Aztán úgy gondoltam, hogy biztos rosszul csinálok dolgokat. (Mondjuk Igen.) De erősen lelkiismeret-furdalásom lett, hogy hogy is működik az én nevelésem, mennyire vagyok jó szülő.
Általában nem aggódtam sokat emiatt, mert úgy gondoltam, hogy Isten segíti ezt az ügyet, feladatot, és nem veszem komolyan (már bocsánat) sem a tökéletesnek tűnő könyveket a gyermeknevelésről, sem a tökéletes tanácsokat osztogató blogokat (azokat meg egyáltalán nem), ahol megmondják, hogy mit kell csinálni az ilyen és olyan típusú gyerekkel, hogyan neveljük őket, mit adjunk és mit ne adjunk, mit engedjünk és mit ne engedjünk nekik... stb.
De érte odavagyok. Tényleg...
Annyira sokszor elhatároztam már, hogy nem írok családi bejegyzéseket, de ebben a "fickóban" van valami. Valami, ami magával ragadja az embert. Főleg, ha az illető az anyukája :)
Nagyon szeretem, és nagyon büszke vagyok rá. Mert minden este, amikor imádkozunk, és kérjük, hogy vigyázzon az álmára, akkor Ő kéri a jó Istent, hogy segítsen neki abban, hogy ne legyen hiszti.
Persze rendszerint van, és egy nap többször is kiborul olyan dolgok miatt, amiket nem igazán lehet érteni - úgy gondoltam, hogy nem lehet érteni.
Aztán megértettem, hogy egyrészt van benne egyfajta versenyszellem, és nehezen tud veszíteni. Ez reményeim szerint jól jön majd nagyobb korában, amikor valamiben kitartónak kell lenni, mert a kitartása megvan. Viszont most elég nehezen kezeli. Leginkább üvöltéssel és földre rogyással.
De napról napra kevesebb - mondjuk nem 10, csak 7, (per nap) ami már nagy haladás!
Nekem is nagyon kell haladnom, mert én pedig nagyon türelmetlen vagyok. Mert nehezen tudom kezelni magamban és mindenki előtt ezt a helyzetet, ezeket a helyzeteket. De megteszek mindent, mert tudom, hogy szeretettel MINDEN megoldható.
"A gyerekek érzelmei ugyanolyanok, mint a felnőtteké. Igaz, lehet, hogy attól lesznek szomorúak, mert nem olyan színű bögrét kapnak, amilyet szeretnének, de ettől az érzéseik még nem lesznek kevésbé fontosak." Rebekah Lipp
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése