Máriák és Márták

Türelmetlen típus vagyok.
Olyan, aki nem sokáig állja meg szó nélkül, néha türelmetlen, és nagy gyorsasággal hoz többé-kevésbé helyes döntéseket. - Nem olyan beszólós, attól gátlásosabb, de hirtelen ember, és nyüzsgős. Ez néha fárasztó még a magam számára is...

Azt hiszem, keresztény körökben jó néhány hasonló akad, teszünk-veszünk, ha kell, kettő helyett dolgozunk, lelkesedünk és nagy energiával toljuk a szekeret, jó esetben előre.
Nincs is velünk sok baj, bár néha mintha túl sokat vállalnánk.
Veletek is előfordul, hogy nincs időtök beszélgetni?
Hogy a többiekért dolgozva nem mindig sikerül kapcsolatba kerülni velük?
Sem a dolgok lényegével?

Én az utóbbi időben erre próbálok jobban figyelni. Mindig is szerettem beszélgetni az emberekkel, és kommunikálni. Szerintem ez elég jól megy nekem... Könnyen nyitok, könnyen barátkozom, könnyen teremtek kapcsolatokat. De az utóbbi időben mégis azt vettem észre, hogy valahogy más dolgok fontosabbak, jobban az előtérbe kerül, valami, ami nem én vagyok, nem teljesen én, és nem úgy, ahogy szeretném...

Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy bárhol járok, bárkihez elmegyünk, vagy bárki jön hozzám egy beszélgetésre, nem bírok megülni.
Amikor van egy kis szünet, amikor lehetne beszélgetni, néha hosszúnak tűnik csak ülni és beszélgetni. Kell valamit tenni, csinálni! Pedig nem vagyok egy nagyon rendmániás, nem állnak nálam élen a dolgok, de kényszert érzek arra, hogy felsöpörjem a konyhát, összehajtogassak néhány ruhát, letakarítsam az asztalt, elpakoljam az örökké láb alá kerülő játékhalmokat...
És olyan, mintha soha nem lenne látszata. Csak csinálom, csinálom, és nem látszik... Kezdődik minden újra.

Nem tudom, hogy ennek mi az oka.
Mondom, alapvetően nem szeretem annyira a házimunkát, azaz nem a kedvenc elfoglaltságom. Szívesebben vasalok, főzök, kimegyek a kiskertbe, elrendezem az állatokat, behordom a fát, de valahogy a pakolás, a rendcsinálás nem a kedvencem. Néha olyan nagy harcnak és felesleges tevékenységnek élem meg, mert másnap minden folytatódik, vagy kezdődik...
De pakolok, teszek-veszek, jövök-megyek...

Nem tudom, hogy ti hogy vagytok ezzel.
Azon gondolkodtam, hogy miért van ez így... Miért csináljuk ezt így?
Azért, hogy elfogadjanak, hogy valamiképpen egy szerintem megérdemelt, bérletet váltsak ahhoz, hogy itt lehessek? Mert ez a kötelességem, mint anyának és feleségnek?
Nem jobb lenne néha üldögélni, beszélgetni a szünetekben, helyzetekben.
Pedig én alapvetően szeretek beszélgetni. Jobban szeretek, mint pakolni, rakodni, sürögni-forogni.

Mária és Márta története jutott az eszembe.


Egyszer régen, olvastam egy elbeszélést Mária és Márta történetéről. Az írója Karel Capek. Próbáltam megkeresni a neten, de nem sikerült. Nem találtam meg :(
Régen olvastam már, csak most jutott az eszembe. Már nem emlékszem konkrétan a történetre, csak arra, ahogy leírta Márta sürgés-forgását és aggodalmát, hogy méltóképpen fogadhassa Jézust. És míg Mária Jézus lábánál ülve hallgatja szavait, Márta a konyhában ügyködik. Jézus szelíden dorgáló szavai ráébresztik, hogy elmulasztott valamit, de amikor a Mester távozása után megkérdezi húgától, hogy mit hallott, Mária egy szót sem tud felidézni. Csak az örömöt, ami eltöltötte.

Ez egy tanulság. Nekem. Hogy a sürgő-forgó Mártáknak meg kell fogadni az intést! Akkor is, ha szolgálunk, szervezünk, ha egy-egy alkalommal a háttérből figyeljük, minden rendben megy-e.
Engedjük, hogy megérintsem, ami elhangzik.
Na maradjunk kívül, hiszen közben megismételhetetlen szavak hangzanak el, pótolhatatlan pillanatokat veszíthetünk.
Néha üljünk le, és tegyük kezünket az ölünkbe.
Hallgassuk a Mester szavait - ne féljünk, Ő így is elfogad minket!

Nekem most ez a tanulság... :)