Elfáradtam

Ma van az a nap, amikor azt érzem, hogy ELÉG VOLT! Elfáradtam, és nem bírom tovább. A testem és a lelkem is.

 Nem olyan régen jöttünk meg egy temetésről. A gyülekezetünkből az egyik testvér halt meg, akit mindenki nagyon szeretett, és akiről valamiért nem jutott sohasem az eszedbe, hogy meghalhat. Egy csendes, magának való ember volt, de nagyon szerette a gyerekeket és nagyon segítőkész volt. Egyedül élt, de a gyülekezetünkbe járt a testvére és az ő családja. Igazából családtag volt. Mindenkinek. Úgy előttem van a csendes kis mosolya, ahogy a sarokban ült, és nem igazán szólalt meg. Az, amikor vittem a CsúcsMákosomat, és alig várta, hogy a tepsiből kikaparhassa a maradékot. Az, amikor elmentünk szotyit és kukoricát venni a tyúkoknak, és nem kért érte pénzt, hanem csak úgy odaadta. Pedig sohasem kértünk még semmit sem ingyen. Amikor gyerektáborokat szerveztem, mindig hozta a focikapukat, amikor Családos Nap volt, akkor jött és vigyázott a gyerekekre. Furcsa a helyzet, mert amikor Férj mondta, hogy "Géza meghalt", rákérdeztem, hogy "Milyen Géza?" Eszembe sem jutott, hogy ő lehet. De igen. 

Úgyhogy már egy ideje ez is emészti a lelkemet, mert akármilyen is az élet, és akármennyire ellenség is a halál, létezik és van. Nem tudod semmissé tenni, csak abban a tudatban, hogy reménykedsz, hogy Jézus minél hamarabb visszajön, és várod a Vele való találkozást. A lelkem amúgy is nehezen viseli az ilyesmit. Ilyenkor mindig a szüleimre gondolok, és nagyon félek. Félek az elvesztésüktől.

Ráadásul pont ma reggelre valami lefojtotta a tyúkjainkat és a kakasunkat. Ezt reggel még Férj nem merte megmondani, csak délután, így temetés előtt, úgyhogy még egy gyász van nálunk. A gyerekek is elég nehezen viselik, mert családtagok voltak. Nimród feladat minden reggel az volt, hogy vitte nekik az enni- és innivalót. De milyen érdekes is az élet, elvesztettük őket, és kaptunk helyette 9 tyúkot. Na, ki hisz a véletlenben? Ez nem jelenti azt, hogy nem sajnálom őket. Nagyon is. Úgyhogy ez ma dupla gyász.

Nem is beszélve arról, hogy a munkában is elfáradtam. November óta folyamatosan helyettesítek, és küzdök a fárasztó szülőkkel. Igen, jól olvastátok. Véleményem szerint a szülők sokkal, de sokkal problémásabbak, mint a gyerekek, és ezt a nézetemet bármikor és bárhol vállalom. A gyerekek sem mindig egyszerű esetek, mert hát miért is lennének, de azért... Meg aztán úgy sem könnyű, hogy  két nagy itthonról nyomul online, és nem mindig tudom, hogy mikor mi történik itthon, én meg Katával az iskolában. Nagyon utálom ezt a helyzetet. 

Úgyhogy most eléggé elfáradtam. Kinyúltam, és a türelmem a határon van. Magyarra fordítva: HISZTIS vagyok. Meg sírok. Persze, ebben benne van Géza elvesztése, a tyúkok is, meg a túlterheltség, és még néhány más dolog is, de lehet, hogy ma megkérem a gyerekeimet, hogy úgy menjenek el aludni, hogy nem szólnak hozzám. Nem az ő hibájuk, de van az, amikor az ember lánya feszült és ideges. Ám az én gyerekeim imádnivalóak. Ilyenkor felajánlják, hogy menjek el fürdeni (mert az a pihenés nekem), esetleg készítenek egy kakaót, vagy csak odabújnak és megszeretnek. Én is szeretem őket, de az biztos, hogy MA nem nézem meg a Krétát. :)