Mostanában nincs sok új mondanivalóm. Vagyis persze, történnek a dolgok, tanulunk, éljük a mindennapi életünket, amiben túl sok esemény nincs, de mégis örömmel és szeretettel van tele. Tegnap dekorációt készítettem az osztályteremre, és Zsófi segített kifesteni. Holnap bemegyek dekorálni az iskolába, hogy mire jönnek a gyerekek, ne a téli hóember fogadja már őket, amit otthagytunk az ajtón.
Kevés időm van rajzolgatni, pedig igazából azt terveztem a szünetre, de nem valósult meg. Viszont rászoktam egy új hobbira, ami régi volt, csak mégis más. Van egy barátnőm. A nagylányaink az ovi óta ismerik egymást, és azóta is barátok. Minden héten egyszer átmegyünk hozzájuk, a lányok jól elvannak, és játszanak. Aranyosak, így 13 évesen. Mi pedig anyukák elmegyünk kutyát sétáltatni. Mármint nekik van kutyájuk. Ilyenkor lelkizünk, megváltjuk a világot, megbeszéljük kivel mi történt... erre nagy szükségünk van. Mi ezt így hívjuk egymás között:
- Kávézunk.
Ez azt jelenti, hogy ő kávézik, én meg csokit kapok. Ugye kinek mi a koffein... :)
Mindenesetre a sétánk alkalmával hangulatképeket készítek, mert rájöttem, hogy Mór nagyon szép hely. De tényleg. Minden város szép a maga nemében, de én sokszor érzem úgy alföldiként, hogy a Dunántúl nagyon más. Készítettem egy képet, ami egy furcsa érzést keltett bennem.
Bár évek óta itt élek, és megszoktam a sok hegyet, meg emelkedőt - amit nem annyira szeretek -, közben pedig rajongok ezért a kis városért, nos egy séta alkalmával teljesen (számomra érthető okokból) tériszonyom lett.
Nagyon különleges fotókat készítettem a sétáim alatt. Szerintem néha-néha megosztok egyet veletek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése