Hálás vagyok #10.

Ez a hét sajnos még mindig a betegség jegyében zajlott, és nem is vagyok még mindig topon.

Noha részese lehettem egy csodálatos szombati istentiszteletnek, ahol az egyik kedvenc prédikátorom szolgált, sajnos az utolsó napok ágyban, náthásan és köhögve teltek. Nagy Őm pedig dolgozott. 

Így a gyerekekkel semmi olyan hasznosat nem tudunk csinálni, ami bárkinek is felemelő lett volna, de azért jó volt együtt. Leginkább aludtunk.

Úgyhogy a héten azért vagyok hálás, hogy 

legalább a gyerekek meggyógyultak.

És annak is nagyon hálás vagyok, hogy elkezdődik az ovi.
Nagyon szeretem a gyerekeimet, és szívesen vagyok velük itthon, és igyekszem sok jó ötletet kitalálni nekik,

most a legújabb hobbink a diavetítés. Nagy Őmnek gyermekkoráról még megmaradtak régi filmek, és kicsit moziztunk. Aranyos, jó kis "szockós" mesék voltak, úttörős gyerekekkel, meg ilyesmivel, de azért tanulságos kis történetek voltak.
De már ők is nagyon várják az ovit, és kicsit én is, hogy egyedül lehessek, rendezgethessem kicsit a karácsony okozta ajándékozás következményeit, és a házban megnövekedett káoszt. 

A másik kedvenc elfoglaltságunk a régi fényképek nézegetése. És az ember mindig talál újat!

Most ez a kedvencem. Magunkról!

Mert ezen a héten leginkább nagy Őmért vagyok hálás. A személyiségéért, a szeretetéért, a csendességgért, hogy nyugodt és kiegyensúlyozott, hogy visszafogja az én vehemenciámat, hogy türelmes velem, hogy mindig tudja, miről beszélek, még akkor is, ha nem :), és mert tudom, hogy nagyon szeret. És én is őt.

Emberek! Még mindig szerelmes vagyok!