A szív kulcsa

Terveztem ám, hogy majd képes beszámolót adok a balatoni nyaralásról, mert tényleg jó volt, a gyerekek is jól érezték magukat, és én is, mert nem volt 40 fok, és nem kellett a vízben állnom órákon keresztül, nem igazán szeretem. A Férj által készített képek (a jó minőségűek és nem az én telefonommal csattogtatott valamik) még a gépben vannak, és miután hazajöttünk a nyaralásból nem igazán van időm erre, sok időmet elveszi a főzés, a pakolás, a rendrakás (tudjátok, a szokásos napi rutin).
És ilyenkor este, kicsit jól esik leülni és elmélkedni, filózgatni.

Mert mostanában ilyen hangulatban (is) vagyok.

Sokat gondolkodtam mostanában a szívvel azzal kapcsolatban, hogy mi is a fontos nekem. Igen, nekem.

A nyár nagyon fárasztó és zsúfolt volt, és úgy éreztem és érzem, hogy nagyon elfáradtam a nyár végére, és nem igazán volt időm kipihenni magam. Hiányzott az az 1 hét nyugi, amit a gyerekek az anyukámnál szoktak tölteni. De most anyukámnak mindkét szemét műtötték, és nem emelhetett, nem cipekedhetett, nem terhelhette meg, stb. és az én gyerekeim nem arról híresek, hogy nyugodtan és egy helyben ülnek a mama mellett vagy azt csinálják, amit mondanak nekik. Úgyhogy kimaradt, és ezt érzem is. Ilyenkor szoktam regenerálódni, és úgy érzem, hogy szükségem is van rá.

Nem vagyok robot, és igen, el szoktam fáradni.

Nem is igazán tudom, hogy csodálom-e, vagy hiszek-e a mindig topon lévő csodaanyukáknak, akik mindig mosolyogva élik meg az anyaság örömét, mindig szép rend van  náluk és mindig csodálatos ebédet kreálnak. Én igenis elfáradtam, és szükségem lenne pihenésre és feltöltekezésre. 

Nem is tudom, hogy mikor vonultam már el egy könyvvel olvasni, vagy csak úgy feltettem a lábamat, hogy nem csináltam semmit.

Aztán eszembe jutott egy ige:

"Mert ahol a te kincsed van, ott van a te szíved is." (Máté 6,21)

Azon gondolkodtam, hogy milyen kincseim is vannak nekem. Milyen értékeim? Van-e kincs a szívemben, vagy felesleges dolgokat halmoztam össze az évek során.

Mi az, amire Isten elhívott és milyen dolgokat kell tennem még az életben, a családomban, itthon? Van-e értelme annak, amit csinálok, gyereknevelés, tanítás, írás - és persze tudom, hogy van, csak jó ezt megerősíteni, mert "elfáradnak a legkülönbek is". Itt nem én vagyok a legkülönb, hanem a Biblia mondja, hogy azok is elfáradnak, akik különleges munkát végeznek és végeztek. Pál apostol és maga Jézus is elfáradt. Nem kell nekünk mindig mindent bírnunk és egy szuszra elvégeznünk.

Szeretek néha elmélázni az élet nagy vagy kis dolgain. (Ez persze sokszor a fáradtság jele, de akkor is jó.) Mert meggyőződésem, hogy szembe kell néznünk azzal, hogy hogy és hol állunk lelkileg, érzelmileg és fizikailag is. Igenis ki kell értékelni azt, ami elmúlt (jelen esetben a nyár), és át kell gondolni a jövőt (szeptemberi kezdést) minden tekintetben.

Nagyon fontosnak érzem azt, hogy higgyünk abban, hogy értékesek és fontosak vagyunk. Mindegy, hogy otthon vagyunk vagy dolgozunk, mindegy, hogy 4-6-8 órás a munkánk, mindegy hogy orvosok vagyunk vagy tanárok, esetleg otthon tanító szülők, a FELADATUNK NAGYON FONTOS!

Kincset hordozunk magunkban, amelyeket át kell adni!

Nagyon fontos dolog a megelégedettség. Ebből írtam a lelkigondozói szakirányban a szakdolgozatomat, mert ez minket, nőket igen nagyon érint.

Pár napja tudtam meg, hogy valakik, akik nekem fontosak nem folytatják tovább együtt az életüket. Eléggé padlót fogtam, kiborultam, még sírtam is, mert nagyon szerettem, szeretem őket, fontos részei az életemnek, életünknek. Napok óta jár az agyam, hogy mit kellett volna tennem, hogyan lehetett volna változtatni, segíteni... de persze tudom én, hogy mások helyett nem lehet és nem is kell döntenem. Csak nehéz.

Ezért is jutott eszembe ez az ige.
Meg a kincs.

 

Az Éden kertben Éva a tökéleteset kapta meg. A legjobb férjet, a legszebb "házat", ahol egy nő élhet, csodálatos élményeket, eseményeket, találkozásokat (magával Istennel), és mégis elégedett volt.
Azt akarta, amit Isten adott neki. Isten pedig gondoskodott róla, és mindent megkapott. Az élete tökéletes volt. És mégsem jó. Kicsit mi nők ilyenek vagyunk, nem? Valamivel mindig elégedetlenek vagyunk, valami nem tetszik, nem úgy áll, nem úgy néz, nem azt mondja, nem úgy cselekszik...
Jó dolga volt, főznie sem igazán kellett :), hiszen minden ott volt kéznél, a gyümölcsöket és a zöldségeket is  Istentől kapta. Isten ezzel is azt bizonyította, hogy jó legyen neki, de ő mégis mást választott. A látvány, a fa, a tudás fája felkeltette az érdeklődését.

És ahelyett, hogy a férje mellett marad, úgy döntött, hogy kilép és a saját útját járja. Máshová nézett, máshová tette a fontosat a szívében. Rossz helyre került a kincse. Azt gondolta, hogy az a gyümölcs, ami nem az övé, az sokkal jobb, mint amit Istentől kapott.
És aztán mi lett a következménye? Fájdalom és bánat.

Ezért nagy kérdés, hogy hol van a kincsünk, és főleg, hogy mi a kincsünk.
Isten-e az a kincs, vagy valami más?
Mert meggyőződésem szerint csak és kizárólag akkor van jó kincsünk, ha Istennek engedjük meg, hogy ő legyen a mi bankárunk. Ha engedjük, hogy ő vigyázzon rá, nála legyenek a kulcsok.
Máshogy nem tudom elképzelni.
Lehetetlen!
Mert megértettem, hogy máshogy nem is működik, csak úgy, ha engedem, hogy Ő jelen legyen az életemben.
Ezért KELL minden nap imádkoznunk. Mert máshogy nem működik!