Sokszor éreztem
már azt, hogy kicsit kilógok a sorból. Pl. sohasem voltam amolyan lányos
típus. Két fiú báttyal nagy esélyem amúgy sem lehetett volna a nagyon
babázásra, de én magam is jobban szerettem focizni, fára mászni,
indiánosdit játszani.
Sokszor megmosolyogtak bizonyos
dolgok miatt. Pl. hogy 25 éves koromig minden évben elolvastam a
Winnetout, ami még most is az egyik kedvencem :). Megmosolyognak sokszor
bennünket, hogy felnőttként is lelkes mesenézők vagyunk. Bele tudunk
feledkezni a gyerekekkel egy-egy mesenézésbe. Pl. a Geronimo Stilton az
egyik kedvencünk :), a másik pedig az Állatkert a hátizsákban :)
Sokan
nem értik, hogy honnan van az én örök pozitív hozzáállásom dolgokhoz
(ami be kell valljam, nem mindig pozitív, és nem mindig örök), de
valahogy naivra sikerültem, így az a baj, hogy nem tudok rosszat
feltételezni emberekről, és nem értem, hogy hogyan követhet el valaki
bűnt, rosszat mások ellen.
Szóval, nem akarok a meg
nem értett "zseni" szerepében tetszelegni, mert kicsit sem vagyok zseni,
meg nem értett meg pláne, de én úgy döntöttem, hogy ezt folytatom
tovább ezután is.
Nem fogom engedni, hogy a
környezetem, a családom, vagy bárki szervezze, tervezze az életemet.
Mert hogy a család hajlamos rá. Már úgy értem, nem Te a Társaddal, hanem
a szülők. Nem tudom nálatok hogy van ez, de nálunk elég nagy harc
folyik, mert próbálnak meggyőzni, hogy még mindig ők irányítják az
életemet. És nem én - meg a férjem, és főleg nem az Úr.
Én
nem hiszek abban, hogy minden fekete vagy fehér. Ez az a két szín, amit
abszolút nem szeretek, és nem is nagyon hordok pl. ruhákban. Fotókban
és művészetben szeretem, de semmi másban. Én szeretem a színeket és a
hangulatokat.
Én ezért tartom
fontosnak, hogy bár érzelmi/érzelmes ember vagyok, de jó lenne
megpróbálni objektív lenni, és úgy érvelni mondjuk a saját igazam
mellett. Az az ember szeretnék lenni - nemcsak ezen a héten, hanem
mindig -, aki az élet apró dolgainak is tud örülni, és tudja értékelni.
Azt gondolom, hogy arról szól az élet, hogy elégedetten fejezzük be a napunkat, és az életünket is.
Ezért nem tudok mit kezdeni az élet miatt szenvedő emberekkel.
Hiába
van lelkigondozói végzettségem, rájöttem, hogy nem vagyok egy együtt
érző típus. (Jó, mondjuk én a házasság- és családgondozásra
specializálódtam, ha mondhatom ezt, de akkor is nagyon nehezen viselem a
céltalan, életunt, csak magukkal foglalkozó, önsajnáló embereket.
Bocsássatok meg, de én így érzem, ezt gondolom.
És
a sok butaság miatt is, ami van a világunkban, hiszek abban, hogy Jézus
visszajön, és mindent újjáteremt, és nem lesz semmi rossz dolog.
Erre vágyom.
Egy örök optimizmussal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése