Nem szükséges tökéletesnek látszani...

Valjuk be őszintén, hogy él valahol a közgondolkodásában az, hogy csak akkor vagy jó háziasszony, ha a házad makulátlan. És még mondanám is, hogy rejtőzik benne némi igazság. De ha végignézek az életemen, nem biztos, hogy így is gondolom. Láthatjátok, mostanában sokat foglalkozom ezzel a témával, mert érdekel, mert fontos nekem. Ez csak amolyan belső késztetés arra, hogy mit szeretnék másképpen csinálni. Sok mindent persze és sok mindenben, de lassan alapozzunk csak! :)

Van egy ideális kép a fejemben, hogy milyen életem lesz, és az hogy néz ki majd minden körülöttem. Biztos nektek is az a kép élt a fejetekben, hogy van egy takaros házam, ami mindig szép, körülötte gyönyörű virágok nőnek, és mindig minden rendben van, akárki bejöhet akármikor, mert itt mindent rendben talál... De aztán rá kellett jönnöm, hogy én ezt nem tudom megvalósítani. 

Léteznek ilyen házak, elismerem. 

Emlékszem, egyszer ifjúsági órára mentem még Tiszavasváriban. Vártuk a kezdést, amikor hirtelen a lelkészünk értesítést kapott, hogy a fiát autóbaleset érte. Mi ekkor engedélyt kaptunk a lelkész lakba való bemenetelre, mert aggódtunk, és gondoltuk, közösen imádkozunk azért, hogy ne történjen semmi komoly a lelkész fiával, aki persze az ifjúságunk tagja volt.

Emlékszem, mennyire vártuk a híreket, de arra is emlékszem, hogy nem tudtuk hova leülni,mert mindenen csipketerítő volt. Én nem vagyok egy egyhelyben ülő típus, nem is voltam sohasem. Járkáltam, izgultam, és véletlenül ráültem a terítőre. És rámszóltak, a lelkészné, akinek a fia balesetet szenvedett, hogy ezt ne tegyem, mert összegyűrődik... 

Én meg csak néztem. Kit érdekel egy terítő, amikor a fiammal ki tudja mi van? Értitek?

Én azt szeretem, amikor egy ház van értem, és jól lehet benne érezni magamat. Azt a sok jó ember, kis helyen érzést szeretem! :) 

Apukám például, amikor esik az eső, nem áll ki az autóval, mindenkinek gyalog kell menni, mert koszos lesz az autó... De hát nem az autó van értünk?

Most, hogy hosszabb ideje itthon vagyok, és beteg vagyok, nem alakulnak úgy az itthoni dolgok, mint ahogy szeretném. Idegesít és bosszant, de nem tudok mit kezdeni vele. Megtettem, most visszaestem. Újra ágyat nyomok, amihez persze semmi kedvem, mert sok a feladat és az elvégezni való, de megéri-e ez?

Ebben a tekintetben nem tartom magam maximalistának. Úgy értem, hogy igen, szeretem kivasalni a ruhákat, bár sok ember szerint erre nincs szükség. De én szeretek vasalni. Igen, szeretem, ha a törölközők és a konyharuhák össze vannak hajtva és a helyükre van téve. Igen, szeretem, ha a cipők egymás mellett vannak, és a pulóverek nem ledobálva a székre. Amikor eljön az anyukám, és segít hajtogatni, mert ő nem szeret vasalni, képes úgy összehajtogatni a ruhákat, hogy utána tényleg ne kelljen vasalni. Próbálok figyelni arra, hogy ne idegesítsem azzal, hogy újra áthajtom a ruhákat, vagy kivasalom, de erős késztetést érzek. :) 

Rengeteg ruha vesz körül minket, mert egyrészt sokan vagyunk, de nem is emiatt, hanem mert sok ruhát kapunk. Rengeteget. Éppen ezért ezzel nem is küzdök. Próbálom elhelyezni őket, lehetetlen helyekre tenni, mert pár év múlva jó lesz a gyerekeknek... viszont nincs annyi szekrényem, amennyit ne tudnék telerakni :)

Igen, szeretem, ha a könyvek a polcokon vannak, de mivel sok könyvünk van, ezért lassan a hely is fogy. Itt jegyzem meg, hogy nem tudok azonosulni azzal a módszerrel, azt hiszem Konmari-féle, hogy inkább könyvtár, mint könyvvásárlás. Szeretem a könyveket, és nekem fontos, hogy ebben a számítógépes világban, ahol sok a kütyü, lehessen még papíralapú könyveket a kézben fogni, és ha nem is mindig olvasni, de azért tudni, hogy egyszer lesz rá időd! :)

Igen, van egyfajta megfelelési kényszer az emberben. Bennem is van. Sajnos. Én sokra tartom a laza embereket, akik nem stresszelnek dolgok miatt. Én sajnos stresszelős és ideges típus vagyok. Nem a társadalmi elvárásoknak szeretnék megfelelni, de szeretném, ha az jönne le rólam, hogy én jól csinálom a dolgokat, képes és alkalmas vagyok a feladatokra. Pl. anyának lenni meg feleségnek. Meg arra, hogy írjak. Sok várakozás és vágyakozás van az életemben, de azt nem engedem, hogy az elvárás felékerekedjen!

Aztán, ahogy múlt az idő, és Férj is jelen van az életemben, azt kell mondjam, megtanultam megérteni... az életem úgy csodálatos, ahogy van. Nem mindig tökéletes és hibátlan, de BOLDOG és NAGYON JÓ élet! Mert van egy Férjem, aki szeret, és van 3 csodaklassz gyerekem... És ez már egyfajta tökéletes élet. :)

Ahogy idősödöm, már nem úgy várok dolgokat, mint régen. 

Egyre jobban úgy élem meg a napjaimat, hogy jó, hogy anya vagyok és itthon vagyok a gyerekeimmel. És azt az elhatározást tűztem ki, ami nekem elég nehéz lesz, de dolgozom rajta, hogy stresszmentes életem legyen. Mert ennek van értelme.

Sokat idegeskedek azért, mert a gyerekeim nem hallják, amit mondok, nem csinálják, nem teszik oda le, ahova kérem, nem úgy csinálják, nem tudom tartani a rendet a házban, csatatér van, és én meg nem érem utol magam, és ez engem idegesít. Úgy érzem, hogy soha nem fogom utolérni magam, és egyszer azt mondani, hogy minden rendben van. De reménykedem benne.

Zsófia már nagylány, sokat segít nekem. Persze, még küzdünk dolgokkal, de így is elég jól alakul. De erről már írtam nektek. Vannak feladataik, amelyeket meg kell csinálni, és ahogy nagyobbak lesznek ezek a feladatok nőni is fognak. 

Vannak napok, amikor szó szerint a túlélés a cél.

Vannak napok, amikor kimerült vagyok, és fáradt.

Vannak napok, amikor nincs kedvem nagytakarítani, mosogatni, főzni...

Vannak napok, amikor lazítani szeretnék, és kellene is.

Kedves Anyukák, Feleségek!

Igen, vannak napok. De ez csodálatos feladat. És bár sokszor úgy érzem, hogy rabszolgamunkát végzek, aminek szoktam jelét és hangot is adni :), azért ez hamar elmúlik.

Átértékelem a napokat, és hálás vagyok azokért, amiket a gyerekeimmel tölthetek. Még ha szétpakolnak és rendetlenség is van itthon. 

Abba a lelkész lakba nem szívesen mentem, mert túl steril volt, nem éreztem jól magamat. 

Anyukám mesélte, hogy volt egy munkatársa, akinél a lépcsőházba kellett levenni a cipőt, aki minden reggel 6-kor porszívózott, aki 2 naponta járt fodrászhoz, és ülve aludt (mondjuk ismertem gyerekként és tényleg mindig tutin nézett ki), és aki a gáztűzhelyét terítővel takarta le, virágot rakott rá, és nem főzött, mert szag volt a lakásban. Az anyukája 3-4 km-ről hordta nekik az ebédet... Hát, egy ilyen otthonban nem szívesen nőttem volna fel...

Nekem az a vágyam, hogy amikor a barátaim eljönnek hozzánk, jól érezzék magukat nálunk.

Nem olyan régen volt egy fiatal házaspár nálunk és mondták, hogy nem értik, hogy ebben a házban hogy tudunk elférni. Elférünk,mert nincs más... Elférünk,mert szeretjük egymást...

Sokszor meséltem, hogy mennyire szeretem a szép házakat, és mennyire szeretek nézegetni ilyen oldalakat, de mindek fájdítsam a szívemet, ha egyszer nincs rá pénzem és álom marad? Azért legyek hálás, ami van, nem igaz?

Az is igaz, hogy szoktam mentegetőzni a gyengeségeim miatt. Pl. ha nem sikerül rendesen elpakolnom. ÉN azt értettem meg, hogy nem baj, ha felvállaljuk a gyengeségeinket. Nem lehetünk erősek, mert nem vagyunk azok! Ki kell tudni mondani azt, hogy lehet hibázni, és lehet nem tökéletesnek lenni! 

És ez a lényeg, mert amikor felismerjük gyengeségeinket, akkor találjuk meg JÉZUST. Ahhoz, hogy le tudjuk győzni ezeket a bennünk lévő érzéseket, vágyakat, kényszereket, el kell fogadni egy ajándékot, amit úgy hívnak: kegyelem!

És most nem sok ideje, hogy az Úr, a mi Istenünk rajtunk könyörült, hogy hagyjon minékünk maradékot, és hogy adjon nékünk egy szeget az ő szent helyén, hogy így megvilágosítsa szemeinket a mi Istenünk, s hogy megelevenítsen bennünket egy kissé a mi szolgaságunkban. (Ezsdrás 9,8)