Nem tervem magasröptű filozófiai eszmefuttatásba fogni, csak amolyan tények ezek.
Amikor Isten lehetőséget adott nekem, hogy családot alapítsak és hogy gyermeke(i)m legyenek, nagyon boldog voltam. Nagyon vágytam arra, hogy fiús anyuka legyek.
Egész életemet fiúkkal éltem le, én magam is fiús lány vagyok.
Két bátyám van, és két fiú unokatestvérem, (az egész családban én vagyok csak lány) - és egész életemben fiús játékokat játszottam. Fára másztam, fociztam, indiánosdit játszottam, u-szeges csuzlival célba lőttem, feszítőztem késsel, akácfavirágot szedtem a legmagasabb fáról, hogy azt a focizós csapattal megegyük (ami legtöbbször 10-15 db tőlem 7-9 évvel idősebb nagyfiú volt), hiszen a nagyobbik bátyám focizott a helyi csapatban, és amikor csak tehettük, összejöttünk az utcában és rúgtuk a bőrt. És nagyon szerettük. Én nagyon szerettem.
Aztán bárhová mentem, mindenhova hívtak focizni, mondván: "Andi, kellene még egy fiú a csapatba!" És én mentem. Nagyon élveztem.
Az iskolákban, ahol dolgoztam, ott is mindig jobban boldogultam a fiú csapatokkal. Elég jóban is voltam velük, mert a szünetekben vagy a délutáni napközik alkalmával sokat játszottam velük. Szót is fogadtak nekem. De tényleg :)
Aztán Férjhez mentem, és vártuk az első babánkat. Én akkor azt szerettem volna, arra vágytam, hogy Fiam legyen. Úgy voltam vele, hogy a lányokkal sok gond és baj van, nyafognak és stb.
Aztán megszületett Zsófia, és rá kellett jönnöm, hogy annyira jó, hogy kislányom született. A mai napig nagyon hálás vagyok azért, hogy Zsófia született először. Hogy Ő az én drága nagylányom. Nagyon boldog vagyok :)
Aztán jött a második baba. Még mindig nagyon reménykedtem, hogy Fiam lesz. És a jó Isten meghallgatta a kérésemet. Adta nekem Őt:
Drága Nimródomat.
Születése első percétől kezdve valami különleges küzdelmet vívunk egymással.
Nagyon szeretem és nagyon örülök, hogy ő a kisfiam, és persze, van ez az fajta Anya-Fia-féle szerelem kapcsolat, amit nagyon élvezek, és olyan ez köztünk, mint egy igazi, nagy, regénybe illő romantikus szerelem... Minden nap harcolunk, háborúzunk, vitázunk és veszekszünk, üvöltünk, és sírunk (leginkább ő), közben pedig összebújunk, szerelmes pillantásokat vetünk, puszilgatjuk egymást, ölbe ülünk, még a fájó nyakamat is megnyomkodja, mert megkérdezi, hogy megtegye-e. Minden nap virágot kapok tőle, (a csokijából nem ad, de ezt megbocsátom neki), akármilyen kis gazt talál vagy szed a kertben az úton, hozza nekem. A maga módján ajándékokkal halmoz el (mostanában Cserebogár-izéket hoz (Csincsó), amit pedig nem igazán kedvelek. Minden ellenére rajongok érte.
A szó jó és egészséges értelmében természetesen.
Ugyanakkor...
Nagyon szeretem, de nagyon nehéz gyerek.
Iszonyú önfejű, makacs, akaratos, ha nem az történik, amit ő szeretne, üvölt és képes a földön fetrengeni. Bármilyen apró nemtetszését üvöltéssel fejez ki. Üvöltve (értsd: nagyon hangosan beszél), és egy-egy dolgot elmond legalább hússzor. Reggeltől estig folyamatosan beszél, és nem fárad el. Még nekem is sok, aki pedig tényleg szeretek és tudok is beszélni. Hihetetlen energiával rendelkezik, örökké pörög, nem ül meg, mindig van valami, ahová menni kell vagy el kell intézni. (De nem hiperaktív!)
Higgyétek el, hogy nagyon sok módszert próbáltunk már. Csendben nyugodtan az ölünkbe vettük, beszélgettünk vele, de ez elég nehéz nála. Voltunk keményebbek is, szigorúbban fogtuk, de a helyzet minden esetben ugyanaz.
Ráhagyni semmiképpen nem szeretném, mert azt nem tartom helyesnek, hogy egy gyerek azt csináljon, amit akar, és ő irányítsa a családot. Meg én sem vagyok olyan típus.
Most kicsit aggódom, és azt hiszem eljött az az idő, amikor Érte nagyon sokat kell imádkozni.
Mert nála valósult meg, amiről azt hittem, hogy csak a lányoknál működik. A hisztizés, a kiborulás, a nyávogás, a sírás, a duzzogás... és még sorolhatnám. A két lány nem műsorozik és hisztizik annyit, mint Ő egyedül.
Nem lehet azt mondani azt sem, hogy azért, mert középső testvér, hiszen amikor a legkisebb volt, a kicsi, akire mindenki figyelt, akkor is éppen ilyen volt, ugyanezeket a jeleket mutatta.
Születésétől eltelt 4 év, és a helyzet változatlan.
Mindenesetre ha újra választanom kellene, újra szeretnék Fiút.
És Őt szeretném, mert a Szeretete annyira ragaszkodó és engem olyan boldoggá tesz.
Oda vagyok érte!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése