a fél 1-4-ig időszakban két dolgot értettem meg. Először is, hogy mennyire megértem azokat a szülőket, és nagyon sajnálom és együtt érzek velük, akiknek a gyerekei felkelnek, és még rosszabb helyzetben vannak, mint mi. Mert mi nem vagyunk. Ezt fedeztem fel. Van egy gyerekünk, aki 2 hónaposan átalussza az éjszakát, ez csodálatos és örömteli. Persze, ez is változhat még, pl. fogzáskor, de most ennek örülünk. És van egy másik gyerek, aki ugyan nehezen alszik el, de mégis alszik éjszaka. 1-2 nap belefér, hogy felkel, vagy megszomjazik stb.
A másik dolog önmagammal kapcsolatos volt. Megmondom őszintén, hogy - hivatkozhatnék a fáradtságra is, meg az időjárásra, meg akármire, de inkább nem teszem, - szóval kiborultam. Iszonyú fáradt voltam már napok óta, fizikailag is, aludni sem tudtam napok óta, és feszült és ingerült voltam. Ideges. Szegény Zsófival hajnalban pedig türelmetlen. Nem bírtam megérteni, hogy mi baja van. Persze volt benne egy jó adag hiszti, mert nem tudta megmondani, hogy mit szeretne, csak sírt, aztán meg lemászkált az ágyról és hangoskodott. Nimródot át is vittem hozzánk, hogy legalább ő aludjon, ha már más nem a családban. A türelmetlenség összes jele megmutatkozott nálam. Kicsi lányom még ki is kapott, és úgy bőgtem vele, hogy csak na. 
Utána persze elszégyelltem magam és rájöttem, hogy ez semmire sem megoldás. Anyukám mindig szokott idézni engem, mert állítólag mindig azt hajtottam gyerekként: "Veréssel nem lehet gyereket nevelni."

Én azt gondolom, hogy vannak helyzetek, amikor szükség van a fenyítésre. De akkor hajnalban kiborultam, és nem voltam türelmes. Egyszerűen csak meg kellett volna ölelnem, odabújni hozzá - mindegy, hogy hogy alszik el vagy hogy nem.
Nagyon szeretem Zsófit, és tényleg oda vagyok érte. Amikor rám néz, vagy odabújik megpuszilni csak úgy, amikor fekszik az ágyban és ölelésre tárja a kezét...
Türelem. Tanulni kell. És én most belefogok benne. A türelemtanulásba. Nagyon-nagy szükségem van rá.

Oszd meg velem, hogy Te hogyan küzdöd le a türelmetlenségedet? Vagy hasonló helyzetben mit teszel? Már amikor a gyereked viselkedése miatt úgy érzed  a türelmetlenség jelenik meg? Tényleg érdekel!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése