Az első oldalak után egy kis csalódás – nem Perry Mason és nem Della Street – de aztán már nem hiányoztak. Moraine is tökéletesen megfelelt. Nem detektív, de jól elboldogulna annak is. A történet nem volt nagy durranás, de unalmas sem. Kellemes egyszer szívesen olvasott krimi. Bár meg kell mondanom, hogy most nehezen boldogultam vele. Lassan is haladtam vele, nem tudtam mindig nyomon követni mindig, sokáig tartott elolvasni. Emlékeztem a történetre, ahogy olvastam. De azért Perry Mason nekem jobb szokott lenni!
Tartalom: Miért is olyan üdítő szórakozás a bűnügyi irodalom már-már klasszikusának ez az „esete” is? Mert benne a jó krimik összes klasszikus eszköze, fogása: rejtélyes emberrablás, kedélyes pókerjátszmák, egy rendőrfőnök, aki sikertelen, egy államügyész, aki gyanús, egy gyanúsított főhős, aki végül megnyeri a nyomozás pókerjátszmáját, szerencsével is, rámenős merészséggel is, és megvan a kettős gyilkosság, a gyilkos kés, a végső megoldás bizonyítékául pedig egy áruló gyertya, amelynek a szórakoztató irodalomban lehet és szabad akár ketyegnie is… És hogy ebben a regényben nemcsak az igazság győz, a műfaj szabályai szerint, hanem a korrupciókra, csalásokra, közéleti üzelmekre szintén fény derül: az a többlet, a „már-már klasszikus” bűnügybonyolító ráadása abból a nagyon is „klasszikus” USA-tárgykörből, hogy mi mindentől halnak a gyilkosságok áldozatai, mitől ketyeg végül még egy gyertya is.
Fantasztikus!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése