Tegnap
nagy Ővel, Zsófival és Nimróddal gyalogoltunk 6 km-t. A mama 3 km-re
lakik tőlünk, így elmentünk hozzá. Visszafele már Zsófi nem jött, ott
aludt a mamánál. És az a tegnapi nap nagyon jó volt. Rengeteget
beszélgettünk az úton, és újra és újra felfedeztük egymásban az újat.
Szükség van ezekre. Ettől erősödik meg még jobban a házasság, ettől
válik még jobban szerethetővé a másik.
Az
éjszakánk katasztrófa volt. Zsófi elaludt ugyan, de fél 1-4-ig ébren
volt és egy csepp álom sem volt a szemében. Én egész éjszaka nem
aludtam, mert későn is fekszem, amikor elcsendesedik a család, akkor jut
időm egy kis olvasásra, vagy éppen most az elmaradt leveleim
megírására. Aztán, amikor ő visszaaludt, ébredt 5-kor a kicsi fiam enni.
Mikor én visszaaludtam volna, már reggel volt, úgyhogy kicsit
kicsavarva és fáradtan indultam a napnak. Ráadásul 3-4 napja nem alszom
rendesen. Zsófi is felkel, aztán visszaalszik. Azzal eddig sohasem volt
gondunk, hogy felébredjen éjszaka, csak az elalvás nehéz.
De
a fél 1-4-ig időszakban két dolgot értettem meg. Először is, hogy
mennyire megértem azokat a szülőket, és nagyon sajnálom és együtt érzek
velük, akiknek a gyerekei felkelnek, és még rosszabb helyzetben vannak,
mint mi. Mert mi nem vagyunk. Ezt fedeztem fel. Van egy gyerekünk, aki 2
hónaposan átalussza az éjszakát, ez csodálatos és örömteli. Persze, ez
is változhat még, pl. fogzáskor, de most ennek örülünk. És van egy másik
gyerek, aki ugyan nehezen alszik el, de mégis alszik éjszaka. 1-2 nap
belefér, hogy felkel, vagy megszomjazik stb.
A
másik dolog önmagammal kapcsolatos volt. Megmondom őszintén, hogy -
hivatkozhatnék a fáradtságra is, meg az időjárásra, meg akármire, de
inkább nem teszem, - szóval kiborultam. Iszonyú fáradt voltam már napok
óta, fizikailag is, aludni sem tudtam napok óta, és feszült és ingerült
voltam. Ideges. Szegény Zsófival hajnalban pedig türelmetlen. Nem bírtam
megérteni, hogy mi baja van. Persze volt benne egy jó adag hiszti, mert
nem tudta megmondani, hogy mit szeretne, csak sírt, aztán meg
lemászkált az ágyról és hangoskodott. Nimródot át is vittem hozzánk,
hogy legalább ő aludjon, ha már más nem a családban. A türelmetlenség
összes jele megmutatkozott nálam. Kicsi lányom még ki is kapott, és úgy
bőgtem vele, hogy csak na.
Utána
persze elszégyelltem magam és rájöttem, hogy ez semmire sem megoldás.
Anyukám mindig szokott idézni engem, mert állítólag mindig azt hajtottam
gyerekként: "Veréssel nem lehet gyereket nevelni."
Én
azt gondolom, hogy vannak helyzetek, amikor szükség van a fenyítésre.
De akkor hajnalban kiborultam, és nem voltam türelmes. Egyszerűen csak
meg kellett volna ölelnem, odabújni hozzá - mindegy, hogy hogy alszik el
vagy hogy nem.
Nagyon szeretem Zsófit, és tényleg oda vagyok érte. Amikor rám néz, vagy odabújik megpuszilni csak úgy, amikor fekszik az ágyban és ölelésre tárja a kezét...
Nagyon szeretem Zsófit, és tényleg oda vagyok érte. Amikor rám néz, vagy odabújik megpuszilni csak úgy, amikor fekszik az ágyban és ölelésre tárja a kezét...
Türelem. Tanulni kell. És én most belefogok benne. A türelemtanulásba. Nagyon-nagy szükségem van rá.
Oszd
meg velem, hogy Te hogyan küzdöd le a türelmetlenségedet? Vagy hasonló
helyzetben mit teszel? Már amikor a gyereked viselkedése miatt úgy
érzed a türelmetlenség jelenik meg? Tényleg érdekel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése