Amikor még az Alföldön laktam, rendszeresen lekerekeztem napi 6 km-t. Azzal jártam munkába, és nagyon jó volt. Szerettem, mert míg odaértem felfrissült az agyam (a gyerekekhez kell is), és amikor végeztem az iskolában, és hazakerekeztem, addigra valamit tisztult is a zsongástól, a zajtól. Jó volt csak úgy tekerni, érezni a sportolás lehetőségét :), meg a friss levegőt, még akkor is, ha sok autó haladt el mellettem. :)
Annak idején jártam biciklitúrákra is, de nem olyan intezitással és elánnal, mint Férj, aki - most is, akárhova elmegyünk, de tényleg akárhova az országba, csak úgy csendesen megjegyzi: "Itt már jártam." És én akkor tudom a választ: "Igen, biciklivel!"
Nos, amióta ideköltöztem a biciklizés mást jelent nekem. Egyrészt nagyon elpuhultam, mert alföldi lány lévén én hozzászoktam a sík, egyenes terephez, de itt, Móron mindenhol dimbes-dombos az út, és néha tényleg kiköpöm a tüdőmet, mire feljutok egyik helyről a másikra. Bár most kicsit szüneteltetem, mert Katával még nem lehet kerekezni.
Mondjuk nem is rendszeres nálam, mert eddig mindig volt egy-egy gyerek, aki kicsi volt, és inkább a gyaloglást és a babakocsit választottam. Most is szívesebben gyalogolok.
De eljön az az idő, amikor biciklire kell pattannom...
Azért már várom kicsit... Még ha dombok is vannak...
Ám Zsófia a nyáron megtanult két kerekűn menni. Ez leginkább Bózsvának köszönhető, hiszen ott szinte csak így közlekedett.
Nagyon büszke vagyok rá.
Azért ha fotókról van szó, meg ezeket szeretem.
Hát nem szépek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése