Miért az iskola? 2.

Szeptember elején írtam már egy bejegyzést erről a témáról, arra gondoltam, hogy most újra megosztok néhány gondolatot.
Mert eltelt azóta 2,5 hónap. Már látni, hogy alakulnak a dolgok, az időbeosztás és minden szervezési dolog az életünkben.

Tények:

• Ami tény, hogy már az elején tudtuk, hogy nem lesz könnyű. Egy héten háromszor Férj iskolába jár, és ez azt jelenti, hogy folyamatosan mozgásban vagyok, gyerekeket hordok és viszek, pakolok és cipekedek. De gondoltam, mások is csinálják, nekünk is fog. Nehéz volt beleszokni (leginkább nekem), ám most azt mondom, hogy már könnyebb. Mivel Kata is gyalogol egyedül, így nem kell mindenhová cipelni vagy babakocsiba beletenni. Rövidebb távokra persze.
• Ami szintén tény, hogy azt is tudtuk, hogy a reggeli elindulások nehezek lesznek. És nem azért, mert későn fekszünk le. Amikor anyukákkal beszélgetek, sokszor panaszkodnak arra, hogy a gyermekük fél 10-10, esetleg 11 körül fekszik le. Volt olyan anyuka, aki elmesélte, hogy fáradtságában elaludt, és a gyerekek hajnalig tévéztek. Nos, nálunk ilyen nem volt és nem lesz. Én (mivel a legtöbbször én fektetem le őket) nagyon korán, már fél 8-kor ágyba tessékelem őket. Még akkor is, amikor jön persze az ilyenkor szokásos: Szomjas vagyok! Éhes vagyok! Pisilni kell! Még nem adtam puszit! stb. - sorozat... De ebben (is) szigorú vagyok. Kemény csatákat vívtunk - az elején leginkább Zsófival kellett, mert Nimród 5 perc alatt elalszik, de Zsófi nehezen (aki olvas már egy ideje, tudja, hogy 1,5 éves kora óta ezt a harcot vívjuk), bár az az igazság, hogy amióta iskolába járunk nincsenek alvási gondjai. Szóval, ebből nem engedek. Nem igazán engedtem nyáron sem. Akkor mondjuk egy kicsit lehetett tovább fent lenni (max. fél 9), de utána akkor is menni kellett, nem volt választási lehetőség.
• Ez most olyan furcsának tűnhet, meg keménykedősnek, de én bizonyos mértékben hiszek ebben. Sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy "Nagyon szigorú vagy a gyerekeiddel!" mások viszont úgy gondolják, hogy túl engedékeny. Persze, olyan nincs, hogy mindenkinek a kedvére tegyek, és nem is ez a cél. Úgy gondolom, hogy azért kapta mindenki a gyermekeit, hogy azokat nevelje, és ne a másét. (És itt most nem szeretnék álszentnek tűnni, én is véleményt szoktam nyilvánítani egy-egy gyerekről, de azt a gyerek szemébe is megmondom, meg a szülőébe is. Engem sem zavar, ha helytelen dolgot tesz a gyerekem, és esetleg nem látom, és valaki rászól, hogy ez helytelen!) 

  

  Pihenésként a játszótéren

No, de nem ide akartam kilyukadni. A tény, hogy jól beindultak a dolgok. És bár az is tény, hogy a kezdeti lelkesedése Zsófinak alább hagyott, mármint a tanulást illetően (mert ő ugye azt gondolta, hogy az iskolában sokat fognak játszani, ami nem így lett), ezért nem teljesen lelkes, de azt kell mondjam, igen ügyes.

• Az őszi időszakban minden nap mentem érte, fél 2-kor végzett legtöbbször, aztán játszótereztünk, és utána mentünk Nimródért az oviba. Itthon csináltuk meg a házi feladatot, ami rendszerint folyamatos harcokat és csatákat jelentett. Konkrétan azt, hogy Zsófi nagyon ügyes, és gyorsan elkészítette a házit, viszonylag pontosan és gyorsan, de én úgy gondoltam (ÉN), hogy maximalistának kell vele lennem, így ez a félóra legtöbbször vitába és veszekedésbe torkollott. Úgy gondoltam (ÉN), hogy szépnek, szebbnek kell lennie a házijának, mint amit én látok. Matekból remekül teljesített, de úgy éreztem (ÉN), hogy az írása nem olyan szép. (Lehet, hogy azért, mert nekem fontos a szép írás. Ha mondhatom ezt szerénytelenség nélkül, a kézírásom a szép, gyöngybetűsökéhez tartozik, ez így alakult ki nálam, és úgy gondoltam, hogy ez fontos. - Most már nem így gondolom.) Szóval, sok vitánk volt, így arra gondoltam, hogy bemegyek a tanító nénihez és megbeszélem vele, hogy akkor most hogy is van, ő is úgy látja, ahogyan én... 
• Nem úgy látta.
• Azt mondta, hogy Zsófia nagyon ügyes, és szép az írása. Matekból jobb, ez tény, de szép. Nos, ekkor éreztem úgy először, hogy nem éri meg veszekedni vele, nem éri meg, hogy az én "mániám" mást hozzon ki belőle, mint ami benne van. Nem akartam, hogy úgy élje meg, hogy ez a tanulás kínzás. És én (most itt nagyon őszinte leszek!) ebben IS kemény vagyok. Bizonyos tekintetben maximalista, és éppen ezért megértettem, hogy nehezen jönnénk ki, ha itthon tanulna. Ő nem az a típus, aki engem el tud viselni. Rendszeresen vitáznánk és vitatkoznánk, és görcsölne. 



Zsófia első versillusztrációja - Nemes N agy Ágnes: Nyári rajz

• Alapvetően szereti az iskolát, és szeret járni. A matekot és az angolt szereti a legjobban, és én örülök ennek. Emellett remekül rajzol (ahhoz képest, hogy úgy nézett ki, hogy nem fog tudni), és versmondó versenyen is volt már. És ő ezeket nagyon élvezi.

• Élvezi, amikor az apukája ("az én apukám") aláírja az ellenőrzőjében a kis smiles ötösöket, és dicséreteket. Élvezi, hogy részt vehet mindenféle foglalkozáson, és sakk-szakkörre járhat. Persze, tanulni is kell, és ez néha nehéz. De úgy gondolom, hogy ezt ő szereti, ez neki fontos.

• Én, mint szülő, szeretem az iskola hozzáállását. Gyermekközpontú, nem versenyistálló, név szerint ismerik a gyerekeket, amit fontosnak tartok, odafigyelnek az étkezésre is, (bár ezzel nehezen indultunk be, mert kicsit nehéz volt a tanító néniknek megszokni, hogy x év után lett egy vega gyerekük)... 
• Annak is örülök, hogy kis létszámú osztályba járunk (14 fő), éppen ezért van idő minden gyerekre, és ez jó. Nem kell rohamléptekkel haladni, mindenkire jut idő...

• Szóval, összességében azt kell mondjam, hogy jó döntés volt Zsófia tekintetében az iskola. 

Egy kis személyes megjegyzés:

• Volt egy ideig nagyon erős lelkiismeret-furdalásom, mert úgy éreztem, amikor néhány oo-s blogot olvastam, vagy beszélgettem szülőkkel, hogy emiatt nem vagyok jó anya, mert egy keresztény anya otthon kell tanítsa a gyermekét. És sokáig én is így gondoltam, hogy ez a helyes. Hiszen az a helyes, ha a gyermekünk nem érintkezik más gyerekekkel, olyanokkal, akik nem keresztények, nem ismerik Istent, nem hívők, mert olyan dolgokat hoznak haza, látnak, mondanak... 
• Van benne igazság, és ezzel meg kell küzdeni. Nekünk, szülőknek is, meg a gyerekeknek is. 
• Ma már én ezt nem így gondolom, és nincs lelkifurdalásom sem. 
• Szeretem a gyermekeimet, Istentől kaptam őket, de úgy gondolom, hogy attól, hogy iskolába járnak, még nem követek el bűnt, ahogy azt sokszor éreztem, vagy éreztették velem. (De erről majd megint máskor írok.)

Végezetül: nem tudom, hogy lesz tovább. De azt tudom, hogy egy-két felfedezés és szembesülés, beszélgetés Istennel, átértékelése életeknek, családok életébe való betekintés (OO-soké is) azt hozta ki belőlem, hogy  ne érezzem helytelennek és bűnnek azt, hogy a gyerekem iskolába jár, hanem azt érezzem, hogy hozzam ki belőle a legjobbat. Úgyhogy, most ezt tesszük.