Kalandra fel! # 2.

Mielőtt eljöttünk Bózsvára, annak rendje és módja szerint próbáltam rendet hagyni otthon. Ez persze több-kevesebb sikerrel szokott megtörténni. Mert mindig sok a tennivaló és a feladat. És amikor már úgy látod, hogy alakulnak a dolgok, megjelennek a drága gyermekeid, és azt a kis rendet, amivel próbálkoztál, 1 tized másodperc alatt elrontják. Ilyenkor én persze kiakadok, "ezért dolgoztam?" kérdéssel, de aztán megyek tovább és csinálom. Nem titkolom, szoktam velük emiatt vitázni, mert úgy gondolom, hogy ők már nagyon ahhoz, nem ne pakoljanak szét maguk után, vagy ha igen, akkor el is.
Amikor Katáért megyek az oviba, meglepődve látom, hogy ott szó nélkül, automatikusan elpakolja a játékot, amivel játszik, és tudja, hogy hol a helye. Itthon - nem tudom miért - de ezzel nagyobb csatákat vívunk. Ez a hét itt Bózsván arra is jó volt, hogy átgondoljam az otthoni dolgokat, a folytatást, a feladatokat, bár még mindig formálódik minden.

Szóval, az ember lánya sohasem tudhatja, hogy mire bukkan rá egy dobozban, egy sarokban, egy cipőben, egy polcon... mármint ami nem oda való. Kata nálunk az a gyerek, aki előszeretettel tüntet el dolgokat, és tesz el bizonyos helyekre, aztán persze ő sem emlékszik arra, hogy mi hova is került, és főleg miért tette oda. Aztán, amikor rátalálok valamire, kiderült, hogy éppen akkor arra a dologra van szüksége, anélkül nem is tud élni. És ha elteszem, iszonyú sivításba kezd, amitől meg én leszek ideges :(


Az egyetlen, amit minden gyereknél megúsztunk, az a mosás. Alapvetően soha nem került semmi olyan dolog a mosógépbe, ami nem oda való. Jó, hazudnék, ha ezt így kijelenteném, mert mostam ki kavicsokat, faágakat, papírzsebkendőket, apró kis játékokat, de olyat, ami fog, mondjuk kréta vagy zsírkréta, ilyesmit sohasem.

Az utóbbi időben a legtöbb problémát a ki nem fordított zoknik okozzák, mert a gyerekeim rendszeresen elfelejtik kifordítani, és sokszor koszos marad. Pedig ezt kértem tőlük, hogy
tegyék meg, de valószínűleg nehezükre esik. Ilyenkor odahívom őket, nem mindig kedves hangon :), hogy csinálják meg, mert különben koszos marad. Tanulság: időben kell megtanítani őket arra, hogy fordítsák ki a zoknijukat. Terv: a nyáron gyakorolni fogjuk!

Aztán az lett a vicces helyzet, hogy találtam a gépben egy-egy 100 Ft-ost, 200-ast, szóval kerek pénzeket. A gyerekeim rászoktak arra, hogy ha találnak egy kis kerek pénzérmét, elteszik. Nem zsebre, mert megkérdezik, engedélyt kérnek rá. De gyűjtögetik őket. Aztán ott marad a zsebükben, elfelejtik kivenni, és én meg kimosom. Úgyhogy így alkalmazzuk a pénzmosási technikát. :)
Nagyon vicces.
Legalább az aprók nálunk tisztára vannak mosva :)

Nem tudom, hogy nálatok van-e ilyesmi. Meglepődök, amikor olvasok arról, hogy a gyerekek hova mit dugnak el, és milyen vicces helyzetbe keverednek. Nálunk ez nem volt így, nem is alakult ki. Mint ahogyan a vegyszereket sem kellett dugdosni a gyerekek elől, mert tudták, hogy oda nyúlni TILOS! Ez is így alakult.
Kata nagyon szeret meglepni minket ilyen dolgokkal, de ha meg is történik,nem annyira örülök neki.

Anyaként igenis problémát jelent hosszú időt tölteni Istennel minden nap. Nekem legalábbis így volt. Mivel nem bírok sokáig ágyban maradni, időben felkelek, és próbálom az időt olvasással, imádkozással tölteni, a dolgok átgondolásával, és a napom megtervezésével.  Az elmúlt években kevés időm volt arra, hogy prédikációkat hallgassak, szombatiskolát olvassak, vagy bibliai témájú könyveket. Tudom, hogy nagyon keresztényeknél ez úgy működik, hogy mindig ez az első, és mindenki szent, én nem voltam az. Nem volt se erőm, se energiám ilyesmivel foglalkozni, csupán alapszinten.
Amikor eljutok oda, hogy házasságos vagy gyerekneveléses könyveket olvasok, az írója legtöbbször lelkészfeleség, akinek mindig ott van a férje és a lehetősége, mint biztos pont, és neki alapból részt kell vennie bizonyos dolgokon, hiszen ezt várják el tőle. Az én Férjem nem lelkész, hanem egy egyszerű munkás ember, aki 3 szakba jár, és fáradtan jön haza a munkából. Lehet, hogy előny egy két-három gyülekezetes lelkész feleségének lenni, én örülök, hogy nem így van. Ami nem jelenti azt, hogy nem tisztelem a lelkészfeleségeket, sőt!

Éveken keresztül arról szóltak a szombatjaim (ha csak ezeket nézem), hogy beültem istentiszteletre, majd 10 perc múlva kimentem sétálni, altatni, játszani. Gyerektanító voltam, ölemben éppen az aktuális babámmal. :) Ebben az volt a jó, hogy legalább a bibliai történeteket alapszinten műveltem és tudtam, és ha volt időm és energiám, készítettem hozzá egy kis színezőt, vagy kézművest. Felnőtt szombatiskolára 7 évig be sem jutottam. Most is elég ritkán sikerül, de ma már az egy ünnepnap. :)
Pedig vágytam közösségbe menni, ahogy szoktam mondani, összetett mondatokban beszélni, de tudtam, hogy akkor annak nincs ideje.
A Férjem, mivel nem lelkész, többet volt itthon, és volt időnk beszélgetni. Istenről is.
Néha elvitte a gyerekeket a mamához vagy sétálni, ilyenkor jutott időm arra, hogy kicsit olvassak vagy meghallgassak egy igehirdetést, előadást.

Sokáig úgy éreztem, hogy teljesen felesleges, hogy én csak felügyelek a gyerekekre, és a lelki életem pedig nem formálódik, alakul, de aztán lassan, ahogy teltek az évek, és a gyerekek is nagyobbak lettem, újra felfedeztem, vagy inkább fedezgetem az Urat. Eszembe jutnak a régi tapasztalatok, az ő hatalmas ajándékai, a felfedezések, amelyeket tettem.

Igen, anyának lenni a legkeményebb és legnehezebb munka, ebben 100 %-ig biztos vagyok. De őket akartam, vállaltam, kaptam, és ők újra tanítanak bizonyos dolgokra.
Egy gondolat, egy szó, egy megmozdulás, egy mosoly, egy kis virág, amit a kertben szedett, egy odabújás, egy "szeretlek anya", vagy egy "hiányoztál" sokat jelent.
Ezek a sorok Bózsván íródnak, és már 5 napja nem láttam őket, és iszonyúan hiányoznak. Alig várom a vasárnapot, hogy láthassam őket, hogy megölelhessem őket, hogy össze-vissza puszilgathassam őket. Jó volt néhány napig pihenni, de ez már gyerekek nélkül hosszú. Még akkor is, ha amikor itt vannak, vannak közöttünk viták és konfliktusok, de érezni az illatukat, a mosolyukat látni felemelő.
Amikor ezeket az apró pillanatokat rakod össze az életedben, akkor nem tudsz mást, csak HÁLÁT adni az Úrnak azért, hogy ő van, részese a mindennapjaimnak, és szeretetével van tele a Föld. Boldog vagyok.

Évek teltek el,mire a sok kis apró mozaikot összeraktam (nem szeretek puzzlezni), és ezekben megértettem, felfedeztem újra Istent. Mert hát tudom, mindig is tudtam, hogy ő jelen van az életemben, de nekem az elmúlt 9 év arról szólt, hogy ANYA legyek. A többi is erről fog, de most már egy kicsit máshogy.