Az utóbbi időben Nimródom ismét sokat jár sakkversenyre. Ami őt nagy örömmel tölti el. Meg persze engem is.
Április végén rendezik itt Móron a Szent György-napi alkalmat, ilyenkor főzés meg mindenféle kirakodás van, meg íjászkodás, és még sorolhatnám. És persze sakkverseny is. Itt Móron elég jó a csapat, már akik szervezik, mert a kisfiam edzői ők. Mivel ez egy helyi szervezésű verseny, ami iskolák között zajlik, így persze, hogy elmentünk.
Előtte nap még esett, sőt szakadt, így izgultunk, hogy kint lehet-e majd sakkozni, de aztán jobb lett az idő, és megszervezték. Sok gyerek volt, és sokan a mi iskolánkból. Mivel én szinte minden sakkversenyen ott vagyok, amolyan pótanyaként, az iskolánk gyerekei is jobban érezték magukat, megnyugtató volt számukra, hogy ott vagyok. Szünetekben odajöttek beszélgetni, én meg szurkoltak nekik.
Nimródom is részt vett, és persze, hogy megnyerte a korosztályát.
Aztán eltelt 2 hét, és újra rendeztek egy körzeti sakk diákolimpiát, ami megint iskolák között zajlott. És talán nem tűnik nagyképűnek, mert nem szeretném annak szánni, de ő ebben a korosztályban mindig nagy előnnyel indul. Tudjátok, sokat jelent az, hogy felnőttekkel versenyez, és már neki nem kihívás ez. Tényleg, minden nagyképűség nélkül mondom ezt. Elmegy, elviszem ezekre az alkalmakra, csak mindig úgy érzem, hogy igazságtalan kicsit azokkal szemben, akik lelkesen játszanak, és ügyesek. Csak aztán szembekerülnek vele. Mert most is megnyerte maximális pontszámmal.
Ő persze boldog és büszke, de én meg úgy érezném igazságosnak, ha lenne egy kis kihívás neki. Ezért szeretem számára a felnőtt versenyeket, mert ott felfárad, vannak komoly ellenfelek, és igazán az neki a kihívás.
Persze, én is büszke vagyok rá. Nagyon-nagyon-nagyon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése