A férjekről, akik...

Mostanában sokat gondolok a férjemre. Arra, hogy mennyire szeretem őt, és milyen hálás vagyok Istennek, hogy Őt adta nekem. Tényleg. Milyen érdekes, hogy fiatalként :) az ember leánya tervezi, eltervezi, hogy milyen társat szeretne magának, és mivel nőként romantikus lévén olyan eszményiséget képzel el, ami valljuk be, nem létezik. Aztán lassan minden átalakul. 

Én azok közé tartozom, akik nem mentek korán férjhez. Elmúltam már 30, mikor kimondtam az Igent, és nem bántam meg. Az utóbbi időszakban mondogatom, hogy de jó lett volna, ha nagy Őmet hamarabb ismerem, de azt gondolom, hogy ezt szintén a romantikus énem mondatja velem. Nem tudom, mi lett volna. És ez így jó. Ez volt Isten szándéka, és jó, hogy az ember nem tudja, nem látja a "mi lett volnákat"...

Szeretném ajánlani kedvenc pszichológusom, vagyis inkább LELKIGONDOZÓM és Előadóm könyvét és beszélgetéseit, mely ezeket erősíti meg, ebben erősít meg mindenkit. Csoda fontos, hogyan válasszunk magunknak párt, milyen szempontok fontosak. Talán sokan vagytok házasok, akik olvassátok e sorokat, de meggyőződésem, hogy az egyik legnagyobb veszély a mai világban pont a párkapcsolatokban van. Abban, hogy nem átgondolt, hogy hirtelen lesz mindenki szerelmes, hogy a külsőségekre ad, a magas elvárásokra (sajnos sok esetben még keresztény körökben is). Ő VÉGH JÓZSEF, akit nagyon-nagyon-nagyon kedvelek. Különleges stílusa, lelkülete, jó humora és remek, szemléletes példái miatt tudom ajánlani. Itt rendelhető meg. Én már elolvastam, és osztogattam barátaimnak, ismerőseimnek és esküvőkön is. :) Itt pedig egy remek beszélgetős műsorban láthatjátok, továbbá előadásait hallgathatjátok itt:)

De most a férjemről gondoltam néhány sort írni. Nagyon hálás vagyok érte, nagyon szeretem, még akkor is, ha nem tökéletes :) Meggyőződésem, hogy az otthon szerepében, alakulásában nagyon fontos szerepet tölt be. Hogy milyen egy gyerek, nagyban meghatározza, milyen a család légköre, milyen a gyerekei viszonya az apjukkal. Ezt nagyon vallom!
Én csonka családban éltem évekig, és bár lett egy nevelőapukám, mégsem azt hozta magával, mint egy igazi. Így én sérült vagyok. A szónak abban az értelmében, ami a családra vonatkozik. Nem volt helyes apaképem. A szüleim próbáltak minket nevelni  a bátyáimmal (illetve csak a kisebbikkel, mert a nagyobbik hamar lelépett világot látni, azóta is ezt teszi) és alapvető értékekre, fontos dolgokra megtanítottak, amikért hálásak is vagyunk. Nem hívő családban nőttem fel. Nevelőapukám munkamániás, így egész életében semmi mást nem tett, csak dolgozott, neki ez az érték, a legfontosabb. Persze, minden évben elmentünk nyaralni, kirándultunk, focizott, sakkozott, tollasozott velünk, nem tudom azt mondani, hogy hú, de... 

Persze, voltak nehézségek is, mert nem örült annak, hogy Isten útját választottam, de ez egy más fejezet.

Nagy Őm szülei is elváltak. Őket az anyukája nevelte fel. Alapvetően nála sem volt apakép. Ő is - ilyen tekintetben - sérült családból jön. Sokszor mondják, hogy ilyen esetekben fennáll az esély, hogy itt is megismétlődik a folytatás, sérülhetnek a gyerekek. Lehet. De Istennel semmi sem lehetetlen!

Meggyőződésem, hogy a boldog család nem az anyán múlik elsősorban. Igen, ő az, aki szervezi a család életét, aki az otthon melegéről gondoskodik, aki képben van, hogy kinek mikor van a családban a születésnapja, megszervezi a családi nyaralásokat, eltervezi, hogy mit kellene a férjnek megcsinálni :), de valljuk be, nagyon kell egy olyan férj, egy olyan apa, aki Gazda. 
Az én nagy Őm nagyon szereti a kertet. Már most azt tervezgeti, hogy mi hogy lesz a kertben, mit hova ültet, mikor megy ki metszeni, mit honnan szerez be. Csendben van, és egyszer csak elmondja, hogy ezt is meg azt is megszervezte, kitalálta és megvalósította. Tavaly beszéltünk arról, hogy milyen jó lenne egy fólia a kertünkbe, mert mégiscsak... és idén jelentem LESZ fóliánk, mert a Gazda elintézte. 

De folytathatnám azzal, hogy jól is főz. (ez persze az anyósomat dicséri) Ritkán teszi, mert nem igazán van rá ideje, de anyósom sok olyan dolgot megtanított a fiainak, ami minden fiúnak a javára válna. Elsősorban azt, hogy önállóak, nem kell őket kiszolgálni, képesek kenni maguknak kenyeret, és nem halnak éhen. (a sógorom is ilyen, azért a többesszám). 
A gyerekeim nagyon szeretik az apjukat. Zsófi egyenesen rajong érte. Nagyon türelmes, nagyon figyelmes. Persze, sokszor fáradt is, de tudja, hogy én is az vagyok. Ilyenkor kapok mindig egy fél órát a fürdőben, mert tudja, hogy engem az nyugtat meg. 

Azt írta Ellen White, hogy "A férj a ház összetartó kötele." Ezt gondolom én is.

Egyszer egy munkatársam, amikor férjeinkről beszélgettünk, azt mondta nekem, hogy "Nem hiszem el, hogy nincs egyetlen rossz tulajdonsága sem." De van. Akkor is volt, és ma is van. De ez nem publikus. Úgy értem, nem szapulom és nem szidom a társamat másoknak, nem mondom el a hibáit, nem adom ki, nem bántom meg, és nem alázom meg mások előtt. Ha hibát látok benne, vagy valamivel nem értek egyet, elmondom neki. 

Persze arra próbálok figyelni, HOGYAN. Tudom, hogy sokszor fáradt, és ilyenkor visszavonul az amúgy is szűk csigaházába. Az viszont - és ne haragudj meg kedves Józsi :) - nem megy, amit egykor említettél, hogy ilyenkor üljek oda mellé, és csendben hallgassak vele. Nem tudok. Még. De igyekszem és tanulni szeretném...

Te miért szereted a férjedet?