Nagyon nehéz időszak volt ez a néhány hét. Arról még beszámoltam itt és itt, hogy mi minden történt az utóbbi időben nálunk. Valahogy annyi minden történt egyszerre, hogy nem értük utol magunkat. Amúgy is rengeteg munka volt, tudjátok, akinek kertje van, hogy ez így van. Az utómunkálatok nagyon fontosak. Mindig van mit csinálni, de ez persze nagyon jó.
Viszont ha az ember lányának munkamániás szülei vannak, akik még a saját házukban is kihajtják a szuszt az emberből... Nevelőapukám egy nagyon dolgos ember. Nagyon precíz, mindig minden rendben van nála. Egyszer még a kertjüket is megmutattam. Nos, abban soha sincs egy darab gaz sem. Anyukám is rendmániás.
Nálunk más a sorrend és más az értékrend. Nekünk első a család, a gyerekek, a többi csak utána. Inkább játszok egyet a gyerekekkel, és csak később mosogatok fel, vagy akkor vasalok ki, amikor alszanak, esetleg nincsenek otthon, vagy ilyesmi. Próbálom rugalmasan kezelni a dolgokat. Nem az a cél, hogy minden flottul álljon, és mások mindig megdicsérjenek azért, hogy milyen szép rend van, közben meg feszültség van mondjuk a családban. Persze, ebben fejlődni kell mindenkinek. Nekem is, Nekem igazán.
Közben persze nagy Őm az anyukájának is segít, mert miért ne tenné. Ilyenkor az itthoni munkák is haladnak. Hajnal fél 5-kor kel, délután 3-ra ér haza. Mivel Apa-Zsófi szerelem van, ezért délután ő megy az oviba érte. Mi azt valljuk és hisszük, hogy a gyerekekre fordított idő térül meg, nem pedig a ház körül, vagy házban. (Ugye jól értitek, nem elhanyagolandó ez sem, csak ha NORMÁLIS, EGÉSZSÉGES ÉS SZERETŐ gyerekeket szeretnénk, akkor inkább velük foglalkozunk!) Ez idő. És igen, az idő nem arra megy el, amire a szülők szeretnék.
Mindegy, ezek a napok (akármennyire szeretem is a szüleimet) leterhelnek minket.
De ez az időszak igazából azért viselt meg a legjobban, mert a családom kiborult, miután megtudta, hogy érkezik a 3. baba. Mindenki kiborult. Amiket kaptam (főleg én, mert persze nagy Őmnek senki nem mond semmit), azt elég nehezen viseltem el. Nemcsak a szüleim akadtak ki, hanem az anyósom is. Ő persze nem nekem mondta el a gondjait és bajait, hanem anyukáméknak, akik persze nekem mondták el, és minden engem terhelt. Én pedig alapvetően egy érzékeny típus vagyok. Kiborultam.
Egész életemben arra vágytam, hogy feleség és anya legyek. 12 éven keresztül más gyermekeit neveltem, amit nagyon szerettem, és ami nagyon sokat segített nekem abban, hogy hogyan viszonyuljak a gyerekekhez, mind a gyülekezetben, mind máshol, és persze a sajátjaimhoz.
Úgy alakult az életem, hogy azt gondoltam, már nem megyek férjhez. Éveken át hallgattam ezt is, hogy "válogatós vagy", hogy "neked senki sem jó", "elég az, ha szeret", "nem kell, hogy úgy gondolkozzon, higgyen Istenben, csak tiszteljen téged" és még sorolhatnám. De én nem így gondoltam. 20 évesen döntöttem Isten mellett, és tudtam, hogy mit akarok. Nem akartam kapcsolatocskákat, együttjárást valakivel azért, hogy nekem is legyen valakim. Persze, az emberben benne van, hogy de jó lenne nem egyedül... De hittem, hogy Isten (ha nem is ad társat) kipótolja. A gyerekekkel pótolta ki. Az egyházban végzett feladataimmal pótolta ki.
30 éves voltam, amikor megismertem nagy Őmet. 32 évesen mentem férjhez. Nem gondolom, hogy valamit is kihagytam volna az életemből azért, mert nem voltam fiatalabb. (Igen, persze, ha kicsit hamarabb ismerem meg őt, akkor már most lenne több gyerekünk :), de az ember ne legyen telhetetlen.) Amikor összeházasodtunk, már akkor tudtuk, ha Isten ad gyermeket, akkor hármat szeretnénk. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én úgy indultam bele ebbe a házasságba, hogy orvos mondta, valószínűleg nem lehet gyermekem, vagy kicsi az esélye. Nos, Zsófi és Nimród bizonyíték arra, hogy vannak még csodák. És most ez a harmadik babóca is.
Gyerekmániás vagyok, aki ismer, tudja jól. El sem tudtam volna képzelni az életemet gyerekek nélkül. Én soha nem akartam karriert, nagy pénzeket, hatalmas autókat, társasági életet vagy ilyesmit. Családot szerettem volna. Megkaptam. Egy olyan férj személyében, akiért a szó jó és nemes értelmében "rajongok". Számomra Ő a legcsodálatosabb ember a világon. És Isten tudta, hogy ŐT kell, hogy adja nekem.
A többi nem számít.
- Nem számít, hogy 40 leszek, mire megszületik a Baba. - Azt hallgatom, hogy aki idősen szül, beteg lesz a gyereke. Nem gondolom, hogy a 40 idős kor lenne. Van energiám, bírom és örülök neki.
- Nem számít, hogy anyagilag nehezen élünk. - Eddig is nehezen éltünk, de Isten mindig adott ételt az asztalra és ruhákat, és annyi pénzt, amiből kibírtunk egy hónapot. A többi nem fontos. Nem akarok olyan anyuka lenni, aki egy nap 1 órát látja a gyerekét. Kerestem munkát. Reggel 6-kor el kellene mennem otthonról, és este 6-ra haza is érhetnék :( - Csináltam, míg kettesben voltunk. Fehérvárra jártam be. Gyerek mellett nem csinálnám! Nem akarom csinálni!
- Nem számít, hogy nem lesz munkám. - A legcsodálatosabb munka az anyaság! Az egyik családtag azt mondta, hogy azért vállaltam ezt a gyereket, mert nem akarok dolgozni. Na igen, anyának lenni, nem munka!
Szóval, lelkileg megviselt voltam, de már jól vagyok. Anyukám is elfogadta az érveimet és ő beletörődött, elfogadta a helyzetet.
A gyerekek örülnek neki, nagy Őm nagyon boldog, hogy ismét apa lesz. Én pedig mást nem akarok csinálni. Most már tudom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése